Kettő az egyben

Előszó

Szeretnél rácsodálkozni arra, milyen nehéz, ugyanakkor mégis mennyire szórakoztató dolog emberekkel dolgozni? Szeretnél egy kicsit a kulisszák mögé pillantani, és megtudni, hogyan tud egy egyszerű beosztott megbirkózni a legkülönbözőbb embertípusokkal? Érdekel, milyen vicces szituáció alakulhat ki egy kis félreértésből? Ha a kérdések olvasása közben bőszen bólogattál, akkor jó szívvel ajánlom Neked a következő oldalakat, ahol kedvedre szemezgethetsz kedvenc történeteim közül.

Amikor a lentebb megörökített, számomra igen kedves – bár gyakorta nehéz – események megtörténtek, még Magyarországon, egy élményfürdőben dolgoztam pénztárosi vagy úszómesteri munkakörben, attól függően, éppen melyik munkaállomáson kellettem, mint bevethető munkaerő. Bár ez az időszak elmúlt, minden nehézsége ellenére örömmel és enyhe mélabúval vegyes nosztalgiával gondolok rá.

Kellemes kikapcsolódást kívánok!

Élménybeszámoló egy élményekkel teli munkahelyről

Egy Élmény-és Gyógyfürdőben dolgoztam közel négy évig. Beosztásomat tekintve pénztáros per úszómester, mindennapjaimat tekintve pedig egy igazi túlélő kötőjel életművész voltam azon a munkahelyen.

Mivel a nyári szezonban szó szerint ezernyi emberrel találkoztam (ilyenkor a napi látogatottság 950 és 1300 vendég között mozgott), így elmondhatom, hogy az élmények mezejéről nem csupán egy csokorra valót sikerült összeszedegetnem, hanem annyit, amennyivel egy egész virágboltot is meg lehetne tölteni.

Szeretném most bemutatni egy akkori átlagos munkanapomat a maga küzdelmes valójában. Íme.

Már akkor sejtettem, hogy nem lesz egyszerű a napom, amikor a műszakvezetőm közölte, hogy aznap nem pénztárban leszek, hanem az élményrészbe vagyok beosztva, mint úszómester. Ez azzal járt, hogy először is át kellett öltöznöm. A pénztárosok fehér nadrág - kék póló kombinációban ülnek a pult mögött, míg az úszómesterek szürke rövidnadrág – narancssárga póló együttesében teljesítenek szolgálatot. A feltűnő színre azért van szükség, hogy az esetleges ügyetlenebbül úszóknak, magyarul szegény fuldoklóknak rögtön szembetűnjön, mely irányba fordulva kell fuldokolniuk.

Miután az elmaradhatatlan fegyelmező eszközt, a sípomat a nyakamba kanyarítottam, csatlakoztam a többi úszómesterhez, és mindegyikünk szépen elfoglalta gondosan kijelölt helyét a csúszdák érkező medencéjénél.

Délig nem is történt semmi különös, akkor is csupán annyi, hogy sietve megebédeltem.

Ebéd után elindítottuk a szokásos órai hullámverést egyik úszómester kollégámmal. Ez egy speciális „effekt” a medencében: minden egész órában 10 percig mini-hullámokat generálunk. Felfigyeltem egy fiatalemberre, aki nem nagyon tudott kikeveredni egy hullámból. A szemét összeszorítva (gondolom, hogy ne legyen vizes) vakon elcsapkodott a medence legmélyebb részéig. Nyújtottam neki a botot, de az istenadta nem akart belekapaszkodni. A „botot” azonban nem úgy kell elképzelni, mint egy darab 30 centis fadarabot, amit a kutyusunknak hajigálunk naphosszat, „hozdvissza” parancsszóval. Ez egy kb. 6 m hosszú, masszív, mégis hajlékony eszköz, amit a medence széléről benyújtva megfoghat a bajba jutott vendég, akit ily módon biztonságosan ki tudunk húzni a sekély részig.

Miközben éppen átfutott az agyamon, hogy "hűha, ugranom kell", nagy nehezen (és még mindig vakon) sikerült rákapnia a fickónak, akit szerencsésen ki tudtam húzni. Azért jó tanácsként még közöltem vele, akármennyire szomjas, legközelebb ne a medence vizéből igyon, mert az klóros, ráadásul rossz íze van.

Alig foglaltam el a helyem a csúszdák érkező medencéjénél, újabb helyzet állt elő. Az ’egyhuszas’ medencében egy kb. ’egytizenötös’ kiskölyök ugrabugrált nagy erőkkel a lépcső felé a vízben. Ismét mérlegelnem kellett, ugorjak-e, de szerencsére kiküzdötte magát a kisfiú. Külföldi volt, így jelmagyarázattal kellett a tudtára adnom, hogy ha nem hoz felnőtt kísérőt, akkor inkább ne csúszdázzon, mert nem tud úszni, én meg nem fogok állandóan beugrálni hozzá.

Délután 3 óra körül jött az újabb áldás: az egyik vendég szólt, hogy a sodrómedence barlang részében talált valami oda nem illő dolgot. Kollégám bement szétnézni, és rögtön meg is hozta az ítéletet, miszerint le kell engedni a medencét, és kitakarítani, mert bizony egy „kedves” vendégünk összekeverte a barlanghasználatot a wc-használattal…

Miután végeztünk a medencével, hallottam, ahogy kiabál a gyomrom egy kis élelemért. Alig ültem le a teakonyhában, mikor jöttek, hogy egy srácnak kötözzem már be a lábát, mert vércsíkot húz maga után, és az nem túl dizájnos a fürdő kövezetén. Még jó, hogy nem vagyok finnyás, így a kötözés után jóízűen, ámde szokás szerint sietve meguzsonnáztam.

Közeledett végre a záróra, alig lézengtek bent kedves és kedvetlen vendégek, amikor egy idősebb úr megjegyezte, hogy de jó már az úszómestereknek! Nos, mosolyogva, magamban minden szépet és jót kívánva neki elmagyaráztam, hogy nekünk nem csak annyi a dolgunk, hogy csendben ülünk egy sarokban 12 órán keresztül, mint egy rakás plüss-jószág egy harmincas szingli ágyán, hanem folyamatosan koncentrálva azt kell lesni, ki az, aki csak bohóckodik a víz alatt, és azért nem jön fel kis ideig, és ki az, akit már hozni kell a felszínre. Valamint az sem éppen veszélytelen, ha nem figyelünk oda, és miután a kölkök szünet nélkül csúsznak a csúszdán, hátba, esetleg fejbe rúgva a másikat érkeznek a vízbe. Persze a kisöreg csak azt látta, hogy ülünk és „bámészkodunk”.

Záróra után rekordidő alatt elkészültem, és siettem a buszomhoz, amit jobb napjaimon kényelmesen elértem. Na, ez a nap nem tartozott a jobb napjaim közé! Azzal ugyanis nem számoltam, hogy a buszvezető bácsinak két perccel siet az órája az enyémhez képest, így buszostól együtt szépen elhúzott az orrom előtt. Sebaj, mosolyogva tértem vissza a munkahelyemre, ahol a pénztáros kisasszonyok éppen a kasszazárással bajlódtak, és csak ennyit mondtam nekik széttárt karokkal: "Ez már igazán belefért ebbe a napba".

Röpke 1 óra múlva indult is a másik buszom hazafelé, de addigra már az eső is eleredt. Az alatt az idő alatt, amíg várakoztam, akár haza is sétálhattam volna, ha nem 8 km-re lakom a munkahelyemtől, és ha nem egy sötét erdőt kettészelő úton kellett volna keresztülmennem.

Otthon egy forró zuhany és két szelet étcsoki után már egész jól éreztem magam. A másnapi szabadnapomra való tekintettel pedig úgy terveztem, hogy addig alszok, amíg fel nem kelek.

Aquarius Élményfürdő, Nyíregyháza :0)