Az utolsó?

Egy ideje egyre inkább magamba fordultam, elcsendesedtem, és azt éreztem, hogy többé nem akarom senkivel sem megosztani a gondolataimat. Ez az érzés akkor tetőzött igazán, amikor elkészült a legújabb tetoválásom, és a környezetemtől jött az értetlenkedés, szemöldökfelhúzás, további értetlenkedés.

Igen, a bőröm alá karcoltattam azt, amiben száz százalékosan hiszek; amivel azonosulni tudok, és amit kép-viselek. Ezt a szívembe is belevéstem, csak azt mások nem látják.

Nem egy ember szegezte nekem a kérdést, hogy mi lesz, ha visszatérek, és újra húst fogok enni. Ilyen nem lesz. Soha!! A gondolatától is hányingerem van, hogy bomlásnak indult állattetemet (=húst) rakjak a számba. Még álmomban sem vágyok rá, és ezt szó szerint lehet érteni. Többször is álmodtam arról, hogy hússal kínáltak, és én nem fogadtam el.

A legjobban azonban az a beszólás fájt, amit egy munkakerülő, nemtörődöm és felvilágosulatlan embertől kaptam. Ránézett a tetoválásomra, elkezdte forgatni a szemét, és kijelentette, hogy engem be kellene záratni a diliházba.

Miért is?! Azért, mert az új életmódommal több száz állat életét mentem meg évente, és amiért nem járulok hozzá a szenvedésükhöz, a kizsákmányolásukhoz és lemészárlásukhoz? Vagy azért kellene engem bezáratni, mert odafigyelek arra, hogy mekkora ökológiai lábnyomot hagyok a Földön, aminek az emberiség már a lelkét is kitaposta? Netán közveszélyes vagyok, amiért békés táplálkozást követek, amivel nem ártok senkinek, és még az egészségemre is vigyázok? Nem értem…

Miután teljesen és véglegesen áttértem a növényi étrendre, sorra jöttek a haverok piszkálódásai is. Azzal “poénkodtak”, hogy húst kellene ennem, meg így a növényeket gyilkolom, azok szenvednek miattam, és hasonlók. Számomra azonban ezek a csipkelődések egyáltalán, kicsit sem viccesek, és amikor elegem lett, és szóltam, hogy ez engem rosszul érint, akkor pedig megkaptam, hogy nebáncsvirág vagyok. Megint ismételni tudom magam: nem értem. Én egyszer sem szóltam még be senkinek, nem “poénkodtam” azzal, hogy figyelj csak, milyen érzés bérgyilkosnak lenni? Mert aki fizet azért, hogy valaki más lemészároljon helyette egy ártatlan, védtelen érző lényt (tudod, amikor átvágják az állat torkát, miközben a szemében ott van a rettenet, körülötte halálsikoly, és annak az élőlénynek a meleg vére sugárban spriccel, ahogy a szíve az utolsó adag vért pumpálja magából kifelé, majd eltűnik belőle az élet), nos, lássuk be, ez bérgyilkosság. Érdekes, hogy amikor ez szóba kerül, az emberek kifakadnak: “Jaj, ne mondj már ilyet!” Miért? Fáj az igazság? Rosszul érint, hogy a részese vagy? Nem esik jól belátni, hogy gyenge vagy változtatni; vagy annyira közömbös lettél, hogy kiveszett belőled az együttérzés és a könyörület, ami az embert emberré teszi?

Jó, nem mondok ilyet. A szíved mélyén (valahol a leges-legmélyén) akkor is tudod, hogy ez így nagyon nincs rendben.

 

Annak is nagyon tudok “örülni”, amikor a mindenevő jóakaróim megpróbálnak azzal riogatni, hogy csak várjam ki a végét, mert úgyis hiánybetegségem lesz, meg el fogok sorvadni. 😂 Na jó, ezen csak nevetni tudok. És ezt olyan mondja nekem, aki százhatvan kilós, szó szerint majdnem a halálba zabálja magát, és életében még egyetlen hiteles cikket/tanulmányt/könyvet el nem olvasott a témával kapcsolatban, egyetlen előadást vagy dokumentumfilmet nem nézett meg, és persze ki sem próbálta a növényi étrendet, csak az alapján okoskodik, amit a tévében és az újságokban hazudnak neki. És az ilyen embernek az egészségi állapotáról jobb nem is beszélni, mert az katasztrofális. 😑

Érdekes például, hogy az elmúlt egy évben (amióta kizárólag növényi étrenden vagyok) többször is adtam vért, és egyszer sem dobták vissza azzal, hogy bocsi, hiánybetegséged van, hiányzik a hús a szervezetedből. Bizony jött az sms a Vöröskereszttől, hogy köszönik szépen a véremet, felhasználták egy beteg gyógyulásához. Egyébként pedig már írtam arról, hogy mennyi pozitív dolgot tapasztaltam a békés étrendemnek köszönhetően, amelyről, ha kíváncsi vagy rá, itt olvashatsz:

Élet növényi alapokon

Ha már a pozitív dolgoknál tartunk, itt ragadnám meg a pillanatot, hogy egy igazán jó könyvet ajánljak Neked, amennyiben valóban érdekel a saját és szeretteid egészségének megőrzése.

Van a tarsolyomban még egy izgalmas olvasnivaló, ami lényegesen rövidebb, mint a fentebb említett könyv. Érdemes elolvasni. Szerintem elgondolkodtató (és egyben rémisztő is), bár sajnos azt látom a környezetemben és a világban egyaránt, hogy mindezzel valahogy nem törődnek az emberek. Pedig nagy a baj. Nagyon nagy a baj.

Válts növényi étrendre a környezetedért!

Az a nagy helyzet, hogy eljutottam egy olyan szintre, amikor már nem is próbálom megérteni, miért így működik a világ. Miért fontosabb a pénz az élhető jövőnknél? Miért fontosabbak a tárgyak, mint az élőlények? Miért nem törődünk saját magunk és szeretteink jóllétével és egészségével; miért fogadjuk el az értelmetlen és felesleges szenvedést, pusztítást, gyilkolást; miért, Istenem, miért kerülnek a kukába a legyilkolt állatok testrészei az emberek esztelen, túlzásba vitt és átgondolatlan vásárlásai következtében? 😔

De talán a válasz egyszerűbb, mint gondolnánk.

“Az állathasználat 99%-a csupán kényelemből, megszokásból vagy élvezetből történik.”

Gary L. Francione

Sokáig azon gondolkodtam, hogy feladom. Nem írok többé, mert nincs kinek. Nincs értelme. Az emberek többségét ugyanis ezek az egyébként fontos és a jövőnket befolyásoló dolgok nem érdeklik. A pénz utáni hajsza, magamutogatás, versengés, feljavított hamis képek mutogatása… na az annál inkább. Mégsem tehetem meg, hogy feladom! Az állatokért újra és újra bele fogom kiáltani a világba az igazságot. Újabb platformokon. Hátha mások is felébrednek, mint én egy évvel ezelőtt.

Stefan Sundström svéd énekes gondolataival zárom le bejegyzésemet:

“Elhaladok az újságárus előtt, olvasom a szalagcímeket: gyilkosságok, híres emberek partijai, a koldulás betiltása, újonnan megválasztott pártvezetők javaslatai. És én arra gondolok, hogy együtt ülünk egy autóban, amely teljes sebességgel rohan a sziklafal felé, és mi azon vitatkozunk, hogy milyen zene szóljon.”

Áldott szabadság - 7. nap

Ha egy mondatban akarnám összefoglalni a nap eseményeit, azt mondanám, hogy tizennégy órát utaztam. Na de utazásom során történt ez-az, ami megérdemel további néhány szót.

Judit barátnőm volt olyan drága, és hajnal hatkor felkerekedett velem, hogy elkísérjen egészen a Victoria Coach Stationig, ahonnan az a busz indult, amelyik elvitt a Luton reptérre. Tulajdonképpen a sorban kígyózva konstatáltam, ami aznap várt rám, és döbbenten fordultam Judithoz: “Egek, én egész nap utazni fogok??” 😅

Ezen a napon nem sok képet készítettem, ám a buszállomást érdemes megtekinteni. A neten keresgélve az alábbi fotót találtam:

Utolsó külföldi napomon érdekes dolog szemtanúja voltam. Az állomáson egy fiatal párocska szemmel láthatóan tanácstalanul álldogált, nem tudván, melyik sorban várakozzanak a megfelelő buszra. Elhaladt mellettük egy buszsofőr, és kérés nélkül, kedvesen és türelmesen útba igazította őket, pedig még csak egy nyelvet sem beszéltek. Ezzel szemben, amikor már itthon voltam, és a Ferihegyi reptér előtt vártam a busz indulására, ami a városba vitt, a következő jelenet zajlott az orrom előtt.

A buszsofőr mellett állt egy ember, aki a felszállók jegyeit ellenőrizte. Odalépett hozzájuk egy kisgyerekes anyuka, és bátortalanul megkérdezte, hogy hol szállhat fel. (Az első ajtó ekkor még zárva volt.) A jegyeket ellenőrző ember a középső ajtó felé intett, és amikor a hölgy távozott, a sofőr bunkó módon kifakadt: “Hát nem látja, b. meg, hogy ott nyitva van?!”

No comment.

Na de térjünk vissza még egy kicsit Londonba. Miután barátnőmmel jól megölelgettük egymást, felszálltam a buszra, és a reptérig kellemesen elzötykölődtem. Miután a sofőr segített kiemelni a csomagtartóból a bőröndömet, megköszöntem neki, hogy biztonságosan elfuvarozott minket, és további szép napot kívántam.

A reptéren a becsekkolás során hogy, hogy nem, többek között engem választottak ki szúrópróbaszerűen egy alaposabb ellenőrzésre. Mondjuk nem volt nagy kunszt az egész ceremónia: csak le kellett vennem a lábbelimet, és beállni két kapu közé mozdulatlanul várva, hogy jól átvilágítsanak. Mindezek után összeszedtem a motyómat, és nem maradt más hátra, mint várni, várni, és türelmesen várakozni. 😏

Ismét teszek egy kis gondolati kitérőt.

Mielőtt még Londonba repültem volna Judittal, elhatároztam, hogy ott majd veszek magamnak egy angyalkás, vagy angyalszárnyas medált. Az a helyzet, hogy ott tartózkodásom alatt nem találtam meg a megfelelő darabot, még a greenwichi bolhapiacon sem. Már-már feladtam a reményt, és beletörődtem, hogy akkor majd Magyarországon keresgélek tovább, amikor végre rátaláltam! A terminál egyik üzletében vettem magamnak vizet az útra, és a kasszánál várakozva min akadt meg a szemem, na min?

Végre elérkezett a gép indulásának ideje. Mivel volt nálam olvasnivaló, így hamar és kellemesen telt el az a röpke két óra, amit a felhők fölött töltöttem. Leszállva azonban sajnos azonnal visszacsöppentem a mai magyar valóságba, amikor is Ferihegyen szembesültem a buszsofőr flegma bunkózásával. Érdekes módon tavaly is meg kellett tapasztalnom egy hasonló hozzáállást, amiről alább írtam:

Hét nap élményei - 7. nap, vasárnap

Egyre inkább a délutánban jártunk, amikor sikeresen eljutottam a Keleti Pályaudvarra, ahol megvettem a jegyemet Mezőberényig. A pénztárnál kellemes élményben volt részem, ugyanis a pénztáros hölgy egy őszinte mosoly kíséretében megdicsérte a táskámat, hogy milyen szép. Tulajdonképpen ez a kedvenc táskám, és nem csak azért, mert Judittól kaptam ajándékba a tavalyi londoni kiruccanásom alkalmával, hanem azért is, mert nagy, erős, praktikus, és így néz ki:

A vonat indulásáig volt még egy órám, amit sétálással töltöttem el. A pályaudvar körül bóklásztam, csak úgy céltalanul. A sok várakozás és ücsörgés után jólesett mozogni egy kicsit. És persze hazáig még további közel két és fél órát kellett ülnöm, tehát érdemes volt beindítani a vérkeringésemet. 😎

A mezőberényi állomástól szerencsére megint sétálhattam egy jót. Végre aztán este nyolcra értem haza, kissé elcsigázva. A házunkhoz közeledve azonban rögtön repesni kezdett a szívem: a két cicánk ott várt rám a bejárati ajtó előtt, és édesen dörgölőzve fejezték ki, hogy mennyire vártak már haza! 😻

Tibi azon a héten délutános volt, így őt csak másnap ölelhettem át.

Miután odabent leraktam a cuccaimat, első dolgom volt szervírozni a vacsorát a két szőrmóknak. A nagy igyekezetben (és talán fáradt is voltam már) sikeresen összetörtem az egyik ételes tálkát. Ez még nagyon hiányzott nekem… 😒 A tönkrement adagot tehát feltakarítottam az üvegszilánkokkal együtt, és egy másik adag konzervet tálaltam fel Pupillácskának, Tornádó uraság ugyanis addigra magán kívül, hörögve-zörögve evett, ahogy szokott. 😸

Elérkezett végre az én időm: beleereszkedtem egy kád forró vízbe, és ott zombultam vagy fél órán keresztül. Lefekvés előtt még erőt vettem magamon, és nagyjából kirámoltam a bőröndömet, aztán beestem végre az ágyba.

Végezetül már csak egy dolgom maradt aznapra: hálát adni az újabb nagyszerű, élményekkel teli kikapcsolódásért, és amiért biztonságosan hazaértem kényelmes, békés otthonomba, a szeretteimhez. 😇