Az utolsó előtti

Mindazonáltal nem csak a vendégek tudták lezsibbasztani az elmémet. Álló helyzetben, ráadásul kapaszkodás nélkül könnyen kibillentem volna az egyensúlyomból, miután az egyik biztonsági őrünk (az „Őr Úr”) télen a következő megállapítást tette fél nap töprengés után:

- Azért van hideg a szerverszobában, mert bukón nyitva van az ablak.

Jut eszembe az őr úrról: a biztiőreinknek is meg kellett ám küzdeniük a sötétebbnél sötétebb vendégekkel. Történt egyszer, hogy – bár a bejáratnál jól látható helyen hatalmas táblán olvasható minden információ a medencék vizeiről – az egyik vendég alig lépett be, épphogy köszönt, máris az ott tébláboló őr úrhoz intézte kérdését:

- Mi a víz összetétele?

Jani bá’nak sem kellett több, kapva kapott az alkalmon, hogy megadhassa a vendégnek a kielégítő választ:

- Két rész hidrogén, egy rész oxigén, estére három rész ammónia.

Mi, pénztárosok pedig csak nehezen tudtuk megállni, hogy ne törjön ki belőlünk a nevetés eme epés megjegyzés hallatán.

Egyébként a fent nevezett kedvenc biztiőrünk nagyon szívesen élt a „beszólás” lehetőségével. Többször is előfordult, hogy egy-egy vendégnek sehogy sem tudott a fürdőnk megfelelni – vagy csak rossz napja volt (mármint nem a fürdőnek, hanem a vendégnek) -, ezért távozáskor rossz szájízzel köszönés helyett a pénztárosokhoz vágta, hogy „na, ide sem jövök többet”. Ilyenkor bizony néha kiszaladt Jani bá’ száján, hogy:

- Most sem mi hívtuk.

Mindezt persze a leghiggadtabb hangon közölte, de azért szúrós pillantása megakadályozta, hogy tovább hőbörögjön a „kedves” vendég.

Visszatérve a különböző vendégek „alakításaihoz”:

Minden különösebb bonyodalom és fennakadás nélkül vásárolta meg egy család a jegyét 7 db karszalag formájában. Magyar család volt, vagyis nem külföldi, mégis érthetően, lassan, tagoltan magyaráztam el - az egyesével szót félkövér betűtípussal külön hangsúlyozva -, hogy helyezzék a karszalagjukat a külső háromszögre. Kivételesen eltalálták elsőre, melyik is a külső és a háromszög, csak a számolással akadt gond, ugyanis az apuka egy szép kupac formájában rápakolta az összes órát a kijelölt helyre. Nem mertem ezt a megmozdulását lereagálva a homlokomra csapni, bár szívesen éltem volna ezzel a lehetőséggel.

A következő esetnél a kedves vendégnek a szekrények kezelésének felfogásával voltak nagyon komoly gondjai. Hozzáteszem: pedig magyar volt. Először elmagyaráztam, még mielőtt becsekkolt volna a hölgy, hogyan működik a szekrény. Mivel láttam, mekkora üresség süt a szeméből, elmagyaráztam még egyszer, immáron mutogatva is hozzá. Ekkor már hevesen bólogatott a delikvens, mondván, jó-jó, érti. Mhm! Átjön a beléptető kapun, kezében a blokk, megáll mellettem, rámered a blokkra és ezt kérdezi: "És a blokkon rajta van a szekrény száma?" Egy hatalmas sóhaj szakadt ki belőlem, és egyúttal áldottam az eget, amiért annak idején forgószék alkalmazásával oldották meg a tervezők a pénztárosok kényelembe helyezésének problémáját, így nagyobb erőkifejtés nélkül tudtam elfordulni - könnybe lábadt szemmel - a vendégtől. Szerencsére a közelemben tébláboló biztiőr résen volt, és rögtön pártfogásába vette a hölgyet.

Hasonló kis történet volt, amikor szintén egy hölgyvendégnek - persze magyarnak -, minden túlzás nélkül négyféleképpen magyaráztam el az öltözők használatának csínját-bínját. Láttam, ahogyan árad a szeméből: “Mondjad, hülye, kit érdekelsz, csak jussak már be!” Egyszóval nem figyelt rám. Amikor eltűnt az öltöző bejáratánál, oldalba böktem a kolleginát, és odasúgtam neki: "Fogadjunk, hogy visszajön." Vissza is jött...

Egyébként azt a logikát sem értem, amivel sokszor a vendégek bírtak. Gondolok most itt a babakocsisokra. Az volt a helyzet velük, hogy gondosan elterelgettük őket a beléptető kaputól a gyerekhordozó járgányukkal együtt, mivel ott helyszűke miatt úgysem tudtak volna keresztülhatolni. Szóval átirányítottuk őket a mozgáskorlátozottak könnyebb áthaladását biztosító üvegajtóhoz, ami persze kellő szélességének köszönhetően a babakocsik bejutásának megkönnyítését is segítette. Akkor már csak azt nem értem, a fürdőzés végeztével, kifelé menet miért nyomultak a szülők azokkal a gördülő monstrumokkal a beléptető kapuk felé? Gondolták, bent-tartózkodásuk ideje alatt átépítettük a pénztárakat??

Azért vannak ám szimpatikus és értelmes vendégeink is. Egyszer egy anyuka az esti zárás előtt, tehát édességfalásra igencsak alkalmatlan időpontban jött ki a fürdőből a kisfiával. A fiúcska elácsorgott a szépen megvilágított, csábító bárpult előtt, s hogy ne legyen hiszti, a mama így szerelte le gyermekét: “Gyere kisfiam, ezek a nyalókák kiállítási darabok. És látod? A csokik már alszanak, el is vannak fektetve.”

Gyereklogika: kisgyerek átjön a beléptető kapun, majd meglepve közli: “Ez nem is fájt!” Miért, mire számított? Megsokkoljuk?

Végszónak már csak egyetlen kis vicces történet felidézését tartogatom: egyik vendégünk odacsattogott úszómester kollégámhoz, és a feje fölött vízszintesen(!) kanyargó zárt csőrendszer felé mutogatva a következő kérdést intézte hozzá:

- Azokhoz a csúszdákhoz hogy’ lehet feljutni?

Kollégám felnézett, majd a vendégre, és próbálva elkerülni, hogy kitörjön belőle a röhögés, ezt válaszolta:

- Azokhoz sajnos sehogy. Az ugyanis a szellőzőrendszer.