Sokat tanultam magamról az elmúlt időszakban. Ehhez azonban kellett egy jó tanító.
Tíz éve kezdtem el a keresést. Választ akartam kapni arra a kérdésre, hogy miért úgy nőttem fel, ahogy. Mi miért nem tudtunk szépen élni?
Most nem piszkálnám fel a gyerekkoromat, az azonban
érdekes, hogy még a felnőtt énemre, viselkedésemre és szokásaimra is mekkora
hatással van.
Olyan minták és programok futnak bennünk, amelyek
miatt rendkívül nehéz rálátni magunkra. Hátralépni és megfigyelni, hogy mit
miért teszünk; bizonyos szituációk milyen válaszreakciókat váltanak ki
belőlünk.
És persze az a nagy helyzet, hogy mindenki azt hiszi, hogy neki van igaza. Ami nyilván így is van. A Te szemszögedből mindig Neked van igazad. De mi van akkor, ha meghallgatod a másikat? Vagy megpróbálsz belehelyezkedni, beleérezni az ő helyzetébe? Egyáltalán, honnan tudhatod, hogy a másik ember mit érez, mi a jó neki, mi motiválja?
Amit én érzek, az az, hogy végre életemben először
jóban vagyok önmagammal. Elfogadtam és szeretem magam. Ide azonban fájdalmas
úton érkeztem el.
Sajnos volt olyan társ is az életemben, akinek az elvárásainak nem tudtam megfelelni;
sem külsőleg, sem belső tulajdonságaimat tekintve. Többek között idegesítette a
derűm. Elhitette velem, hogy az hamis, és hazudok magamnak, és mindenki másnak is.
NEM!
A belőlem fakadó, áradó életöröm, hálaérzet és derű nem hamis! Szívből jön. És igenis nap mint nap igyekszem ezt megtartani, magamért és másokért.
Most már képes vagyok hálát adni azért, hogy az az ember ráébresztett arra, hogy hol NINCS a helyem, hogy milyen NEM vagyok, és hogy merre NE menjek. Köszönöm, hogy megtanultam kiállni magamért! Köszönöm, hogy általa erősödtem, és elfogadtam, megszerettem magamat! Köszönöm, hogy a segítségével felszínre törtek és tisztultak csúnya, mélyre elnyomott, fájó sebek. Vannak még. Tudom. Érzem. De készen állok a tisztulásra.
Köszönöm a képet Aranyosi Kingának! 🙏
