Húsvét

Az aktualitása megkopott ugyan, valóságtartalma viszont annál fényesebben ragyog. Csupán néhány gondolat erejéig szeretném lekötni a Kedves Olvasó figyelmét, méghozzá két szemszögből nézve: férfiak kontra nők húsvétkor.

Egy átlag férfi felkel húsvét második napján. Azt nem az álmos tekintete miatt nem veszi észre, hogy csak úgy csillog-villog a lakás a tisztaságtól, hanem egyszerűen azért, mert ez neki így természetes. Pár falat reggeli és az ünneplőruha felöltése után (ami természetesen frissen mosott és vasalt állapotban van előkészítve) férfias mancsába kapja a locsoló kölnit (amit az asszony gondosan kéz alá tett), majd behuppan a kocsiba. Ha mázlija van, akad olyan cimbora, aki antialkesz, tehát a sofőr szerepébe bújik adott napon. És indulhat is a portyázás, a „rö” betű nélkül. Vagyis potyázás. Egyik házból ki, a másikba be, mindenhol más-más finomságokat kóstolgatva, leöblítve egy kis pálesszel/ sörrel/ borral (hol mi akad), sőt, egy-két fújás a büdös kölniből, és máris választhat hímes tojást, csokinyuszit-, birkát, vagy egyéb állatokat. Talán a legmegerőltetőbb része a napnak fejből el-rappelni egy kétsoros, nem mellesleg a nők által nem annyira díjazott obszcén locsolóverset. Az előadás élvezeti értéke persze egyenes arányban csökken az elfogyasztott alkohol mértékével. A nap végén irány haza, pár falat az otthoni csemegékből is, és jöhet a jól megérdemelt pihenés. Másnap egy esetleges szörnyű macskajaj miatt egy szabadnap kivehető a munkahelyen.

Ezzel szemben egy átlag nő felkel húsvét mínusz ötödik napján. Ez az eredmény úgy jön ki, hogy a hétfőből kivonok öt napot, hiszen nem magától intéződnek el a következő dolgok:

- Ragyogjon a lakás, de ne ám a szokásos módon, ilyenkor illik lemosni az összes ajtót, ablakot, függönyt, csillárt, zegzugot, miegymást.

- Legyen a hímeknek tiszta, vasalt ünneplő ruha.

- Gondoskodni kell a számunkra oly’ büdös locsoló kölniről.

- Be kell vásárolni, méghozzá az alapján, hogy milyen menüsort állítottunk össze előzőleg fejben. Ehhez szükség esetén neki kell állni szárnyast vágni-kopózni-bontani, esetleg különleges hozzávalókat felkutatni különböző áruházakban/piacon.

- Jöhet a sütés! Mivel egyféle sütivel igazán nem illik beégetni magunkat, szépen be kell osztani, melyik nap mit készítsünk elő/el, aszerint, melyik csemegét lehet tovább tárolni.

- Ha a sütik megvannak, főzni is kell ezt-azt (kinél mi a szokás), de azért legalább 6-7-féle ételből hadd válogassanak kedvükre szegény, utazásban megfáradt férfiak.

- Természetesen arra is ügyelni kell, hogy mi magunk ne hervadozzunk, tehát be kell zsúfolni a fodrászt is a húsvéti programba, feszüljön csini ruha formás testünkön, legyen friss manikűr a kacsónkon, szolid smink és boldog mosoly az arcunkon. Mert ez ugye alap.

- Amikor sorra jönnek a vendégek, hogy rommá fújják a frizkónkat, folyamatosan gondoskodni kell tiszta terítékről, guszta tálalásról, még ha segítség híján állandóan magunknak kell is mosogatni, és újrarendezni a tálcákon az ételt. Persze közben a vendégek szórakoztatásáról sem felejtkezhetünk el!

- Ügyelni kell arra is, hogy üres hassal, szomjasan, üres kézzel, elégedetlenül nehogy bárki is eltávozzon ragyogó fészkünkből.

- Ha végre-valahára elhúzott az utolsó vendég is, jöhet a végső nagymosogatás, a maradék kaják elpakolása, esetleg gyerekfürdetés, majd az elmaradhatatlan hajmosás (kétszer), és talán pár falatot is be lehet kapni, hiszen a vendégekkel nem illik együtt enni, őket csak szolgálni/kiszolgálni kell.

- Másnap meló, mert ugye ki hallott már olyat, hogy egy nő kicsit túltolta a piát húsvétkor, és macskajajt jelentett a munkahelyén?

Időzavarban

Amire nincs időd…

- azzal foglalkozni, amit igazán szeretsz

- egy idegen nyelvet elsajátítani (netán többet is)

- új kulináris csodákat elkészíteni és megízlelni

- felhívni egy barátodat, és megkérdezni tőle, hogy van

- határidőre elkészülni a feladataiddal

- kettesben andalogni a kedveseddel

- együtt tölteni egy délutánt a szeretteiddel

- elolvasni egy jó könyvet

- forró fürdőt venni egy kimerítő nap után

- orvosi ellenőrzésre menni

…és amire van

- órákig ülni a tévé előtt

- halogatni a feladataidat

- kaját rendelni és várni rá másfél-két órát

- szaftos bulvárhíreket olvasni

- órákon át chatelni vadidegen emberekkel

- céltalanul barangolni a neten

- orvoshoz járni, amikor már nagy a baj

- havonta válaszolni néhány sorban egy barát mailjére

- ugyanazt a filmet megnézni ötször-tízszer

- és olvasni a blogomat. 😉

A Boldogság Madara

Szeretnél néhány dolgot megtudni a boldogság madaráról?

- Ne keresd, ő megtalál téged.
- Ha berepült az életedbe, ne próbáld magadhoz láncolni.
- Táplálnod kell őt, különben elpusztul. Tápláld reménnyel, türelemmel, alázattal, hálával és megbecsüléssel.
- Mutasd meg bátran saját madarad másoknak, ne rejtegesd, ne irigyeld senkitől.
- Mindenkinek megvan a saját madara, ne próbáld elvenni mástól, mert azzal a sajátodat riasztod el magadtól.
- Merd elhinni, hogy neked is van egy madarad. Megérdemled ugyanúgy, mint bárki más.
- Ha fészket rakott a szívedben, de egy időre kirepül, ne rombold szét a fészkét, hogy legyen hová visszatérnie.
- A boldogság madara a tiszta, meleg, fényes helyet szereti. Teremtsd meg neki, és eljön hozzád.
- Szeresd önmagad, különben hogyan várhatnád el, hogy szeressen a madarad?

Zűrszekerek

Életed utazással telik. "A" pontba születtél, és valahogyan el kell jutnod végső állomásodra, ahol kipihenheted az út fáradalmait. Időközben biztosan elidőzöl egy-egy kisebb állomáson, hogy kifújd magad, de aztán újra felkerekedsz, és próbálsz elérni egy újabb szekeret, hogy továbbindulhass. Nos, a legtöbb ilyen szekéren zűrös emberekkel kell osztozkodnod. Leszállhatsz, hogy megvárj egy következőt, de azon is lesznek zűrös utastársak. Vagy zűrös helyzetek. Egyesek annyira nem bírják elviselni utazásaikat, hogy nem egyszerűen leszállnak, sokkal inkább vakmerően, akár nagy sebességnél is leugranak a szekérről, és megesik, hogy nem csak megsérülnek, hanem sajnos szerencsétlenül esve nem tudják kellő méltósággal befejezni útjukat. Én nem vagyok az a fajta, aki hülye módjára leugrál a szekérről, ám néha mégis megesik, hogy rosszul lépek le, és elesek. Olyankor azonban mindig talpra állok, leporolom magam, és türelmesen, leginkább kíváncsian várok egy következő járgányra, hogy az vajon milyen meglepetéseket tartogat nekem!

Próbáld ki, ingyenes!

Belegondoltál már abba, hányszor szalasztottad el a lehetőséget, pedig neked nem kerülne semmibe, hogy élj vele? Viszont annál kifizetődőbb a használata. Ez egy olyan befektetés, amihez nem kell alaptőke, anyagi ráfordítás, nem kell hozzá vízum, és hál' Istennek még adózni sem kell utána, ráadásul legális, és abszolút megtérül.

A mosolyra, kedvességre, türelemre, jó szóra gondolok. Megfigyelted, hogy ha egy másik emberhez türelmesen, mosolyogva közelítesz, legyen szó akár kérésről, akár panaszról, sokkal biztosabb a sikeres végkifejlet? Igaz, lehet támadni is egy ügyintézőt, amennyiben panaszod van, de biztos lehetsz benne, hogy támadásra támadás lesz a válasz, és könnyen lehet, hogy nem érsz el vele semmit. Legfeljebb elrontod a saját, de még annak a szegény ügyintézőnek is a napját. Ettől sokkal célravezetőbb, ha mosolyogva, udvariasan adod elő a gondodat. Rögtön segítőkész lesz a másik fél. Nem egyszer tapasztaltam már! Sőt, adódott az életemben olyan alkalom is, amikor velem szemben udvariatlan, lekezelő volt egy ügyintéző, a végén mégis szépen megköszöntem a segítségét és a kedvességét. El is szégyellte magát!

Egyre értetlenebbül állok a napjainkban megfigyelhető jelenséggel szemben. Az emberek annyira gorombák és türelmetlenek egymással, szinte provokálják egymást. De miért? Tényleg egymás ellenségei vagyunk? Elvesztjük a csatát, ha netalán mi engedünk? Szerintem azzal pont mi nyerünk. Nemhiába olyan találó a mondás, miszerint okos enged, szamár szenved. Persze tudom én, mennyire nehéz ebben a törtető és gáncsoskodó világban engedni az igazunkból, vagy vélt igazunkból, és ráhagyni a másikra. Viszont egy idő után meg lehet szokni, sőt, még jól is esik, hogy annyival több energiánk marad meg, mint amennyit a viaskodásra szánnánk. És ha egy idő után rájön a másik, mennyivel kifizetődőbb egy kedves szó egy undok beszólás helyett, és onnantól ő is türelmesebben viselkedik, máris megérte elindítani ezt a lavinát. Csak az a poén, hogy ha egy kedvesség-áradat elkap, még ha maga alá temet is, jól fogod érezni magad alatta!

Teácska

Ennek a csajnak muszáj egy egész fejezetet szentelnem, annyira hülye. Na jó, bocsánat, visszaszívom, ez gonosz megjegyzés volt. Nem hülye, hanem sötét, buta, ostoba.

A Teácska egy becenév. Az élményfürdős báros kislányunk beceneve. Onnan ered, hogy a tulajdonosa valódi neve Beácska, ám mivel egyrészt lágyabb a kiejtése a t kezdőbetűvel, másrészt annyi esze van szegénynek, mint egy jól kiázott teafilternek, kézenfekvő módon Teácska lett belőle.

Félreértés ne essék, nem lenézésből, gúnyból szentelek neki egy egész fejezetet. Éppen ellenkezőleg. Ezzel tisztelgek a szürkeállomány-zsibbasztó és mókás megnyilvánulásai előtt. Akad belőle bőven.

Mielőtt elkezdem a sztorikat összegyúrni, hogy egy igen kellemes és pikánsan csípős ízű csemege sülhessen ki belőle, annyit még hozzáfűzök, hogy Teácskának joga lett volna ahhoz, hogy ügyvéd jelenlétében hallgasson! Ám mivel nem élt ezzel a lehetőséggel, a Józan Ész képviseletében büntető eljárást indítványozok ellene. És nem mellesleg szórakoztató anekdotákat mesélek el.

Bocsánat, még egy dolog (ígérem az utolsó), mielőtt elkezdem. Azt még érdemes tudni, hogy a szóban forgó hölgyemény 28 éves, igen dekoratív (ha ezalatt az agyonszolizott bőrt, méteres műszempillát és kilónyi sminket értjük), kettős állampolgár (szlovák-magyar), és igen tagoltan beszél, minden egyes betűt alaposan kihangsúlyozva. Sípoló s-ek, zizegő z-k, ropogó r-ek, elnyújtott kettős hangzók.

Oké, akkor csapok a lecsóba.

Csupán néhány lépésnyire állt a hármas kasszától a bárpult, ami Teácska territóriuma, kicsit mégis fel kellett emelnie a hangját a nagy tömegre és zsivajra való tekintettel, amikor egy nap váratlanul ezt kérdezte tőlünk, pénztárosoktól:

-Csajoook, be lehet hozzni a fürdőbee kisskutyáát? (A betűduplázások direkt vannak, szimbolizálva az előadásmódot.)

Marika ült hozzá legközelebb, így ő válaszolt nem csekély megrökönyödéssel a hangjában (Julcsival mi amúgy is túlságosan le voltunk döbbenve):

-De Beácska, ez egy fürdő!

-De hát tásskáában vaaan.

…Itt most tartani kellene az olvasásban bő egypercnyi szünetet, mert nekünk ennyi idő kellett, hogy újraélesszük Teácska szavai által lemészárolt agyunkat.

Utólag kiderült, egy vendég érdeklődött blökifürdetés ügyében, ezúton is szívből gratulálok neki!

Az élet rendje, hogy egy idő után amortizálódnak a dolgok (Teácska hatására főleg az agyam), valamint készpénznek vehetjük Murphy X-edik törvényét is, miszerint ami el tud romlani, az előbb-utóbb el is romlik.

Ebből kifolyólag a bár egy új nyomtatót kapott a pénztárgéphez. A neve is sejteti talán: utóbbi a pénz tárolására kialakított eszköz/gép, a nyomtatót pedig azért kell hozzá szinkronizálni, hogy a kedves vendég két szemével láthassa a nyugtáján, mennyi pénzétől szabadult meg egy kis nyalánkságért cserébe.

Szóval ott tartottam, hogy a régihez teljesen hasonló nyomtató került a pénztárgép mellé. Mondhatni, a régi helyére. Olyan masina, amiből csak úgy áradtak a blokkok, amiket Teácska gondosan és kéthetente manikűrözött kacsóival nyújtott át a vendégeknek. Tehát ennek fényében számomra még a mai napig nyitott a kérdés, ami elhagyta Teácska száját, miközben tágra nyílt szemekkel a nyomtató fölé hajolt:

-Úúrissteen, éss ebbe hogy fog beleférni az apróó?

A mellette álldogáló kisfőnök eljött a bárból, megállt Marika pultja előtt, és gyengéden, de határozottan háromszor beleverte a fejét a márványlapba (nem a Marikáét, a sajátját), majd visszatért a kávéjához a bárba.

Ahogyan az általában szolgáltatást nyújtó cégeknél előfordul, úgy nálunk is voltak különböző akciók, kedvezmények. Az egyik ilyen arról szólt, hogy a vendégeknek gyűjteniük kellett a blokkokat, és 5 db bármilyen típusú belépő után egy alkalommal ingyen szaunázhattak. Persze ez a kedvezmény szépen meg volt fogalmazva és kellően meghirdetve, amiről a marketingesünk gondoskodott. Igen ám, de a fürdőnkben nem csak magyarul tudó pancsolni vágyók fordultak meg. Több nyelvre le kellett hát fordíttatni a szöveget. És ahogy azt említettem korábban, Teácska nagyon is tudott szlovákul, így a műszakvezetőnk megkérte, legyen oly bűbájos másnapra lefordítani az akció sorait.

Itt és most hozzá kell tennem a történethez, hogy mivel az adott irományt először mi, pénztáros és egyéb kollégák kaptuk az irodáról, így kezdődött: „Kedves Fiúk, Lányok! Fürdőnkben ilyen és ilyen akció lesz, a további tájékoztatást lentebb olvashatjátok stb.”

Teácska hazament munka után, és szépen nekiült fordítani. A barátja ott téblábolt körülötte, és rákérdezett, mi jót csinál. Az asszonykája vázolta a helyzetet, milyen feladatot kapott a főnöktől. Csakhogy ő nagy lelkesen elkezdte lefordítani az egész levelet, amit mi, dolgozók kaptunk, és nem csak az akció leírását. A barátja rá is kérdezett, hogy ezt most hogy gondolja? Hát úgy gondolta, hogy ez a levél a vendégeknek szól, éss először a fiúúúknak, utána pedig a lányoknaak. És ezt a műhibát képes volt elmesélni nekünk! Nos, köszönjük az ismételt agyzsibbasztást, jólesett!

Hiába helyezkedett el a fürdőnk egy csendes és nyugodt fürdőövezetben, azért volt ám részünk krimibe illő izgalmakban is! Egyik téli este, szóval antiszezonban szokás szerint kevés vendég áztatta magát bent a fürdőtérben. A helyünkön nyugisan ücsörögve beszélgettünk a csajokkal (Marika, Julcsi, Teácska a bárpult mögött és szerény személyem). Én a forgószékemmel a többiek felé fordultam, vagyis a bejárati ajtónak háttal ültem, Julcsi szintén. Marika hol Teácska felé fordult, hol felénk, így ő láthatta a főbejárattól kb. 50-60 méternyire lévő parkolót. Először az tűnt fel nekem, hogy Teácska – bár szereti magából ontani ’elmés’ kis megjegyzéseit -, egy ideje feszülten figyel valamit a parkolóban a pultra támaszkodva, és egy mukkot sem szól. De ez a fura állapot pár percig is eltartott. Már épp meg akartam kérdezni, hogy jól van-e, vagy mi a szösz, amikor Marika, miután éppen felénk fordult, felkiáltott, hogy:

-Úristen lányok, valami ég a parkolóban!

Majd felugrott, és rohant kifelé, hogy jobban szemügyre vehesse a dolgot. Természetesen Julcsival rögvest elkezdtük sasolni a parkolót, és valóban! Tűz volt, nem is kicsi. Egy békésen parkoló autó állt lángokban! Marika már rohant is hátra az úszómesteri helyiségbe a szolgálati telefonért és az ott őrködő őr úrért, majd sebtiben hívta a tűzoltókat. Utólag kiderült, hogy szándékos gyűjtögetés, jaj bocsánat, illetve gyújtogatás történt, az egyik fürdővendégünknek volt egy kis "nézeteltérése" pár rossz arcú taggal. Na de nem is akarom nagyon szaporítani a szót, a csattanó most jön. Amikor megkérdeztük Teácskát, hogy miért nem szólt legalább nekünk rögtön, amikor meglátta a tüzet, ahelyett, hogy percekig meredten bámulta, csak ennyit válaszolt nagy nyugalommal:

-Jaa, én azzzt hittem, hogy a hajléktalanook gyújtottak ott tüzeet, hoggy melegedjeneek.

Köszi, puszi. Senki ne vessen meg ezért, de pont az ilyenekkel csináltatnék alkalmassági tesztet, amikor bejelentené, hogy gyereket akar. Ennyi ésszel hogy lehet egy gyereket felnevelni? Ha mondjuk a csöppség fuldoklik a fürösztővízben, az értelmes anyja csak néz rá meredten percekig, gondolván: „Jaaaa, én azzzt hittem, hoggy buggyborékossat játsszik a gyereek.”?!

Remélem, soha nem jut a csaj eszébe, hogy valaha gyereket akarjon. Bár ha azt vesszük, ez eleve lehetetlen. Mármint, hogy az eszébe jusson valami. A fejében lévő légüres térben szerintem nemigen fogalmazódik meg ilyen gondolat.

De kanyarodjunk szépen vissza a többi eset elmeséléséhez.

Egyik nap nagy tettre szántam el magam. Általában becsületesen ültem végig a munkaidőmet a munkaállomásomon, és csak kajálni „tűntem el”, ám mivel a forgalom kicsit gyérebb volt aznap, kihasználtam hát az oly ritkán adódó alkalmat, és elugrottam a bárba egy szelet csokiért. Amikor visszahuppantam a helyemre Julcsi mellé, megkérdezte:

-Voltál Beácskánál eszmecserélni?

Mostanra már remélem senki nem gondolja, hogy bántó voltam, amikor a következőt válaszoltam:

-Hát, vele nem sok eszmét lehet cserélni…

Természetesen a munkahelyünkön nem csak munkáról esett szó. Ha tehettük, elcsevegtünk erről-arról, kivel mi történt. Szegény Marika nagyon megszenvedett az egyik fogával, ami fölött végül meghozta a fogorvosa az ítéletet: ki kellett húzni. Másnapra úgy-ahogy begyógyult a helye, Marika beszélni is tudott, így elmesélte, mi volt vele előző nap. Teácska a vendégek kiszolgálása miatt csak később kapcsolódott be a beszélgetésbe, és érdeklődött, miről dumcsizunk. Marika kibökte:

-Képzeld, tegnap kihúzták a fogamat.

Teácska döbbent arcot vágott, elkerekedett a szeme, és vontatottan megkérdezte:

-Koomoolyaan? Kihúzzták az össsszes foogadaaat?

Újabb sokkterápiában részesültünk. Már nem emlékszem, mit felelt Marika, mert azt hiszem, inkább az önkéntes kómába menekültem, csak ne kelljen elviselnem ezt a butaságot a nap hátralévő részében.

De ezt mégis hogyan?? Marika nem tette többes számba, nem úgy hangzott el a mondat, hogy kihúzták a fogaimat! És ha ki is húzzák, akkor nem cuppan össze a szája szerencsétlen betegnek, hogy még nyammogni sem tud? Egyébként is, abba bele is halna! Elvérezne! Na jó, ez lehet túlzás (bár idős korban és vérzékenység esetén nem az). Még aznap este egyébként utánaolvastam a dolgoknak. Ha bírja a páciens, egyszerre bármennyit lehet húzni, elvileg. De nem javasolt az egyik oldal után ellentétes oldalról húzni. És a gyökér állapota is befolyásolja a műveletet. Ááá, nem is megyek bele. Csak nagyon feldühített ez a mérhetetlen butaság! Miért húzták volna ki az összeg fogát?? És hogy jött volna dolgozni másnap? Nem, ez nekem sok. Lapozok.

Hagyjuk most kicsit a munkát! Menjünk egy jó kis helyre! Legalábbis ezt terveztük a csajokkal az egyik szabad szombat esténkre. A csajok alatt értem magamon kívül a másik műszak pénztáros kisasszonyait – három darabot -  és természetesen Teácskát. Őt feltétlenül vinnünk kellett magunkkal, mert így sokkal olcsóbban megúsztuk a teljes agyzsibbasztást. Úgy értem, jelentősebb mennyiségű alkohol elfogyasztásának mellőzésével.

Még meg sem érkeztünk, máris kaptunk az agyba Teácskától. Miközben kedvenc szórakozóhelyünk felé közeledtünk, ami az X-Café névre hallgat, illetve bocsánat, helyesbítek: nem hallgat arra a névre, hiszen nincs füle, és tudata sem a helynek (bár talán több, mint Teácskának). Szóval csak így nevezik a helyet az emberek. Na, miközben már majdnem odaértünk, az egyik kollegina meglepett minket azzal, hogy ő már előre foglalt nekünk asztalt, tekintve, szombat éjszakánként mekkora tumultus szokott ott lenni. Teácskának feltétlenül meg kellett nyilvánulnia a következőképpen:

-És ha foglalok egy asztalt, az azt jelenti, hogy lesz asztalom?

Csak egyikünk nem kapott még agyhalált, ugyanis vissza tudott válaszolni:

-Igen, de nem viheted haza.

Nos, kimerítettem a témát. A jövőben egyéb, mókás vagy kevésbé mókás kis történetek elmesélése következik majd, esetleg egy-két más típusú gondolatmenet.

Jó olvasgatást kívánok!

Az utolsó előtti

Mindazonáltal nem csak a vendégek tudták lezsibbasztani az elmémet. Álló helyzetben, ráadásul kapaszkodás nélkül könnyen kibillentem volna az egyensúlyomból, miután az egyik biztonsági őrünk (az „Őr Úr”) télen a következő megállapítást tette fél nap töprengés után:

- Azért van hideg a szerverszobában, mert bukón nyitva van az ablak.

Jut eszembe az őr úrról: a biztiőreinknek is meg kellett ám küzdeniük a sötétebbnél sötétebb vendégekkel. Történt egyszer, hogy – bár a bejáratnál jól látható helyen hatalmas táblán olvasható minden információ a medencék vizeiről – az egyik vendég alig lépett be, épphogy köszönt, máris az ott tébláboló őr úrhoz intézte kérdését:

- Mi a víz összetétele?

Jani bá’nak sem kellett több, kapva kapott az alkalmon, hogy megadhassa a vendégnek a kielégítő választ:

- Két rész hidrogén, egy rész oxigén, estére három rész ammónia.

Mi, pénztárosok pedig csak nehezen tudtuk megállni, hogy ne törjön ki belőlünk a nevetés eme epés megjegyzés hallatán.

Egyébként a fent nevezett kedvenc biztiőrünk nagyon szívesen élt a „beszólás” lehetőségével. Többször is előfordult, hogy egy-egy vendégnek sehogy sem tudott a fürdőnk megfelelni – vagy csak rossz napja volt (mármint nem a fürdőnek, hanem a vendégnek) -, ezért távozáskor rossz szájízzel köszönés helyett a pénztárosokhoz vágta, hogy „na, ide sem jövök többet”. Ilyenkor bizony néha kiszaladt Jani bá’ száján, hogy:

- Most sem mi hívtuk.

Mindezt persze a leghiggadtabb hangon közölte, de azért szúrós pillantása megakadályozta, hogy tovább hőbörögjön a „kedves” vendég.

Visszatérve a különböző vendégek „alakításaihoz”:

Minden különösebb bonyodalom és fennakadás nélkül vásárolta meg egy család a jegyét 7 db karszalag formájában. Magyar család volt, vagyis nem külföldi, mégis érthetően, lassan, tagoltan magyaráztam el - az egyesével szót félkövér betűtípussal külön hangsúlyozva -, hogy helyezzék a karszalagjukat a külső háromszögre. Kivételesen eltalálták elsőre, melyik is a külső és a háromszög, csak a számolással akadt gond, ugyanis az apuka egy szép kupac formájában rápakolta az összes órát a kijelölt helyre. Nem mertem ezt a megmozdulását lereagálva a homlokomra csapni, bár szívesen éltem volna ezzel a lehetőséggel.

A következő esetnél a kedves vendégnek a szekrények kezelésének felfogásával voltak nagyon komoly gondjai. Hozzáteszem: pedig magyar volt. Először elmagyaráztam, még mielőtt becsekkolt volna a hölgy, hogyan működik a szekrény. Mivel láttam, mekkora üresség süt a szeméből, elmagyaráztam még egyszer, immáron mutogatva is hozzá. Ekkor már hevesen bólogatott a delikvens, mondván, jó-jó, érti. Mhm! Átjön a beléptető kapun, kezében a blokk, megáll mellettem, rámered a blokkra és ezt kérdezi: "És a blokkon rajta van a szekrény száma?" Egy hatalmas sóhaj szakadt ki belőlem, és egyúttal áldottam az eget, amiért annak idején forgószék alkalmazásával oldották meg a tervezők a pénztárosok kényelembe helyezésének problémáját, így nagyobb erőkifejtés nélkül tudtam elfordulni - könnybe lábadt szemmel - a vendégtől. Szerencsére a közelemben tébláboló biztiőr résen volt, és rögtön pártfogásába vette a hölgyet.

Hasonló kis történet volt, amikor szintén egy hölgyvendégnek - persze magyarnak -, minden túlzás nélkül négyféleképpen magyaráztam el az öltözők használatának csínját-bínját. Láttam, ahogyan árad a szeméből: “Mondjad, hülye, kit érdekelsz, csak jussak már be!” Egyszóval nem figyelt rám. Amikor eltűnt az öltöző bejáratánál, oldalba böktem a kolleginát, és odasúgtam neki: "Fogadjunk, hogy visszajön." Vissza is jött...

Egyébként azt a logikát sem értem, amivel sokszor a vendégek bírtak. Gondolok most itt a babakocsisokra. Az volt a helyzet velük, hogy gondosan elterelgettük őket a beléptető kaputól a gyerekhordozó járgányukkal együtt, mivel ott helyszűke miatt úgysem tudtak volna keresztülhatolni. Szóval átirányítottuk őket a mozgáskorlátozottak könnyebb áthaladását biztosító üvegajtóhoz, ami persze kellő szélességének köszönhetően a babakocsik bejutásának megkönnyítését is segítette. Akkor már csak azt nem értem, a fürdőzés végeztével, kifelé menet miért nyomultak a szülők azokkal a gördülő monstrumokkal a beléptető kapuk felé? Gondolták, bent-tartózkodásuk ideje alatt átépítettük a pénztárakat??

Azért vannak ám szimpatikus és értelmes vendégeink is. Egyszer egy anyuka az esti zárás előtt, tehát édességfalásra igencsak alkalmatlan időpontban jött ki a fürdőből a kisfiával. A fiúcska elácsorgott a szépen megvilágított, csábító bárpult előtt, s hogy ne legyen hiszti, a mama így szerelte le gyermekét: “Gyere kisfiam, ezek a nyalókák kiállítási darabok. És látod? A csokik már alszanak, el is vannak fektetve.”

Gyereklogika: kisgyerek átjön a beléptető kapun, majd meglepve közli: “Ez nem is fájt!” Miért, mire számított? Megsokkoljuk?

Végszónak már csak egyetlen kis vicces történet felidézését tartogatom: egyik vendégünk odacsattogott úszómester kollégámhoz, és a feje fölött vízszintesen(!) kanyargó zárt csőrendszer felé mutogatva a következő kérdést intézte hozzá:

- Azokhoz a csúszdákhoz hogy’ lehet feljutni?

Kollégám felnézett, majd a vendégre, és próbálva elkerülni, hogy kitörjön belőle a röhögés, ezt válaszolta:

- Azokhoz sajnos sehogy. Az ugyanis a szellőzőrendszer.

Még mindig

Továbbfűzvén az eddig leírtakat:

Mindezek ellenére, vagy talán pont ezek miatt imádtam emberekkel dolgozni! Mindig volt valami újdonság, nem volt két egyforma nap.

A legjobbat még nem is írtam! Bár ez egyszeri eset volt, szerintem megéri pár sorban összegeznem.

Első információmorzsa: gyakran fordultak meg nálunk angolul kommunikáló vendégek.

Második információmorzsa: nagyon sok szlovák vendég fordult meg nálunk.

Harmadik információmorzsa: előttem a pulton található volt egy laminált, szlovák nyelvű tájékoztató.

A következő kis jelenet játszódott le a kasszámnál egy verőfényes napon. Bejött két angol úriember, és szokatlanul kedvesen és intelligensen érdeklődtek, mi újság nálunk, hogyan lehet bejutni, mik a szabályok stb. Az egyikük éppen a szlovákul megírt ártájékoztatót böngészte, és az egyik sorra bökve megkérdezte tőlem, hogy mi is van odaírva. Én meggondolatlanul csak annyit mondtam, hogy azt nem tudom elolvasni, bár ez az angol nyelvben értelmezhető úgy is, hogy nem tudok olvasni. A másik felkapta a fejét és amolyan félhangosan megjegyezte a társának: "Te, itt dolgozik és nem tud olvasni?" Szerencsére leesett a tantusz, és elmagyaráztam nekik, hogy nem olvasni nem tudok úgy általában, hanem a szlovák nyelvet nem tudom értelmezni. Hú, látni kellett volna a megkönnyebbülést az arcukon! Az akkor szolgálatban lévő biztiőrünk pont ott téblábolt körülöttem, és kíváncsi volt, miről tárgyaltunk mi hárman. Amikor elmeséltem neki, igen jót mulatott rajtam.

A következő szituáció leginkább akkor fordult elő, amikor sok volt a vendég, és állt, mit állt, kígyózott a pénztárak előtt a sor. 3 db pénztár közül az esetek többségében a bejárati ajtóhoz legközelebbit választották a vendégek, ami a 2-es pénztár. Rögvest jobb kézre mellette van az 1-es, ott ültem én, balra tőlünk kb. öt lépésre pedig a 3-as. Kis ideig (éppen addig, ameddig a hátunk mögött tébláboló műszakvezetőnknek fel nem tűnt) általában még kiélveztem a nyugis helyzetemet, ugyanis amint kasszát nyitottunk, a 2-es sorban taposták egymást a vendégek, tolakodtak, szuszogtak, kígyóztak, méltatlankodtak, ebből kifolyólag a mellettem ülő kolleginám majd’ elhagyta a haját, míg eközben előttem csak a nagy légüres tér volt. Nem tudom, talán nem úgy néztem ki, mint egy átlagos, hétköznapi pénztáros…

Nos, miután már a szemkontaktus megteremtése, mosolygás, integetés sem segített, nyomatékosan felhívtam magamra a figyelmet egy csatakiáltással:

- Tessék, lehet ide is jönni!

És erre mi történt? Az egész sor átállt hozzám, és a 2-es pénztár előtt alakult ki a légüres tér! Hiába, az emberekben is fellelhető a csordaszellem.

Ami még megtörtént: párbeszéd, amikor a kolléganőm adta a felvilágosítást a vendégnek:

- Van egy kinti meg egy benti medence.

- Benzines medence?!

Erre nem lehet mit válaszolni...

Vagy: élményrész előtt átlépő kapu elektromos karja leengedve, ezzel biztosítva a szabad és díjmentes átjárást, odabent díszkivilágítás, ricsaj és úszkáló emberek. Vendég kérdése:

- Nyitva van az egész?

- Neeem, akik bent vannak a hullámmedencében, csak statiszták. Menjen innen! Zártkörű rendezvény.

És még: amíg különdíjas volt az élményrész, az előtte álló forgókaros kapu üzemben volt. Persze akkor sorra nekirontottak az emberek, és feszítették ész nélkül, pedig az órájukkal működött volna. Amióta azonban bekerült az alap-szolgáltatásunkba, nem üzemelt a kapu, nonstop le volt eresztve a kar. Csak át kellett volna sétálni rajta. És mit figyelhettünk meg úszómester kollégáimmal? Püfölik az órát a leolvasón, pedig nem is világít, sőt, olyan is volt, aki fel akarta emelni a lógó forgókart... Igen, no comment.

Telefonon egy kedves érdeklődő: ha egy órás az út ide, mikor induljon el, hogy pont ne a telt házat fogja ki?

- Nos, mivel olyan programot nem telepítettek a gépünkre a rendszergazdák, amivel előre kiszámolhatjuk, mikor adjuk ki az utolsó szabad szekrényt; és azt sem árulta el a betelefonáló, hogy milyen gépjárművel jön, abban hány személy utazik és mennyi a pluszteher csomag, esetleg teli tank formájában; illetve voltunk olyan figyelmetlenek, és nem néztük meg az előrejelzésben az aznapi szélerősséget és szélirányt, így csak annyit tudok kis szégyenpírral az arcomon válaszolni, hogy nem tudom. De egyébként persze jogos volt a kérdés.

Csörög a telefon. Illedelmesen, annak rendje és módja szerint felveszem a kagylót, majd kis idő múlva a mellettem ülő kollegina, mivel a hívó felet nem hallja, a következő fél-párbeszédnek lesz fültanúja: "-...egész napos a jegyünk ...nincs időkorlát ....nem, egész napos ...nem négyórás ...zárásig lehet maradni a jeggyel ...igen, este 8-ig lehet maradni." Én már csak azért is végig higgadt hangon soroltam a litániát. A több mint 3 év, amit a cég életében eltöltöttem, igen rugalmassá edzette az idegrendszeremet.

Telefonos kérdés:
(A választ a mai napig nem tudom rá. Erre nem lehet mit válaszolni.)

- Jó napot, csak azt kérdezném, hogy a 10-től 15 óráig érvényes belépő 3 óra időtartamra szól?

Vagy:

- És ez a 10-től 3 óráig szóló jegy egész napos?

Bonyolult jegytípus:

- Van 800 Ft-os jegyünk, az délután 3 óráig szól.

- És az mennyibe kerül?

Egyik nyáron, teltháznál történt, hogy pofátlanul ki mertem menni jócskán fél 2 után ebédelni. Zárójelben: a teltház azt jelenti nálunk, hogy mivel a szekrények befogadó kapacitása, illetve a karszalagok száma véges; akkor jöhet be vendég, ha egy bent lévő megunja magát, és kilép. Ilyenkor a 3 kasszából az egyik kifelé enged, a másik befelé. Tehát a harmadik pénztáros úgymond üresjáraton megy, tartalékos. Szóval kimerészkedtem ebédelni, és amikor visszaértem a munkaállomásomra, Julcsi (2-es számú pénztáros) odasúgta nekem, hogy egy vendég elkezdett méltatlankodni: “Miért nem megy a sor, mire kell annyit várni, hol a harmadik pénztáros?” Julcsi közölte, hogy ebédelni mentem, mire a kedves vendég epésen megjegyezte: “Ilyenkor kell ebédelni?”

Végezetül egy vicces kis szitu: Általában megkérdeztük a vendéget, szaunával kéri-e a jegyét. Marika (1-es számú pénztáros) is hasonlóképpen tett, amikor – miután a vendég kikérte a jegyet – nekiszegezte a kérdést: “Szaunával vagy szauna nélkül kéri?” A páciens megrökönyödött arcot vágott, majd visszakérdezett: “Hogyan?!” Marika - immáron lassabban - megismételte a kérdést. A vendégnek ekkor esett le a tantusz, s jót nevetett magán, ugyanis ő azt értette: “Szalonnával vagy szalonna nélkül kéri?”

További élmények

Következzen hát élményfürdős élménybeszámolóm folytatása! Ahhoz azonban, hogy megértsd a most következő szituációt, ismerned kell a geometriai alakzatokat. Nem kell megijedni, egyszerűekre gondolok, mint például a háromszög vagy a négyzet. Nem tudom, ki hogy van vele, de szerintem vizualizálható a különbség a két alakzat között. Akkor most ecsetelem a leg-leg-legtöbbször előforduló szitut. Van a beléptető kapunk, aminek a tetején a következő sorrendben sorakoznak egymás után az alakzatok: háromszög, négyzet, háromszög. De nagyon kell ám vigyázni, trükkös volt a tervező, mert van a kapunak egy külső és egy belső része. A külső része az, amelyik a vendéghez közelebb esik, hiszen ő még nincs bent a fürdő területén, a tőle távolabb lévő pedig a belső. Hiszen oda akar be-menni.

Amikor a vendég már megváltotta a jegyét, pontosabban egy chip-pel ellátott műanyag karperecet, az aktiváláshoz hozzá kell érintenie a külső, azaz a hozzá közelebb eső háromszöghöz. Nem tudom, én fogalmaztam-e bonyolultan, de a következőképpen hangzott a dolog az esetek nagy többségében:

- Tegye legyen szíves az óráját a külső háromszögre. ...A háromszögre! ...A külsőre!!!

És sokszor még így is fel kellett állnom segíteni...

Persze nem csak személyesen kaptuk ám az ívet.

Csörög a telefon. Felveszem, illedelmesen bemutatkozom, illetve bemondom a fürdő nevét. A vonal túlsó végén pedig csak ennyi hallható:

- Nyitva vannak?

És engem csak a védőangyalom tart vissza attól, hogy nem válaszolok hűvösen egy hasonlót:

- Nem, zárva vagyunk, csak azért ültettek engem ide, hogy felvegyem a telefont és ezt közöljem Önnel.

Ha már így belejöttem, elmesélek egy számomra olyan érdekes megtörtént esetet, aminek gondolatára még ma is összeszalad a szemöldököm. Egy szép napon megjelent a munkaállomásom előtt egy figura. Megpróbálom hűen felidézni a kettőnk között lezajlott párbeszédet, a köszönésemmel kezdve:

- Jó napot kívánok!

- Helló, milyen kedvezményetek van?

- Nyíregyházi lakosoknak 25% kedvezmény jár.

- Ezt nem tehetitek! Jó, akkor azt mondd már meg, hetekre előre tudok-e jegyet venni?

- Nem, adott napon kell megváltania a jegyet, nincs bérletünk sem.

- Próbáld már meg összerakni a fejedben, mit akarok!

Éppen nyitottam volna a számat, hogy kiengedhessek rajta egy frappáns, de kedves választ, amikor megszólalt a telefon. Elnézést kérve felemeltem a kagylót, amikor is a szóban forgó úriember ennyit mondott távozóban:

- Jó, ez nekem elég.

Miután újra felvették normális alakjukat elkerekedett szemeim, az futott át az agyamon, lehet ez valamiféle teszt volt a vezérigazgató által küldött beépített ember részéről, hogy mennyire tudok megbirkózni az ehhez hasonló elvetemült vendégekkel. Nem tudom, átmentem-e. Másra nem tudok gondolni. Vagy tényleg lennének ilyen hóbortos fazonok?

Az élménybeszámoló folytatása

Ahogyan azt ígértem, megosztok Veled még néhány különleges „élményt”, amit az Élményfürdőben sikerült beszereznem, amikor még az ott dolgozók lelkes táborát erősítettem.

Munkám során két-nap-mint-két nap (mivel kettőt dolgoztam - kettőt pihentem) érdekesebbnél érdekesebb emberekkel, és ebből adódóan izgalmasabbnál izgalmasabb szituációkkal kellett csatákat vívnom. Nem mondom, volt, amelyik összeütközésnél komoly károsodást szenvedett a türelmem és az ép elmém, de szerencsére a pihenőnapjaimon sikerült redegenerálódnom. Mi, pénztárosok, mint a frontvonalban állók, illetve ülők, azt a kiképzést kaptuk, hogy legyünk segítőkészek, türelmesek; mosolyogjunk, és ami a legfontosabb: a vendégnek mindig igaza van. Oké, ezt alá is írom, elvégre az ő pénzecskéjükből él a cég. És most idekívánkozik egy "DE!". De amikor a "kedves vendégek" nem vettek emberszámba, vagy azt láttam, hogy hiába tépem a szám és osztom az információkat, néz rám meredten azt gondolva magában: mondjad hülye, akkor át-átvillant az agyamon, vajon kockáztassam-e az állásom vagy legalábbis egy „beírást”, és váltsak keményebb, esetleg flegma hangnemre; vagy pedig törődjek bele szép csendben egy nagy sóhajjal körítve, hogy bizony nem vagyunk egyformák? Sajnos nem tehettem meg, hogy az úgymond "hülye kérdésre-hülye válasz", számomra amúgy igen szimpatikus és kedvelt módszert alkalmazzam, ezért csak gondolatban játszottam el néhány példával. Párat most megemlítenék, ám azt még hozzá kell tennem, már csak azért is voltak bosszantóak ezek az egyszerű mondatok, mert a legtöbb esetben nem előzte meg őket a társas érintkezés alapja, a köszönés!! Íme:

- Négyen vagyunk.

- Én pedig egyedül.

...

- Bemennénk.

- Én meg már hazamennék.

...

- Jöttünk fürödni.

- Nahát, én meg dolgozni!

...

- Először vagyunk itt.

- Én már 3 éve!

...

Ja igen, értelemszerűen az első (szerintem provokáló!) mondat a vendég száját hagyta el, a második csak a képzeletemben adott egy-egy lehetséges és kiérdemelt válaszom. Volt olyan visszatérő eset is, ami leginkább nyáron volt érdekes, amikor akkora vendégsereg özönlött fürdőnkbe, hogy nyugodtan nevezhettük az állapotot „tömi-nyominak”. Nyári szezonban a sor vége általában a tőlünk kb. 100 lépésnyire lévő szálló előtt állt.

Elém kerül a soron következő vendég - nyilván szokás szerint köszönés nélkül -, széles ívben maga mögé mutat és közli:

- Ennyien vagyunk.

- Jó, az egész sor?? Abból hány felnőtt, hány gyerek, hány darab nyugdíjas és az úristen bocsássa meg nekem, hogy meg merem kérdezni, de ki hová szeretne jegyet váltani? Termálba? Szaunába? Élménybe?

Hm, kicsit elgondolkodtam… (Igen, olyat is tudok.)

Mivel igen nagy mennyiségű kis epizódról van szó, úgy döntöttem, folytatásosra veszem a figurát, és több részletben teszem közzé az élményeimet.

Egyszóval: most búcsúzom (hoppá, ez nem csak egy szó volt).

ott özönlöttek be a kedves vendégek

Kettő az egyben

Előszó

Szeretnél rácsodálkozni arra, milyen nehéz, ugyanakkor mégis mennyire szórakoztató dolog emberekkel dolgozni? Szeretnél egy kicsit a kulisszák mögé pillantani, és megtudni, hogyan tud egy egyszerű beosztott megbirkózni a legkülönbözőbb embertípusokkal? Érdekel, milyen vicces szituáció alakulhat ki egy kis félreértésből? Ha a kérdések olvasása közben bőszen bólogattál, akkor jó szívvel ajánlom Neked a következő oldalakat, ahol kedvedre szemezgethetsz kedvenc történeteim közül.

Amikor a lentebb megörökített, számomra igen kedves – bár gyakorta nehéz – események megtörténtek, még Magyarországon, egy élményfürdőben dolgoztam pénztárosi vagy úszómesteri munkakörben, attól függően, éppen melyik munkaállomáson kellettem, mint bevethető munkaerő. Bár ez az időszak elmúlt, minden nehézsége ellenére örömmel és enyhe mélabúval vegyes nosztalgiával gondolok rá.

Kellemes kikapcsolódást kívánok!

Élménybeszámoló egy élményekkel teli munkahelyről

Egy Élmény-és Gyógyfürdőben dolgoztam közel négy évig. Beosztásomat tekintve pénztáros per úszómester, mindennapjaimat tekintve pedig egy igazi túlélő kötőjel életművész voltam azon a munkahelyen.

Mivel a nyári szezonban szó szerint ezernyi emberrel találkoztam (ilyenkor a napi látogatottság 950 és 1300 vendég között mozgott), így elmondhatom, hogy az élmények mezejéről nem csupán egy csokorra valót sikerült összeszedegetnem, hanem annyit, amennyivel egy egész virágboltot is meg lehetne tölteni.

Szeretném most bemutatni egy akkori átlagos munkanapomat a maga küzdelmes valójában. Íme.

Már akkor sejtettem, hogy nem lesz egyszerű a napom, amikor a műszakvezetőm közölte, hogy aznap nem pénztárban leszek, hanem az élményrészbe vagyok beosztva, mint úszómester. Ez azzal járt, hogy először is át kellett öltöznöm. A pénztárosok fehér nadrág - kék póló kombinációban ülnek a pult mögött, míg az úszómesterek szürke rövidnadrág – narancssárga póló együttesében teljesítenek szolgálatot. A feltűnő színre azért van szükség, hogy az esetleges ügyetlenebbül úszóknak, magyarul szegény fuldoklóknak rögtön szembetűnjön, mely irányba fordulva kell fuldokolniuk.

Miután az elmaradhatatlan fegyelmező eszközt, a sípomat a nyakamba kanyarítottam, csatlakoztam a többi úszómesterhez, és mindegyikünk szépen elfoglalta gondosan kijelölt helyét a csúszdák érkező medencéjénél.

Délig nem is történt semmi különös, akkor is csupán annyi, hogy sietve megebédeltem.

Ebéd után elindítottuk a szokásos órai hullámverést egyik úszómester kollégámmal. Ez egy speciális „effekt” a medencében: minden egész órában 10 percig mini-hullámokat generálunk. Felfigyeltem egy fiatalemberre, aki nem nagyon tudott kikeveredni egy hullámból. A szemét összeszorítva (gondolom, hogy ne legyen vizes) vakon elcsapkodott a medence legmélyebb részéig. Nyújtottam neki a botot, de az istenadta nem akart belekapaszkodni. A „botot” azonban nem úgy kell elképzelni, mint egy darab 30 centis fadarabot, amit a kutyusunknak hajigálunk naphosszat, „hozdvissza” parancsszóval. Ez egy kb. 6 m hosszú, masszív, mégis hajlékony eszköz, amit a medence széléről benyújtva megfoghat a bajba jutott vendég, akit ily módon biztonságosan ki tudunk húzni a sekély részig.

Miközben éppen átfutott az agyamon, hogy "hűha, ugranom kell", nagy nehezen (és még mindig vakon) sikerült rákapnia a fickónak, akit szerencsésen ki tudtam húzni. Azért jó tanácsként még közöltem vele, akármennyire szomjas, legközelebb ne a medence vizéből igyon, mert az klóros, ráadásul rossz íze van.

Alig foglaltam el a helyem a csúszdák érkező medencéjénél, újabb helyzet állt elő. Az ’egyhuszas’ medencében egy kb. ’egytizenötös’ kiskölyök ugrabugrált nagy erőkkel a lépcső felé a vízben. Ismét mérlegelnem kellett, ugorjak-e, de szerencsére kiküzdötte magát a kisfiú. Külföldi volt, így jelmagyarázattal kellett a tudtára adnom, hogy ha nem hoz felnőtt kísérőt, akkor inkább ne csúszdázzon, mert nem tud úszni, én meg nem fogok állandóan beugrálni hozzá.

Délután 3 óra körül jött az újabb áldás: az egyik vendég szólt, hogy a sodrómedence barlang részében talált valami oda nem illő dolgot. Kollégám bement szétnézni, és rögtön meg is hozta az ítéletet, miszerint le kell engedni a medencét, és kitakarítani, mert bizony egy „kedves” vendégünk összekeverte a barlanghasználatot a wc-használattal…

Miután végeztünk a medencével, hallottam, ahogy kiabál a gyomrom egy kis élelemért. Alig ültem le a teakonyhában, mikor jöttek, hogy egy srácnak kötözzem már be a lábát, mert vércsíkot húz maga után, és az nem túl dizájnos a fürdő kövezetén. Még jó, hogy nem vagyok finnyás, így a kötözés után jóízűen, ámde szokás szerint sietve meguzsonnáztam.

Közeledett végre a záróra, alig lézengtek bent kedves és kedvetlen vendégek, amikor egy idősebb úr megjegyezte, hogy de jó már az úszómestereknek! Nos, mosolyogva, magamban minden szépet és jót kívánva neki elmagyaráztam, hogy nekünk nem csak annyi a dolgunk, hogy csendben ülünk egy sarokban 12 órán keresztül, mint egy rakás plüss-jószág egy harmincas szingli ágyán, hanem folyamatosan koncentrálva azt kell lesni, ki az, aki csak bohóckodik a víz alatt, és azért nem jön fel kis ideig, és ki az, akit már hozni kell a felszínre. Valamint az sem éppen veszélytelen, ha nem figyelünk oda, és miután a kölkök szünet nélkül csúsznak a csúszdán, hátba, esetleg fejbe rúgva a másikat érkeznek a vízbe. Persze a kisöreg csak azt látta, hogy ülünk és „bámészkodunk”.

Záróra után rekordidő alatt elkészültem, és siettem a buszomhoz, amit jobb napjaimon kényelmesen elértem. Na, ez a nap nem tartozott a jobb napjaim közé! Azzal ugyanis nem számoltam, hogy a buszvezető bácsinak két perccel siet az órája az enyémhez képest, így buszostól együtt szépen elhúzott az orrom előtt. Sebaj, mosolyogva tértem vissza a munkahelyemre, ahol a pénztáros kisasszonyok éppen a kasszazárással bajlódtak, és csak ennyit mondtam nekik széttárt karokkal: "Ez már igazán belefért ebbe a napba".

Röpke 1 óra múlva indult is a másik buszom hazafelé, de addigra már az eső is eleredt. Az alatt az idő alatt, amíg várakoztam, akár haza is sétálhattam volna, ha nem 8 km-re lakom a munkahelyemtől, és ha nem egy sötét erdőt kettészelő úton kellett volna keresztülmennem.

Otthon egy forró zuhany és két szelet étcsoki után már egész jól éreztem magam. A másnapi szabadnapomra való tekintettel pedig úgy terveztem, hogy addig alszok, amíg fel nem kelek.

Aquarius Élményfürdő, Nyíregyháza :0)