Tavaszi túra a hegyekben

Ismét egy szuper túrában lehetett részem az Alföld Turista Egyesület jóvoltából április 22-én, vasárnap,méghozzá a Zarándi-hegységben, Romániában.

Egy nem túl megerőltető korai kelést és készülődést követően férjemmel átkocsikáztunk Mezőberénybe, ugyanis onnan indult a tizennyolc fős kisbusz hajnal fél hatkor. A társaság nagyobbik felét Békéscsabán vettük fel, ahonnan robogtunk is tova úti célunk irányába.

A gyulavarsándi határátkelőn kisebb fennakadást okozott a társaság számtani alulképzettsége, ugyanis sehogyan sem tudtuk összeadni, hány személy van a buszban.😅 Végül nagy nehezen csak meglett a pontos végeredmény: tizenhárom fő.

Még jócskán kellett zötykölődnünk a célunkig, ám a társaság annál izgatottabb lett, minél közelebb értünk a hegyekhez! Na igen, már mászhatnékunk volt felfelé a hegyre, mondhatni, “viszkettek az izmaink.”😎

Román idő szerint 09:45-kor kezdtük meg a túrát. A túravezetőnk azzal biztatott minket, mennyire szerencsések vagyunk, hiszen az emelkedőt már a legelején letudjuk. Aha! Végül is igaza volt: a közel hatórás kutyagolásnak az első harmadában le is tudtuk a hegymenetet. Tehát “csak” két óra hosszán keresztül kellett fölfelé kapaszkodnunk. Ahh, milyen szerencsések is voltunk!😂

Ám nehogy azt hidd, hogy nyavalygok! Minden egyes lépés, minden egyes verejtékcsepp megérte a fáradozást! Igazi élmény, amikor eléred a kitűzött célt, és ellenőrizheted, mennyire csatakos a pólód.

(A későbbiekben megemlítem majd sógornőm kis “galádságát”.😄)

Tibim nagyon édes volt: egy-egy szakaszon bevárt, kézen fogott, és úgy próbált “felhúzni” a hegyre. Ezt a kedves, szívmelengető gesztust meg is örökítettem.💕

Egy idő után (meglehetősen rövid idő után) azonban elengedtem a kezét, és úgy tettem, mintha nekem bizony fontos fényképeznivalóm volna. Még azt is hangoztattam férjemnek - eléggé meggyőzően -, menjen csak előre nyugodtan, hiszen egy művészlelket vett el, akinek most fotóznia kell! Ez persze kifogás volt, ugyanis meg akartam állni picit, hogy szusszanhassak.🙈

Egyébként, ha már témánál vagyok, egy jó tanács hegyre történő felmászással kapcsolatban: “Az ég szerelmére, ne állj meg!!”😅

Nem szabad pihenni, mert utána borzasztóan rossz újra elindulni. Az összes izmod ellenkezni és tiltakozni fog, a szíved pedig ököllel veri majd a mellkasodat, azt kiabálva, hogy: “Álljál má’ meg! Elég volt, haggyál már!”

Az enyém legalábbis ezt óbégatta. Nem hiszed? Tessék, egy részlet. És nem, nem az asztmás Darth Vader próbál felcsörtetni a hegyre…

Á, most értettem meg férjem bölcsességét! Amikor ugyanis megkérdeztem tőle, hogy lehetséges az, hogy ő egyenletes tempóban iszkol felfelé, megállás nélkül, akkor ezt válaszolta: “Egyszerű, csak menni kell.”

Igen. Mondom én, hogy nem szabad megállni.

Ja, és még egy jó tanács: ne a hegy aljánál szedd össze a szuvenírnek való köveket! Én pölö megláttam három szép követ, kigondoltam, hogy azok milyen pofásan fognak mutatni a kiskertemben, és íziben pakoltam is be őket a hátizsákomba. Lemértem otthon, 0,8 kg-ot nyomtak, viszont két órányit utaztatni felfelé a hegyen, hááát… hülye ötlet volt, na.😅 De megérte, ugye?

A felfelé úton (többek között) pont arról beszélgettünk sógornőmmel, mennyire érthetetlen számunkra, ha valaki kisminkeli magát egy ilyen túra előtt. Éppen ezért, amikor csatakosan felértem végre a 799 méternyire lévő (ez függőlegesen értendő!) pihenőhelyünkre, megkérdeztem tőle: “Jutka, nem kenődött el a sminkem?” De a lelkem csak pókerarccal nyomkodta a telefonját, hogy sunyimód lefotózzon engem, a csapzottat (ez lenne a fentebb említett galádsága)! Sebaj, az egyik túratársunk legalább jót derült a kérdésemen.

A legviccesebb az volt, amikor egyik csapattársunk előhozta a susnyásból ezt:

Otthon hagyta ugyanis a szelfibotját, ezért megvillantotta előttünk kreativitását. És működött a dolog, hiszen a rögtönzött állvány segítségével megörökíthettük ezt:

Egyébként módfelett bírom az Egyesület tagjait! Roppant víg kedélyű emberek! Egyikük például imígyen becézgetett minket: “Kedves Sportszatyrok!” Ez a cuki megszólítás ebből módosult: “Kedves Sporttárskák!” Nekem tetszik.😊

Lehetséges, hogy sokan nem értenek majd velem egyet, mégis megkockáztatom, és kijelentem: a vasárnapi túra felért három edzőtermi lábnappal! Hiszen ha azt vesszük, órákon át folyamatosan toltam felfelé a lábaimmal a hetven kilónyi súlyt. És lefelé sem pihenhettek a virgácsaim. Folyamatosan feszíteni kellett őket, csak akkor éppen más izomcsoportok dolgoztak. Továbbá, hozzávehetjük még azt is, hogy ilyeneken kellett átverekednünk magunkat:

Na de a csodás látvány, a friss levegő és a vidám társaság feledtette a nehézségeket. A szerencsésebbek pedig még vaddisznómamát is láthattak a kicsinyeivel, ahogy napoznak az avarban. Csak sajna a túrázók csörtetése hallatán el is pucoltak onnan a riadt állatkák, így akik lemaradtak, már csak a hűlt helyükben gyönyörködhettek.😏

Mindenképp szeretném megemlíteni, mennyire gondos és figyelmes volt a túravezetőnk! Elérkeztek az utolsó kilométerek, ám csapatunk tagjaira még egy próbatétel várt: átkelni egy hatalmas folyón! Mutatom:

Cipőmosás tehát részemről megvolt, és alig tettem le magamat egy farönkre pihenni, valahogy így...

...megérkezett a maradék öt-hat túratársunk a vezetőnkkel egyetemben, aki látván a rettentően hömpölygő áradatot, nekiállt hidat építeni! Jó, egy képzett hídépítő mérnök talán belekötne a végeredménybe, már a küllemét tekintve, ámbár statikailag hibátlan volt az építmény!😄

Nem is szaporítom tovább a szót, a vasárnapi túránk fél mondatban összefoglalva a következő: tizenhat kilométer megtétele közel hat óra alatt kitűnő társasággal, valamint gazdagodás egy újabb csodás élménnyel!

További képek megtekinthetőek itt:
Galéria

Zavar-e a testképzavar?

Úgy tűnik, van némi igazság abban a régi bölcsességben, hogy “minden rosszban van valami jó”. Amikor például több héten keresztül, legyengülve feküdtem a hurutos köhögésem miatt, rengeteg okosságot megtudtam a fitness világáról.

Az egyik videóblogger csajszinak (Gökler Kriszti) szinte az összes videóját megnéztem, így bepillantást nyerhettem egy-egy fitness modell verseny felkészülési időszakának kulisszatitkaiba. No, amit ott láttam, az igen megdöbbentett, és egyben erősen elgondolkodtatott. Ha valaha meg is fordult volna a fejemben, hogy egyszer én is induljak egy ilyenen (igen, 40-esek kategóriájában is lehet nevezni😎), a videók megtekintése után végleg letettem róla. Persze, dicséretes dolog, ha valaki keményen dolgozik azon, hogy kihozza magából a maximumot. Ám ha mindezt úgy éri el, hogy közben rámegy az egészsége, az már nem annyira vonzó, számomra legalábbis.😒 Szegény Kriszti az egyik videójában elsírta magát, és őszintén beszélt arról, mennyire felborult a hormonháztartása és az anyagcseréje. Szemmel láthatóan meghízott, annak ellenére, hogy odafigyel az étkezésére, és továbbra is keményen és rendszeresen edz. A menzesze is teljesen összezavarodott, és szinte minden nő rémálma és kínzója, a rettegett narancsbőr is utolérte. Bár azt azért hozzátenném, hogy ez a hölgyemény viszonylag olcsón megúszta a teste hónapokig tartó sanyargatását, hiszen kivizsgáltatta magát, és a leletei rendben vannak. Akad viszont néhány versenyző, akinek a mája nem bírja tovább a gyűrődést, és az illető kórházban köt ki. De olyanról is tudok (Judit barátnőm mesélte, aki közel került ehhez a világhoz), hogy egy bikini modell versenyző letántorgott a színpadról éhségtől szédelegve, leroskadt a földre, és egy ültő helyében befalt egy egész üveg Nutellát.😕 Nem ilyen picuri üveggel:

Nem hinném, hogy ez egészséges és követendő példa lenne, sőt!

Számomra érdekes kérdés, vajon egy egészséges és csinos nő miért sanyargatja magát hónapokig. Jó, persze, ott a válasz: azért, hogy a színpadon a legjobb formáját hozza. Mhm. De az csak egy nap az életéből. Ezért készülnek olyan keményen a formaidőzítéssel arra az egy bizonyos napra. Hiszen nem lehet, képtelenség huzamos ideig fenntartani azt az állapotot, amikor valakinek annyira lecsökken a testzsír százaléka, hogy az összes izma elszeparáltan látszódik a bőre alatt, sajtot lehet reszelni a kockahasán, és az erek is úgy kígyóznak a felkarján, mint jólfejlett siklók a homokos patakparton. És vajon kinek akarnak bizonyítani? Kinek igyekeznek megfelelni? Ugyanazt látják-e a tükörben, mint ami a valóság?

Van egy másik videóblogger is, Torma Valentin. Egyszer elmesélte, hogy ő is ki akarta próbálni magát egy versenyen, és a felkészüléshez keresett magának személyi edzőt. Hamar kiderült azonban, hogy hiába tartja be maradéktalanul az előírt szigorú diétát, és hiába ad bele az edzéseibe 110%-ot, esélye sem lesz a többiekkel szemben.😳 Hogy miért?

Mert Valentin “tisztán” akart versenyezni, magyarán szteroidok használata nélkül. Felvetődik bennem a kérdés: milyen csaló világ az, ahol mesterséges és nem mellesleg veszélyes stimulánsok nélkül bele sem érdemes vágni egy testépítő vagy fitness modell versenybe, mert egyszerűen irreális a cél, amit el akarsz érni?
Az érdekesség kedvéért: ő az, akinek esélye sem lett volna egy testépítő versenyen!!

Egyébként valahol nem is csodálkozom, hogy “kissé” eltolódott ez a fitness világ, ami a neve alapján jól-létet sugallna. Mindenhonnan a retusált, vagy ki tudja milyen vegyszerekkel manipulált test-képek özönlenek az emberre. Persze, hogy a legtöbben bármit megtennének, hogy hasonlítsanak ezekre a hamis bálványokra. Pedig az egészséges az lenne (szerintem), ha mértékkel ugyan, de bármit, amit megkívánsz, megeszel, mert tudod, hogy rendszeresen mozogsz annyit, amennyit a tested kíván és elbír. Így ha nincs is szoborszerű alakod, jól érzed magad a bőrödben, és egy frusztrációktól mentes, boldog ember vagy.😊

Most azon mosolygok, hogy egyik edzésem után boldogan számoltam be WhatsApp-on Judit barátnőmnek az erősítés közbeni élményemről a következő szöveggel: “Az érzés, amikor csípi a szemed az izzadság, de nem tudod letörölni, mert tele a kezed súlyzóval, megfizethetetlen.”😂

Én tehát megelégszek azzal, hogy a férjemnek tetszik minden porcikám úgy, ahogy van, és jól érzem magam a bőrömben. Megengedem magamnak azt a luxust, hogy ha a testem jelez nekem, amikor valami finomságra vágyik, akkor azt megadom neki. Vagy ha akad egy olyan nap, amikor semmi huzalmam az edzéshez, hát egye fene, kihagyom. Ebből azonban nem csinálok rendszert, hiszen annyira hozzászoktam a mozgáshoz, hogy bizony a legtöbbször alig várom már az edzést! Azt tapasztaltam ugyanis, hogy minél többet edzek, annál több energiám lesz edzeni (is), annál fittebb, ellenállóbb és erősebb leszek, vagyis több energiám lesz edzeni… Na ezt nevezem én anti-ördögi körnek, vagy inkább angyali körnek.😇

Szívből kívánom, hogy találd meg azt az állapotot, amikor önsanyargatás nélkül élvezed az ízeket, amikor örömmel végzel bármiféle testmozgást, aminek köszönhetően jól érzed magad a bőrödben!

Hét nap élményei - 7. nap, vasárnap

Ennek a napnak a második fele kissé monoton volt (várakozás várakozás hátán, ráadásul egyedül), ám a délelőttöt és a kora délutánt a héten megszokott módon végigpörögtük.

Nem várhattuk meg, hogy a hasunkra süssön a nap, hiszen aznapra időpontunk volt egy finom kis pedikűr-manikűrre. Ott jócskán eltelt az idő, nekem pedig még egy-két londoni szuvenírt is be kellett szereznem.

Na tessék, már megint utólag jut eszembe egy reggeli pillanatkép, konkrétan ez:

Na igen, míg egyesek azt a luxust sem engedhetik meg maguknak, hogy az Úr napján, azaz vasárnap a hasukra süssön a nap, addig mások csokival a hasuk alatt alszanak…😆

Oké, szuvenír pipa, Juditéknál bőröndöm összepakolása pipa, ebéd pipa, indulás a reptérre: egy busz, két busz, Luton-reptéri busz, szóval sok buszozás, még több várakozás, végül szépen hazarepültem a hétfőbe.

Na neeeem, ilyen könnyen azért nem úszhatom meg az élménybeszámoló lezárását! Meg persze imádok írni, úgyhogy ezt az utolsó napot is tisztességesen kifejtem.😁

Szóval ott komolytalanodtam el, hogy igencsak időben kellett indulnom az esti géphez (ami fél tízre volt kiírva), hiszen a változékony londoni forgalomban igazán nem bízhat meg az ember lánya! Judit egészen a Lutonba induló buszig elkísért. Ez duplán volt jó, mert még addig is bandázhattunk, meg persze nélküle tuti eltévedtem volna…😅

Miután egy ölelés kíséretében jól megropogtatta a csontjaimat, immár magányos farkasként vágtam neki a nap maradék részének.

A reptéren minden okay volt, elég hamar átjutottam az ellenőrzésen, onnantól pedig már nem is volt egyéb dolgom, mint várni az idő múlását. Pacsirta típus lévén nem szeretek sokáig fent lenni, ezért ahogy lassan vánszorogtak előre az órák, egyre nyűgösebb lettem. Ráadásul az is betett nekem, hogy a gép negyven perces késéssel indult, meg az is, hogy a betegségemből sem gyógyultam fel teljesen, és a szervezetem aznapra időzítette a non-stop orrfolyást…😒

Jogos lehet a kérdés: mi a manóért nem egy korábbi géppel repültem haza? Azért, mert praktikusabb volt Debrecenben landolni, hiszen onnan könnyedebb hazajutnom, mint Pestről.

A gépen megpróbáltam volna szunyókálni, de sajnos részem volt “Az érzés, amikor aludnál, és közvetlenül mögötted percenként felröhög valaki, megfizethetetlen.” életérzésben. Mondjuk én is kellemes utastárs lehettem az állandó orrfújásommal…

Szerencsére tudok örülni a kis dolgoknak, ezért mosolyra fakasztott, amikor az egyik stewardess Rita néven mutatkozott be. Az pedig még örömtelibb pillanat volt, amikor Ritter Balázs kapitány úr szinte észrevétlenül és biztonságban tette le a gépet Debrecenben! Azt sem bántam már, hogy hajnali fél kettőre jár az idő.

Valamiért számomra szívet melengető az a szertartás vagy rituálé, amikor a szerencsés földetérést követően a gépben tapsolni kezdenek az emberek. Szerintem ez megilleti a személyzetet, amiért végig figyeltek ránk, és épségben hazaszállítottak minket szeretteinkhez.

Egy utolsó próbatétel várt már csak rám: hatvan kanyart bevéve elvánszorogni az ellenőrző-pontig. Tudod, amikor van az a kígyóztató szalagkorlát, vagy mi a szösz. Na jó, inkább mutatom:

Araszolgatás közben egy igen érdekes és egyben rettentő szomorú dolgot figyeltem meg.

Landolás után meg szoktam várni, amíg a többség leszáll, hogy kényelmesebben elrámolhassam magam a széksorok közötti szűk helyen. Ezenkívül a gépből való kiszállás után még megálltam a géptől távolabb, hogy egy művészi fotót készíthessek, ‘Repcsi az éjszakában’ címmel. Íme a műalkotás:

Továbbá a magyar mosdóban is rögvest tiszteletemet tettem, ezért a sor legvégén kötöttem ki. Előttem pár lépéssel egy fiatal anyuka várta, hogy kicsekkolhasson végre, nyakában nyűgös kisgyerekével, vállán a motyóikkal. Egy idő után annyira megfáradt szegény, hogy leült csak úgy a földre az egyik falhoz, és ott próbálta csitítgatni pityergő porontyát. Azt láttam, hogy az összes “kedves utastárs” csak bámul rá, mint a birka, de egynek sem jutott volna eszébe, hogy maga elé engedje szegény párákat. Nem akartam műbalhét rendezni, és beszólni a népnek. Sajnos nem szeretek konfrontálódni. Csak szomorúan konstatáltam magamban, hogy lám, visszatértem a mai magyar valóságba…

Végre-végre azonban eljött a pillanat: a férjem nyakába omolhattam, és a hazafelé úton végig boldogíthattam őt a kocsiban a csacsogásommal.😅

Előzetesen megírtam neki, hogy mielőtt elindulna értem, hozza el a házban fellelhető összes zsepit, plusz némi hidegélelmet és teát is. Így hát egész kellemes utam volt hazáig. Mire pedig pirkadni kezdett, sikeresen nyugovóra is térhettünk a mi kis békés, nyugodt fészkünkben.

Ezennel le is zárom a hét nap élménybeszámolóját.

Azért is örülök különösen, hogy ezt a személyes naplócskát vezetem, mert milyen jó lesz majd vén trotty koromban végigolvasni ezeket a kedves emlékeket, és hálás szívvel visszagondolni, micsoda kalandokban volt részem életem során. És milyen jó volt ezen a boldogságon osztozni a szeretteimmel! 💝

Hét nap élményei - 6. nap, szombat

Barátnőm erre a napra tartogatta a legnagyobb meglepetést! Miután felébredtünk, megreggeliztünk és elkészültünk, elindultunk
ily’ módon

ide:

Az a helyzet, hogy ez a hatalmas és csodálatos “majompark” nem a betondzsungel kellős közepén van, éppen ezért három órát kellett autóznunk a célig. Csak oda. Vissza ugyanannyit.

Az égiek kegyeltjének érzem magunkat a barátnőmmel, hiszen az odafelé tartó úton végig szakadt az eső, ám mire megérkeztünk, ragyogóan sütött a nap! Nem meglepő hát, ha abban a szép időben, szép zöld környezetben és jó levegőn öt órán keresztül csatangoltunk. Meg persze a lényeg, ami miatt annyi időt eltöltöttünk ott: az ártatlan, szeretnivaló majmócák közelsége! Hihetetlen módon feltöltődtünk pozitív energiákkal; a szeretet érzése és a boldogság pedig majd’ szétvetett minket. 💗

Ó, a lényeg majdnem lemaradt! Juditék már két kis ártatlanságot is örökbe fogadtak (név szerint Rieke és Bulu Mata), aznap pedig egy harmadik taggal bővült a család, aki a Mimi névre hallgat. 🙈🙉🙊

Délután kénytelenek voltunk búcsút venni a majmocskáktól, és miután Judit elintézte az örökbefogadást, valamint az ajándékboltban is alaposan kigarázdálkodtuk magunkat, nekivágtunk a hazafelé tartó hosszú útnak.

Aznap már csak a zuhanyzás, vacsi és alvás várt ránk.

Attól tartok, ez egy kis nyúlfarknyi bejegyzés lesz, és hagyom, hogy inkább a képek és a videók meséljenek helyettem.

                                                Útközben "kissé" sáros lett a rendszámtábla.

Egy szabadon bóklászó őzike a parkban.

 

                                   orángután nézi Guit                  orángután nézi Szutykot

orángután okosan néz 😄

majom okosan vizsgálja a zoknit

majom meg is kóstolja a zoknit 😂

Jaj! A rózsaszín zokni! 😅

Hét nap élményei - 5. nap, péntek

Megannyi kilométerrel a hátunk mögött, péntek reggel ez a kép fogadott bennünket, kitekintve a hotel ablakán:

A szobánkba kértük a reggelit, ami annyira bőséges (és persze mennyei volt), hogy utána le kellett dőlnünk, hogy a szervezetünknek csak az emésztéssel kelljen foglalkoznia.🙈 Máskülönben pedig “elő kellett pihenni” a ránk váró kemény edzést megelőzően. Na de komolyan, mi mást tehet az ember lánya, mint hogy lepihen egy ilyen reggeli bekebelezését követően?

Egyszer csak arra eszméltünk, hogy csörög a szobánkban a telefon. Persze hirtelen azt sem tudtuk, hol vagyunk, nemhogy még holmi telefonhívásra reagálni! Na igen, eléggé kimerültek lehettünk, ha ilyen sikeresen elszenderedtünk a reggeli után…

Szerencsére nem nagyon rámoltuk szét a cuccainkat, hiszen előző este (mit este, hajnalban) jóformán csak a pizsinket és a fogkefénket halásztuk ki a bőröndjeinkből. Sejtettük, hogy a recepció kereshetett minket kijelentkezés-ügyben, ezért szépen lementünk, elintéztük, amit el kellett, majd kiléptünk a hotelből, ahol máris egy fehér kesztyűs, fekete keménykalapos, mosolygós ‘doorman’ igyekezett a segítségünkre. Nem is tudom hirtelen, hogy nevezik az ilyen embert magyarul. 😕 Nem ajtónálló, az mást jelent. Na jó, rákerestem a neten: kapus/portás, és igen, ajtónálló. Akkor kevertem az útonállóval… 😅 Szóval, ami a lényeg, hogy én ilyet eddig még csak filmekben láttam.

A doorman tehát leintett egy taxit, kinyitotta előttünk a hátsó ajtót, és besegítette a csomagjainkat is.

Csak egy kevéskét kellett utaznunk Judit munkahelyéig, jóformán a szomszédba. Elhagytuk hát a The Berkeley Hotel-t, és megérkeztünk a The Connaught hotelbe, ahol Judit irodájában ideiglenesen megszabadultunk bőröndjeinktől.

Barátnőm első dolga volt, hogy körbevezessen a munkahelyén, nekem pedig egyetlen dolgom volt csak: ámulni!

Tudom, hogy a képek nem tudják visszaadni a lenyűgöző valóságot, mégis megmutatnék párat a hotel egy-két részletéről.

 

 

Ami még elképesztő volt számomra, hogy ilyen tejes-alapú koktélt ittunk:

Igen. Képesek ezek a roppant ügyes mixer-fiúk (vagy a fene se’ tudja, kinek a fejéből pattant ki az ötlet) egy olyan gépet használni, ami kiszedi az italból a színeket! Eléggé vagány dolog, szerintem.

Mialatt a csodaitalunkra vártunk (aminek a virágdíszét meg lehetett enni), ezt a videócskát készítettem a helyiségről:

Talán már nem lesz meglepő, ha azt mondom, ez a nap is sűrű volt. A hotelbéli idegenvezetés után Judittal átsétáltunk a közeli edzőterembe, és tartottunk egy másfél órás lábedzést. Bevallom, kicsit tartottam tőle, hogy nem fogom bírni teljesíteni a feladatokat, hiszen eddig csak otthon edzettem, ahol nincsenek lábgépek, különböző bazi nagy súlyokkal. Ám egész jól ment a dolog. Bár hozzáteszem, a lábtoló gépen “csak” 75 kilót tudtam kinyomni, míg Judit simán vitte a 100-at! De hogy ne csak a szám járjon (illetve a kezem, hiszen írok), íme egy-egy videó a “produkciónkról”:

work bitch

bloody roots

A jóleső edzés (és persze az alapos nyújtás) után visszasétáltunk a hotelbe a cuccainkért, majd elindultunk egy találkahelyre. Még amikor Londonban éltünk Tibivel, az egyik munkahelyemen (Ted Baker) megismerkedtem egy tüneményes lánnyal, Tündével, akivel össze is barátkoztunk. Azóta is tartjuk a kapcsolatot, éppen ezért gondoltam arra, hogy ha már odarepültem, mindenképpen találkoznunk kell személyesen, még ha csak egy rövid időre is! Így hát megbeszéltünk egy helyet (Wauxhall állomással szemközti Starbucks kávézó), és végre-végre jól megölelhettük egymást Tündével! Egyébként nem véletlenül használtam rá a tüneményes jelzőt, hiszen miután látta, mennyit köhécselek, felajánlotta, hogy hazaszalad köhögéscsillapító készítményért. Hamar megjárta ugyan, hiszen pár percre lakik a megbeszélt találkahelytől, mégis hozzá kell tennem, szakadó esőben vállalkozott az útra!😇💝

Sajnos úgy egy fertály óra múlva muszáj volt nyakunkba kanyarítanunk motyóinkat, és elindulni Juditékhoz, hiszen közben ránk sötétedett, és kezdtük megint lestrapált zombinak érezni magunkat (meg úgy kinézni…😅). Elbúcsúztunk hát Tündétől, majd miután Judit ismét szerzett fuvart, végre-végre megérkeztünk hozzájuk!

Kipakoltuk bőröndjeinket, megvacsoráztunk, majd miután lemostuk magunkról a ...nem, azt most nem írhatom, hogy az út porát, hiszen aznap szinte végig esett az eső, szóval miután lecsutakoltuk magunkat, el is dőltünk, hogy aludjunk egy jót, és felkészüljünk a másnap ránk váró nagy kalandra.