Kissssfiam

Az a helyzet, hogy itt Londonban sok szempontból, többek között a lakhatást tekintve is kompromisszumok megkötésére szorulunk életem párjával. Ez alatt azt értem, hogy mivel a bérleti díjak olyan borsosak, hogy az már csípi az ember szemét, nem engedhetjük meg magunknak, hogy csak mi ketten béreljünk egy egész házat.

Jelenlegi helyünkön 9 db honfitársunkkal osztozunk egy házon. Nem kell megijedni, nem egy putrijellegű életszínvonalat kell elképzelni. Ez a családi ház 3 szintes, van benne 6 szoba, 3 mellékhelyiség, 2 fürdőszoba, és egy akkora konyha, hogy amikor reggelihez az étkezőasztalra készítek mindent, akkor egy magamra erősített lépésszámláló kilométereket mutatna! Ja, és ne felejtsem el az udvarban lévő kis házban kialakított két single-szobát sem.

Klisé, de igaz, hogy lakva ismerni meg az embert. Az egyik srác anyukájának látogatása olyan hatással volt rám, hogy egyszerűen azóta is ott motoszkál a fejemben, hogy ezzel kapcsolatos gondolataimat kiadjam magamból. Mindez még nyáron történt, és a nevezetes fiatalember azóta szerencsére másik helyre költözött a barátnőjével.

Nevezzük a szóban forgó volt lakótárs anyukáját Magdi anyusnak. Egyik héten eljött az anyuka Londonba meglátogatni egy szem fiát, akit - mint a későbbi beszélgetésünkből kiderült - egyedül nevelt fel. A landlord, azaz a főúr nem csinál abból gondot, ha egy-egy családtag vagy barát jön látogatóba, így arra a hétre Magdi anyus a fia szobájában lett elszállásolva. Egyik nap, amikor éppen a konyhában sertepertéltem, igen jól elbeszélgettünk, így azt gondoltam róla, hogy ő egy modern, józan felfogású, dolgozó nő, aki képes megállni a saját lábán, és örül, hogy a fia is igyekszik megtalálni a saját számításait. Még meg is nyugtatott, hogy nem azért van itt, hogy bármibe is beleszóljon, vagy netán arrébb tegyen akár egy konyharuhát is, mert tudja, hogy itt felnőtt emberek laknak, közös a konyha, igyekszik háttérben maradni. Huh, most mély levegőt kellett vennem, mert ami ezután jön, az nem lesz piskóta.

Tibimmel egyik este halacskát készítettünk be a sütőbe, egyenesen a fagyasztóból, így szokás szerint, rutinszerűen feltekertük a gázt majdnem a legnagyobb fokozatra, hogy jól odapörköljünk neki. Na de komolyra fordítva a szót, nem először sütöttünk így halat, ismertük a sütőt is, tudtuk, hogy az alacsonyabb fokozat nem lesz elég, és már azzal is pontosan tisztában voltunk, mennyi idő múlva kell előbújnunk a szobánkból, mire kész az eledel.

Letelt az idő, kellemesen megéhezve letrappoltunk a konyhába, ahol mit látok? Valaki levette a sütőt egy elég gyenge fokozatra. Az a valaki meg is szólalt a konyhát semmivel sem elválasztó étkezőből, hogy ő nyúlt a sütőhöz, mert félt, hogy megég a hal. Na ki akar tippelni, ki volt az? Hát persze, hogy Magdi anyus! Kivettem a tepsit, vizsgálgatom a halacskákat, ejnye, a közepük még hideg!! Minden önuralmamra szükségem volt ahhoz, hogy kulturáltan közöljem a minden lében kanál anyukával, hogy mi jól bejáratott rutin szerint hagytuk magára a sütőt, kár volt azon izgulnia, hogy esetleg miattunk felgyullad a ház. A továbbiakban nagyjából rám se hederített, mert azzal volt elfoglalva, hogy az ebédlőasztalnál éppen vacsorájukat fogyasztó házaspárnak ecsetelje, hogy milyen imádnivaló a kissssfia, mennyire jól nevelt, illemtudó stb. stb.… Persze a kissssfiú (húszas évei közepén járó felnőtt férfiember) is az asztalnál ült, és boldogan hallgatta a dicshimnuszt saját magáról…

Sajnos a vacsoránk körüli utolsó simítások megtétele közben fültanúja voltam a következő szavak röpködésének: „drága gyermekem, egyetlen kissssfiam, aranyom, jaj drága kisbabám”! Na itt sokalltam be, és lett hányingerem. Kisbabám?? Bocsánat a rosszmájúságomért, de akkor miért nem vonta ott helyben a keblére a kissssfiát, és szoptatta meg? Az ilyen anyáknak persze senki a világon nem jó a kisfiuk mellé, az a nő még nem született erre a világra, akit elfogadnának. És az ilyenek addig-meddig ügyeskednek, míg tönkreteszik a kisbabájuk kapcsolatát. Régi tapasztalatból tudom, meg ez amúgy is tény. Az ilyen anyukák csak maguknak akarják a gyermeküket, nem engedik el, nem hagyják, hogy felnőve megkeressék méltó társukat, és megtalálva őt, nyugodtan építgessék közös fészküket. Nem! Jön anyuka, és mosolyogva, lábbal széttiporja a fészket, miközben védelmezőn szárnyai alá vonja a kissssfiát. És felmerül bennem a kérdés: ez a nő nem akarja, hogy a fia boldog legyen? Nem akarja, hogy felnőttként kiteljesedjen az élete, hogy ha kell, elkövesse a maga hibáit, és küzdjön a boldogságáért a párjával? Élete végéig magának akarja? Érdekes…

Mellesleg Magdi anyusunk egyetlen szem kisbabája minden volt, csak nem illemtudó és jól nevelt. Nem csúszott ki a száján olyan mondat, amelyben ne hangzott volna el a nyomdafestéket, de még a billentyűlecsapást sem tűrő ocsmány szavak egymásutánja, és sajnos azt is hallottam, ahogyan a barátnőjével beszélt, már amikor éppen nem kibeszélte őt a háta mögött a többi lakótársunknak…

Hú, máris mennyivel jobban érzem magam, hogy ezeket a gondolatokat kiadhattam magamból! Gyakran hálát adok az égieknek, hogy nekem már nem kell ilyen sárkány-anyukával szembenéznem. Nem vagyok egy gyáva alak, de az ilyentől minél messzebb menekülnék.