Londoni csapás

Megdöbbentő jelenetnek voltam szemtanúja ez év tavaszán Londonban. Lehetséges, hogy egyes emberek még csak említésre sem méltatnák az alábbi esetet, én mindenesetre úgy döntöttem, megosztom Veled a történteket.

Tibimmel a londoni albérletünktől nyolc percnyi kutyagolásra lévő metróállomásra tartottunk egyik hétköznap reggel. Mindig ugyanabban az időpontban indultunk, így meg sem lepődtem, amikor a belépőkapu előtt a szokásos arcokkal találkoztunk. Többek között ott volt egy lengyel párocska is (olyan harmincasok, már ami a korukat és az intelligencia-hányadosukat is illeti), akik éppen a bérletüket akarták volna feltölteni az automatánál. Eleve első pillantásra sem voltak nekem szimpatikusak, de ahogyan akkor viselkedtek, azzal végképp leírták magukat előttem.

Az történt, hogy a sorban előttük lévő indiai srác kicsit tovább bajlódott az automatánál, mint amit a királyi pár méltóztatott volna türelmesen kivárni. Így hát, amikor szerencsétlen fickó sikeresen becsekkolt a kapun, akkor a lengyel állat a kapu külső feléről nekiállt kiabálni vele (persze eléggé gyászos angoltudással), hogy mit képzel, húzzon vissza az országába, majd még le is cigányozta a meglepődött indiait. Itt most hozzáteszem, attól, hogy valakinek (pölö szóban forgó lengyel tuskónak) akkora zsíros, lelógó hasa van, hogy a szállításához célszerű lenne egy talicska, még nem kellene izomkolosszusnak képzelnie magát, és belekötni mindenkibe - természetesen a metró beléptető kapujának biztonságos takarásából…😏 Megjegyzem, a lengyel nő is ritka ocsmány átalakuláson ment keresztül! Amúgy szép arcú lett volna, de mivel sütött belőle a gyűlölet és a rasszizmus, és csúnya szavakkal vagdalkózott, számomra nem mutatott szebben, mint egy kifakadt gennyes kelés.

Ez a gusztustalan, ellenséges, agresszív viselkedés engem annyira szíven ütött, hogy majdnem sírva mentem be a munkahelyemre. Miért kell így nekitámadni a másiknak? Az a vadbarom nem késte le a metrót, bőven volt ideje feltölteni a szaros kártyáját. És még ő ebrudalná ki az indiait Angliából? Nem egy munkahelyen tapasztaltam azt, hogy az indiaiak dolgosak, kedvesek és segítőkészek, ellenben a lengyelek ellenségesek, és annyira rettegnek a munkától, mint egy vízbefolytási kísérletet túlélt macsek a kiskanálnyinál nagyobb mennyiségű víz tárolására alkalmas edény megközelítésétől.

És most jön a csattanó! Ugyanez a bunkó párocska egy másik reggelen éppen előttünk próbálta feltölteni a bérletét. Nem tudom, hogy ezzel törekedett-e egyensúlyra az Élet, vagy szimplán béna volt a fickó, mindenesetre percekig szerencsétlenkedett a masina előtt, miközben élete értelme idegesen, eltorzult arccal, szemforgatva ciccegett mellette, míg végül elunta hős lovagja bénázását, kikapta a kezéből a bankkártyát, és megoldotta ő a helyzetet. Hát ez a férfiállatnak azért roppant égő lehetett. Amikor becsekkoltak a kapun, nem is nézett senkire, hogy aznap éppen kibe is lehetne belekötni.

Tanácstalan vagyok, miféle frappáns szólás-mondást kellene idebiggyesztenem. Ki mint vet, úgy arat? Kölcsönkenyér visszajár? De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy az életben amit adsz, előbb-utóbb azt kapod vissza.

(a kép csupán illusztráció)

Amikor a farok csóválja...

Szívesen nézek régebbi filmeket, akár az ezredforduló előtti időkből is. Legutóbb a Végzetes vonzerő című alkotást néztem meg, ami annyira megcsiklandozta a szürkeállományomat, hogy muszáj néhány gondolatot kiadnom magamból a témájával kapcsolatban.

Nem is dióhéjba, inkább csak mogyoróhéjba teszem a történetet: adott egy házaspár 1 db kisgyerekkel, akik szépen, boldogan éldegélnek. Amikor anyuka a csemetével elutazik hétvégére, a drága apuka olyannyira elkezd unatkozni (holott állítása szerint ki sem látszik a munkából), hogy viszonyt kezd egy alig egy napja megismert nővel. Gondolom mondanom sem kell, hogy azon a hétvégén a friss szerelmespár kibontakozik emberi mivoltából az összes ruhájával egyetemben, és átváltozik üregi nyúl-párrá…

Miután a feleség és a gyerek visszatér, apuka természetesen úgy viselkedik, mintha mi sem történt volna. A bajok azonban ekkor kezdődnek!

A jó alaposan elhasznált és persze eldobott szerető először csak finoman kezdi el zaklatni a hűtlen férjet, aki persze annyira szereti a családját, hogy esze ágában sincs elhagyni őket. Nekem viszont az a véleményem, hogy az ilyen emberek egyszerűen a megszokott, kényelmes életüket szeretik, és nem azt a nőt, akinek örök hűséget hazudtak. Majd bolond lenne apuka a kellemes kis állóvizébe belehugyozni, elvégre van már egy jól bejáratott házicselédje, aki minden vágyát kielégíti... Bocsi, elkalandoztam. Szóval a dolog akkor bonyolódik igazán, amikor kiderül, hogy úton van a zabigyerek. Apuka csodálatos, érett felnőttre valló felelősségvállalása abban merül ki, hogy nagylelkűen felajánlja az abortusz kifizetését. Csakhogy újdonsült anyuka családra vágyik. Nem csonkacsaládra, hanem igazi családra! Azzal biztosan nem lövöm le a poént, ha elárulom, hogy a hűtlen férjnek esze ágában sincs új családot alapítani (elvégre van már neki egy, amelyikről hétvégére szépen elfelejtkezett), és ezt meg is mondja a nőnek. A történet folytatását azonban nem árulom el. Mindenesetre én nem bántam meg, hogy végigültem a teljes két óra hosszát.

Engem igazából az szomorít el, hogy ez a történet nem csak egy forgatókönyvíró agyszüleménye, hanem bizony már-már az megy ritkaság- és csodaszámba, ha valamelyik fél NEM csalja meg a másikat. Pedig elvileg működhetne a hűség, hiszen bizonyított tény, hogy fejlett agyunkban (már akinek tényleg kifejlődött…) nagyméretű homloklebeny található, amely lehetővé teszi, hogy tudatosan döntsünk tetteinkről. Igen, a kulcsszó a “lehetővé teszi”. Az már más kérdés, hogy ezzel az emberek rettentő többsége nem él. Mindegy is, miért: unalomból, bosszúból, kalandvágyból, alkoholos befolyásoltság következtében, kisebbrendűségi komplexus kompenzálása miatt stb. Tökmindegy. A lényeg az, hogy az ilyen viselkedésre nincs mentség, és nincs bocsánat!

Hahh, eszembe jutott egy jó kis szlogen, amit a film főhőse is bevetett: “De nem jelentett semmit”. Igeeen?! Szóval az a másik emberi, érző lény, az a másik nő csak egy anatómiai húsdarab, egy lyuk volt, amibe - nem szeretek csúnyán fogalmazni, de ettől finomabban sajnos nem fog menni - beleeresztette a tárat.

Ha már így belejöttem ennek a témának a boncolgatásába, akkor elmesélek két rövidke kis anekdotát. Az egyik az volt, amikor egy hölgyismerősömmel az egyik internetes oldalon kikezdett egy srác, nem titkolva, hogy mit akar tőle (a fegyvere már tüzelésre készen állt). A lány viszont látta, hogy a kedves udvarlónak a státusza “kapcsolatban”, és amikor ezt a feledékeny úriemberrel közölte, akkor az volt a válasz, hogy ők úgyis szakítófélben vannak. Nem telt el sok idő, amikor ezzel az ismerősömmel a városban csavarogtunk (anno, még Nyíregyházán), és kibe botlottunk bele? Hát a mi kis “Don Huánunkba” (ejtsd Don Juan), aki a "szakítófélben lévő" barátnőjét ölelgette. Látni kellett volna azt a riadt képét, amikor észrevett minket! Biztosan berezelt, hogy a megkörnyékezett leányzó köpni fog.

A másik nem is egy történet, hanem egyfajta felfogás. Már nem egy nőismerősömtől hallottam olyat, hogy “engem megcsalhat a párom, csak ne tudjam meg”. Ez a hozzáállás két dolgot árul el nekem az illetőről: hogy nem nézi magát semmibe, és hogy buta. Az előbbit, azt hiszem, nem kell megmagyaráznom, utóbbit pedig azért írtam, mert nem látja ennek a veszélyét. Lehet, hogy ő soha nem tudja meg, ha élete párja félrelép, de azt a szervezete igencsak meg fogja tudni, ha valami betegséget vagy fertőzést kap el a kicsapongások miatt!

Úgy néz ki, sikerült alaposan kiveséznem a témát. Nem akarok már semmi egyebet hozzáfűzni, így be is fejezem, hogy nyugodtan emésztgethesd a leírtakat.

Az "irigy kutya" alapigazsága

Kutyusunk, Bogár legkedveltebb játéka egy jó hosszúra szétcincált, fehér rongydarab. Mit fehér, szürke, annyit húzgálta vérebünk morogva maga után az udvaron szegény áldozatát! Egyébként szóban forgó játékszerről egy kitartó nyomozó hosszas elemzés után talán meg tudná állapítani, hogy valaha pólóként funkcionált.

Számomra múlt héten csütörtökön este vált bizonyossá, mekkora alapigazság van az “irigy kutya” témakörében.

Nálunk az a szokás, hogy éjszakára bezárjuk a kenneljébe a kutyát, mivel a kis Bogaram képtelen kiverni a fejéből, hogy ő bizony nem egy éjszakai műszakos ásógép! Mi tagadás, kicsit identitás-zavaros szegénykém… Szóval, amíg nincs kész az ötös biztonsági fokozatú virágágyás-elkerítő hálózatunk, addig bizony éjszakára szűkítjük kissé a kutya mozgásterét.

Adott napon az történt, hogy miután Bogarat a helyére parancsoltam, és bundasimogatás keretében megbeszéltem vele, hogy másnap is egész nap kint hőböröghet az udvaron, szépen rázártam a kennel kapuját. Igen ám, de Bogár kicsit gondatlan volt, amikor a helyére cibálta a rongyocskáját, így annak a fele a kapu alatt kilógott az udvarra. Amint erre rádöbbent, gyorsan odaszaladt kedvencéhez, és mielőtt még egyáltalán pislogtam volna egyet, sürgősen behúzta magához. Tehát ő azt feltételezte rólam, hogy galád módon lehajolok az ő tulajdonához, és elveszem tőle!

Így történt hát, hogy Bogár újabb aranyos kis jellemvonását csillogtatta meg előttem.

Bogár és a rongya (ez már egy másik darab)

Pesti mese

Úgy döntöttem, mesélek kicsit a múlt hetem néhány napjáról, mert igencsak rendhagyóra sikeredett. Nem kevés egyeztetés után sikerült összehozni, hogy Pestre utazzak, ahol egyszerre két unokanővéremmel is bandázhattam.

Engedtessék meg pár szóval bemutatnom őket. Gabi egy évvel idősebb tőlem, gyerekkorunkban nagyon sok időt töltöttünk együtt, és szerencsére felnőtt fejjel is igen jól megértjük egymást. Judit, Gabi nővére már kicsit más korosztály, a zsenge negyvenes éveiben nyargal, de olyan fiatalos és életvidám, hogy simán letagadhatná azt a hét-nyolc év pluszt, ami velünk szembeni előnye. Jut eszembe, Judittal csak ritkán szoktunk találkozni, mivel ő Németországban lakik. Most a párjával látogatott el kis időre Magyarországra.

A hétfői napom előkészületekkel telt. Mivel úgy beszéltük meg, hogy Juditékkal együtt indulok majd vissza kocsival csütörtök reggel, így alaposan körbetakarítottam a lakást, valamint egy kis vendégváróval is készültem: sütöttem diós linzert, valamint házi pizzalapot, amit lefagyasztottam, hogy csütörtökön csak rácsapjak egy kis feltétet, és ebédre megkínálhassam vele magunkat. Végezetül pedig összepakoltam szerény kis motyómat. Mondanom sem kell, annyira vártam már a Pesti kikapcsolódást, hogy jobban be voltam sózva, mint disznóvágáskor egy oldal szalonna!

Kedden még a tyúkokat is megelőztem ébredés szempontjából, ugyanis négykor csörgött a vekker. Sem a kora hajnali időpont, sem pedig az odakint tomboló vihar nem tántoríthatott vissza! Mit nekem egy kis dörgés-villámlás? Különben is olyan luxusban volt részem, hogy Tibim elfuvarozott Köröstarcsáról Mezőberénybe, ahonnan a buszom indult.

4:55-kor indult is a busz. A tájjal együtt az időjárás is változott. Mire Békéscsabára értünk, ahol át kellett szállnom a pesti járatra, már gyönyörűen sütött a napocska.

Juditék roppant aranyosak voltak.😊 Amint megérkeztem, már nyomták is a kezembe a pesti napijegyet, hogy íziben megkezdhessük a csavargást szép fővárosunkban. A keddi napot mi hárman, lányok kolbászoltuk végig, Judit párja, Bernd úgy döntött, egyedül barangol a nagyvárosban. Késő délután estünk csak be Gabiékhoz, ahol a főhadiszállásunk volt, de nem ám pihenés következett! Egy-egy gyors zuhany után már robogtunk is ki a lakásból, ugyanis Juditnak időpontja volt a pedikűrösnél. Gondoltam, ha már úgyis ott vagyunk, bepróbálkozok, hátha leoperálják rólam azt a fránya tyúkszememet, úgysem láttam vele semmit, akkor meg minek tartsam magamon? Szerencsére belefért az időbe a “tyúkszemvakítás”. Igen ám, de Juditnak több problémája is volt a csülkeivel, így egészen késő estig elhúzódott a kezelése. Egy ízben, 20:10-kor rápillantottam az órára, és odasúgtam Gabinak: -Te jó ég, már alvóidő van!

Gabi csak bazsalygott. Ő már megszokta, hogy pacsirtaként élek, ám az egyik férfivendég pont meghallotta “kifakadásomat”, és igencsak elcsodálkozott, hogy valaki "délután" 20:10-kor álmosodni kezd.😅 Végül is még emberi időben, kicsivel kilenc után sikeresen hazaértünk, én pedig végre eltehettem magam másnapra.

Meg sem lepődtem magamon, amikor szerdán már hajnal öt előtt felkeltem (magamtól). Amíg a többiek alukáltak, én olvasgattam. Reggeli után Judit és Bernd elindult túristáskodni, mi ketten Gabival pedig Pláza-napot tartottunk kirakat-nézegetéssel, egy finom kis ebéddel a főzelékesnél, és egy mozival. Mozi után Gabi a kocsijához ment, én pedig átszaladtam a Plázával szemben várakozó buszba, ahol otthagytam négy és fél deci véremet. Na jó, ez így ijesztően hangzik. Szóval, mivel szeretek vért adni, Gabival kinéztük a neten, hol van hozzánk legközelebb véradás. Pont az Árkád-dal szemben szerveztek be egy véradó buszt aznap, így örömmel ügettem át két zebrán, hogy elintézzem a véradást. Régebben Gabival együtt jártunk véradásra, csak sajnos (nagy bánatára) egy gyógyszer állandó szedése miatt ő már nem adhat a véréből.

Rutinos véradó lévén nekem már mondani sem kellett, hogy bőségesen vacsorázzak, és az ilyenkor szinte kötelező édességfogyasztást is mindenféle duzzogás nélkül teljesítettem.

Szép lassan felvirradt a hazaút reggele is. Természetesen Murphy törvénye megint utolért, ugyanis hiába készültem elő az ebédnek valóval oly’ lelkesen még hétfőn, Juditék csak sebtiben megvillámlátogattak minket, illetve a fészkünket, és már indultak is tovább Nyíregyházára, ahol az anyukájuk lakik. Mindenesetre nem úszták meg, a sütiből azért pakoltam nekik az útra.

Miután elbúcsúztam tőlük, máris nekiláthattam a pakolásnak. De nem ám a pesti motyómat kellett csak elrendeznem! Ki kellett rámolnom a nagyszobát, ugyanis másnap reggelre vártuk a festőt. Véradás után persze csak a könnyebb dolgokat hurcolásztam ki, a bútorok kihordásában délután Tibi bátyja segített nekünk.

Így történt hát, hogy egy röpke két és fél napos csavargás után visszacsöppentem a dolgos hétköznapokba. Városnézős-képeim pedig az alábbi linkre kattintva tekinthetők meg:
Pesti mese

Halálos(an haszontalan) légycsapda

Nemrégiben kutakodtam kicsit a világhálón, találok-e valami házilag barkácsolható légycsapdát. Találtam. Egyszerű volt az “összeszerelése”: egy flakon tetejét kellett levágni, és tölcsérszerűen visszaborítani rá. Maga a csapdaanyag sör és cukor egyvelege volt. Azt írták még, hogy a siker garantált.

Kitettem szépen a teraszra az ínycsiklandó légycsemegét, és vártam. Hát várhattam, ugyanis egy fia légy sem repült még a környékére sem. Ekkor magamban kezdtem el keresni a hibát: nem vettem nekik kedvükre való márkás sört? Elfelejtettem kiküldeni a meghívókat? Netán a marketinget rontottam el azzal, hogy nem tettem ki villogó neonreklámot “Ingyen sör” felirattal?

Amikor már kezdtem feladni a reményt, áttörés történt! Működött a csapda; szép lassan szállingóztak bele a legyek. Jól besöröztek, így a tölcsérszerű nyíláson tompa aggyal már nem tudtak kijutni. Hogy ne kelljen a földi maradványukban “gyönyörködnöm”, a csapda elkészítésénél felhasználtam egy kis csomagolópapírt. Íme az eredmény: