Ha egy mondatban akarnám összefoglalni a nap eseményeit, azt mondanám, hogy tizennégy órát utaztam. Na de utazásom során történt ez-az, ami megérdemel további néhány szót.
Judit barátnőm volt olyan drága, és hajnal hatkor
felkerekedett velem, hogy elkísérjen egészen a Victoria Coach Stationig,
ahonnan az a busz indult, amelyik elvitt a Luton reptérre. Tulajdonképpen a
sorban kígyózva konstatáltam, ami aznap várt rám, és döbbenten fordultam
Judithoz: “Egek, én egész nap utazni fogok??” 😅
Ezen a napon nem sok képet készítettem, ám a buszállomást
érdemes megtekinteni. A neten keresgélve az alábbi fotót találtam:
Utolsó külföldi napomon érdekes dolog szemtanúja voltam.
Az állomáson egy fiatal párocska szemmel láthatóan tanácstalanul álldogált, nem
tudván, melyik sorban várakozzanak a megfelelő buszra. Elhaladt mellettük egy
buszsofőr, és kérés nélkül, kedvesen és türelmesen útba igazította őket, pedig
még csak egy nyelvet sem beszéltek. Ezzel szemben, amikor már itthon voltam, és
a Ferihegyi reptér előtt vártam a busz indulására, ami a városba vitt, a
következő jelenet zajlott az orrom előtt.
A buszsofőr mellett állt egy ember, aki a felszállók jegyeit
ellenőrizte. Odalépett hozzájuk egy kisgyerekes anyuka, és bátortalanul
megkérdezte, hogy hol szállhat fel. (Az első ajtó ekkor még zárva volt.) A
jegyeket ellenőrző ember a középső ajtó felé intett, és amikor a hölgy
távozott, a sofőr bunkó módon kifakadt: “Hát nem látja, b. meg, hogy ott nyitva
van?!”
No comment.
Na de térjünk vissza még egy kicsit Londonba. Miután
barátnőmmel jól megölelgettük egymást, felszálltam a buszra, és a reptérig
kellemesen elzötykölődtem. Miután a sofőr segített kiemelni a csomagtartóból a
bőröndömet, megköszöntem neki, hogy biztonságosan elfuvarozott minket, és
további szép napot kívántam.
A reptéren a becsekkolás során hogy, hogy nem, többek között
engem választottak ki szúrópróbaszerűen egy alaposabb ellenőrzésre. Mondjuk nem
volt nagy kunszt az egész ceremónia: csak le kellett vennem a lábbelimet, és
beállni két kapu közé mozdulatlanul várva, hogy jól átvilágítsanak. Mindezek
után összeszedtem a motyómat, és nem maradt más hátra, mint várni, várni, és türelmesen
várakozni. 😏
Ismét teszek egy kis gondolati kitérőt.
Mielőtt még Londonba repültem volna Judittal, elhatároztam,
hogy ott majd veszek magamnak egy angyalkás, vagy angyalszárnyas medált. Az a
helyzet, hogy ott tartózkodásom alatt nem találtam meg a megfelelő darabot, még
a greenwichi bolhapiacon sem. Már-már feladtam a reményt, és beletörődtem, hogy
akkor majd Magyarországon keresgélek tovább, amikor végre rátaláltam! A
terminál egyik üzletében vettem magamnak vizet az útra, és a kasszánál várakozva
min akadt meg a szemem, na min?
Egyre inkább a délutánban jártunk, amikor sikeresen
eljutottam a Keleti Pályaudvarra, ahol megvettem a jegyemet Mezőberényig. A
pénztárnál kellemes élményben volt részem, ugyanis a pénztáros hölgy egy
őszinte mosoly kíséretében megdicsérte a táskámat, hogy milyen szép.
Tulajdonképpen ez a kedvenc táskám, és nem csak azért, mert Judittól kaptam
ajándékba a tavalyi londoni kiruccanásom alkalmával, hanem azért is, mert nagy,
erős, praktikus, és így néz ki:
A vonat indulásáig volt még egy órám, amit sétálással
töltöttem el. A pályaudvar körül bóklásztam, csak úgy céltalanul. A sok
várakozás és ücsörgés után jólesett mozogni egy kicsit. És persze hazáig még
további közel két és fél órát kellett ülnöm, tehát érdemes volt beindítani a
vérkeringésemet. 😎
A mezőberényi állomástól szerencsére megint sétálhattam egy
jót. Végre aztán este nyolcra értem haza, kissé elcsigázva. A házunkhoz
közeledve azonban rögtön repesni kezdett a szívem: a két cicánk ott várt rám a
bejárati ajtó előtt, és édesen dörgölőzve fejezték ki, hogy mennyire vártak már
haza! 😻
Tibi azon a héten délutános volt, így őt csak másnap
ölelhettem át.
Miután odabent leraktam a cuccaimat, első dolgom volt
szervírozni a vacsorát a két szőrmóknak. A nagy igyekezetben (és talán fáradt
is voltam már) sikeresen összetörtem az egyik ételes tálkát. Ez még nagyon
hiányzott nekem… 😒 A tönkrement adagot tehát feltakarítottam az üvegszilánkokkal
együtt, és egy másik adag konzervet tálaltam fel Pupillácskának, Tornádó uraság
ugyanis addigra magán kívül, hörögve-zörögve evett, ahogy szokott. 😸
Elérkezett végre az én időm: beleereszkedtem egy kád forró
vízbe, és ott zombultam vagy fél órán keresztül. Lefekvés előtt még erőt vettem
magamon, és nagyjából kirámoltam a bőröndömet, aztán beestem végre az ágyba.
Végezetül már csak egy dolgom maradt aznapra: hálát adni az
újabb nagyszerű, élményekkel teli kikapcsolódásért, és amiért biztonságosan
hazaértem kényelmes, békés otthonomba, a szeretteimhez. 😇
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése