2014. december 31., szerda

Fogadalom


Kíváncsi vagyok, van-e olyan ember, aki élete során nem tett valamilyen fogadalmat az év utolsó napján. Micsoda egy hagyomány ez, hogy legalább ilyenkor acélozzuk meg vasakaratunkat, és január 1-el kezdődően tegyük le a cigit (ne csak a földre); éljünk egészségesebben; kezdjünk el sportolni, spórolni; legyünk türelmesebbek szeretteinkhez, és még sorolhatnám. Addig pedig ami csak a csövön kifér: füstöljünk, mint a gyárkémény, tömjük magunkba a zsíros-cukros kajákat, ne mozogjunk semmit, költekezzünk ész nélkül, és továbbra is bánjunk cudarul a hozzánk közel állókkal, hiszen még nem érkezett el a nagy nap, amikor mindezen változtathatunk!

Furcsán hangzik, ugye? Miért kell erre egy napot kijelölni? És ha már kijelöltük, miért nem tartjuk be végleg? Az nem nagy siker, ha egy-két hétig megtartóztatjuk magunkat, aztán feladjuk, mert gyengék vagyunk, meg már úgyis ezt szoktuk meg, és folytatjuk, ahol abbahagytuk.

Így, hogy belegondoltam, számomra az is érdekes, hogy mielőtt eljönne a szigorú önmegtartóztatás “véres” napja, bepánikolunk az előre várható megvonásoktól, és kétszeres erővel űzzük rossz szokásainkat. Na de mi van akkor, ha pont ez az utolsó löket dönti el, hogy a testünk nem tolerál tovább, és egy komolyabb betegséggel jelez nekünk vissza, hogy elég legyen már a sok rosszból?

Aki tehát azt fontolgatja, hogy kihozza magából a maximumot, és ezentúl máshogy fog élni, annak azt tanácsolom, hogy ne várjon a hétfőre, a január elsejére, a szülinapjára, vagy egy olyan hétfőre, ami elsejére esik, netán egy olyan szülinapra, ami január elseje lesz, hanem szorítsa össze a fogait, legyen méltó emberi mivoltához, keményítse meg magát, és ne hagyja, hogy bármi kizökkentse! Hiszen azért vagyunk emberek, mert amit igazán akarunk, azt meg tudjuk csinálni!

A végére egy nagyon találó idézettel szeretnék segíteni azoknak, akik esetleg még mindig bizonytalanok magukban:

“Kevés dolgot tudsz pillanatok alatt megváltoztatni, de egyet bármikor: a hozzáállásodat!”

Mindenkinek sok sikert kívánok!

2014. december 28., vasárnap

40 napos édességböjt


Néhány hete elhatároztam, hogy tesztelem magam. Vajon vagyok olyan érett 32 évesen, hogy kiálljak egy kemény akaraterő-próbát? Be tudom tartani a saját magamnak felállított szabályokat, vagy rövid időn belül feladom (ahogy eddigi életem során gyakran előfordult), és elfogadom, hogy lám, én is egy gyenge, gyarló, esendő ember vagyok?

Miről is van szó? Gondoltam egy nagyot, és kitűztem magamnak célul, hogy lemondok az édességekről. De mindenféléről! Eddig ugyanis abból álltak a mindennapjaim, hogy nem ám mindennap, hanem minden egyes étkezés után kellett valami édesség. Csokis keksz, nápolyi, puding, csoki; mindegy, csak cukros legyen, és lehetőleg minél csokisabb. Gombóc Artúr simán alulmaradt volna velem szemben bármilyen csokievő versenyen! Emlékszem, régebben úgy próbáltam leszoktatni magam az édességekről, hogy megpróbáltam megcsömörleni tőlük. Hát nem jött be! Ehettem én bármennyi csokit, nem sikerült megutálnom.

Taktikát kellett hát váltanom. Azt találtam ki, hogy választok egy napot, ameddig ki kell bírnom édességek nélkül. Ez január 17-ére esett, amikor is végre hazarepülünk másfél hétre. Tehát a célvonal megvolt, kellett egy időhatár. Édességmegvonás, böjt, áhá, legyen 40 nap! Így visszaszámoltam attól a naptól 40 napot, és felkészítettem magam a legrosszabbra. Egyetlen szabály volt: semmi édesség. Egyszerű.

Elkezdődött. Az első három nap igen kemény volt. Az még csak egy aprócska mellékhatás volt, hogy a hirtelen cukormegvonástól három napig fájt a fejem. A nagyobb gond az volt, hogy már csak megszokásból is minden étkezés után kerestem, hogy hol van az édesség? Hát sehol nem volt! Sokszor nagyon erős volt a kísértés, hogy ha mással nem is, legalább egy falatka csokival csillapítsam a sóvárgásomat. Na de azzal kit csaptam volna be? Saját magamat. Megacéloztam hát akaraterőmet, kitartásomat, és ellenálltam a kísértésnek.

Érdekes, hogy amikor például a munkahelyemen mondtam a többieknek, milyen projektbe vágtam bele, rögtön az volt a kérdésük, hogy pont a karácsonyi időszakra tettem ezt a böjtöt? Én pedig visszakérdeztem: miért, karácsonykor kötelező édességgel tömni magam? Ki fog fegyvert fogni a fejemhez, hogy márpedig egyem meg azt a csokit? És különben is, akkor mi lenne a jó időpont? Ha nem a karácsony jön közbe, akkor a húsvét, szülinap, egy esküvő, bankett, vagy mit tudom én, bármi jöhet. Ennyi erővel soha nem kezdhetnék bele.

Azóta eltelt három hét, és az eredmény egészen kellemes. Valamicskét fogytam, valamint átálltam az egészségesebb nassolni valókra. Ezalatt azt értem, hogy azóta két pofára falom a gyümölcsöket, magvakat és joghurtokat. Ami pedig a legjobb, nagyon ritkán gondolok a csokira.

Na jó, töredelmesen bevallom, picurka engedményt csak adtam magamnak a karácsonyi ünnepek alatt. A mézeskalácsból például majszolgattam, és egy tortát is készítettem, amiből szintén ettem, viszont az teljes egészében édesítőszerrel készült.

Pont félúton vagyok, ugyanis még hátravan 20 nap, de számomra már most bebizonyosodott az a közhelyes mondás, amit sokan talán el sem hisznek: minden fejben dől el!

2014. december 22., hétfő

Jelen, múlt, jövő


Neked mi jut eszedbe erről a három szóról? Milyen érzéseket váltanak ki belőled? Fejedet megadóan lehajtva várod az ismeretlen jövőd, vagy dacosan felszegve nézel farkasszemet vele? Sós könnyeket hullatva siránkozol jelenedből hiányzó dolgok miatt, vagy édesen kacagva adsz hálát meglévő kincseidnek? Bűntudat gyötör múltad ballépései miatt, vagy hálásan gondolsz a belőlük megtanult leckékre? Tanulod a múltat, éled a jelent, mered a jövőt? És megfogadod a következő tanácsot?
"Ne gyötörd magad a múlt miatt, azon már nem tudsz változtatni. Nézz szembe bátran a jövővel, ha figyelmes vagy, igazíthatsz rajta. A jelennek pedig minden pillanatát érezd, éld át, élvezd! Hiszen a múltat megérteni, a jelent elfogadni, a jövőt pedig megtervezni kell."

2014. december 21., vasárnap

A szeretet ünnepe?


Szánjunk rá az életünkből egy-két percet, és gondoljunk bele, miről is szól igazából a karácsony. Az persze nem árt, ha – kivételesen – teljesen őszinték vagyunk magunkhoz.

Mindenekelőtt be kell szereznünk egy karácsonyfát, amit ugye előzőleg a favágó bácsi kegyetlenül elválasztott a gyökerétől, úgyszólván elvágva ezzel a fő ütőerét. A fácska bekerül egy jól befűtött szobába, a tövét agyonfarigcsáljuk egy éles eszközzel, majd teleaggatjuk az ágait mindenféle becses nehezékkel. Abba már részletesen nem is megyek bele, hogy onnantól a haldoklását nézzük, majd az ünnepek végeztével, mint egy megunt kacatot, kidobjuk a kukába, vagy a lustábbak megreptetik az ablakukból az utcára. Persze ez egy „szép” hagyomány.

De térjünk vissza az ünnepekre. Rohanunk bevásárolni, mert szent isten, 1 napig zárva lesznek az üzletek, és félő, hogy éhen halunk!! Annyi ételt veszünk és készítünk el, hogy sikeresen betegre tudjuk enni magunkat az ünnepek alatt. Tele hassal moccanni sem tudunk, de minek is moccannánk, a tv programigazgatója már úgyis eldöntötte helyettünk, hogy mivel töltjük az estét, így belesüppedhetünk a fotelba, és – természetesen egy kis nassolnivaló társaságában – órákig bambán bámuljuk a képernyőt. Persze ez „csak” az átlagra vonatkozik, akadnak olyan földlakók, akik nem viszik túlzásba a dolgot, nem zabálják magukat betegre, és kitalálnak olyan szórakoztató programokat, amit a családjukkal, barátaikkal töltenek. Ez alatt persze nem a szobában ücsörögve saját kütyük nyomkodását értem.

Az is nagyon dicséretes dolog, ha legalább egy évben egyszer, karácsonykor összejön a család, a rokonság, bár az talán kevésbé irigylésre méltó, ha ezek a családtagok az ünnepek alatt civakodnak, veszekednek, „marják egymást”. Sajnos nem egy ilyet ismerek…

Ohó, ne feledkezzünk meg a karácsony igazi lényegéről, az ajándékokról! Ilyenkor a pénz nem számít, van hitel, nyugodtan el lehet adósodni, a lényeg az, hogy hiába nem engedhetjük meg magunknak a legújabb, legdrágább, és teszem hozzá, leghaszontalanabb tárgyat, márpedig ha fene fenét falatozik is, megvesszük! Azért írom, hogy haszontalan, mert nem kezdünk el jó előre tervezgetni, hogy szerettünk, akit meg akarunk lepni, minek örülne, mire vágyik. Nem figyeljük minden szavát, hátha elkapjuk egy-egy rejtett óhaját, és az alapján beszerezhetjük, netán elkészíthetjük időben az ajándékot. Á, hogyisne, inkább az utolsó napon, a zárás előtti órákban kétségbeesve és ziláltan beesünk egy utunkba akadó üzletbe, és ott megvesszük az első tárgyat, ami még készleten van, és nem a dekoráció részét képezi. Aztán elvárjuk, hogy a másik fél szívből örüljön az ily módon beszerzett holminak, sőt, rákényszerítjük, hogy hazudtolja meg magát, és hiába nem tetszik neki, játssza el, hogy örül.

Egy kicsit kitérek még az ésszerűtlen költekezésre, mert van egy érdekes példám. Ahol dolgozom, egy ideje karácsony témakörben is kerülnek áruk a megrendelésekbe. Amikor először találkoztam egy kartonból készült, szaloncukor formájú, és úgy 20 cm hosszú, kb. 6 cm átmérőjű, nagyon szép díszítésű könnyű termékkel, nem is tudtam, hogy mi az. Könnyű is volt, ráztam, nem zörgött benne semmi, így hát megkérdeztem az egyik kolléganőmet, hogy mégis az mi a manó. Ő felvilágosított, hogy az angoloknál az a szokás karácsonykor, hogy vesznek többet is abból a dologból, és azzal szórakoznak, hogy két ember megfogja egy-egy végét, szétszakítják, és akié a nagyobbik fele, az kívánhat valamit, közben pedig hull belőle a konfettieső, hogy utána még legyen mit feltakarítani. No, egy ilyen kis karton figura 9 fontba kerül, ami jelenlegi árfolyam szerint 3690 Ft! Te jó ég, most meg is kellett állnom egy pillanatra, mert megállt az eszem. Ha nekem ilyen sok felesleges pénzem lenne, hogy az ilyesmit megengedhessem magamnak, akkor inkább odaadnám a rászorulóknak, akiknek még enni sincs mit…

Elnézést kérek, ha túl lehangolóra sikerült ez a bejegyzés, csak szerettem volna őszintén megosztani a gondolataimat ezzel a témával kapcsolatban. Persze azzal is tisztában vagyok, hogy nagyon sok helyen a karácsony valóban a szeretet, békesség ünnepe.

Ezúton szeretnék mindenkinek kellemes, örömökben teli, áldott karácsonyi ünnepeket kívánni!

2014. december 20., szombat

Banános sztori


A szüleimmel történt az eset.

Szokásos bevásárlásukat intézték az egyik nagyáruházban. (A történet szempontjából igazán lényegtelen, melyikben, és ez különben sem a reklám helye.) Már fizetésre került a sor, szépen ki is rakosgatták az árukat a szalagra. Előttük egy kétgyerekes anyuka éppen fizetett (nagy nehezen egy csomag tésztát aprózott ki), két csemetéje, olyan 3-4 évesek lehettek, pedig nagy, kerek szemekkel nézték, amint anya egy fürt banánt a szalagra tesz. Érző lelkű anyám rögvest vette az adást, és szólt apámnak, hogy gyorsan tegyék előre a megcsodált gyümölcsöt. Miután a pénztáros lehúzta a banánt, anya adott egyet-egyet a gyerekeknek. Az anyuka nem győzte köszönni.

Mindezt nem azért írtam le, hogy az őseimet polírozzam. Csupán kíváncsi vagyok, megérint-e mást is rajtam kívül a történet. Úgy értem, elég szívszorító és vérlázító dolog is egyben, hogy miközben a nagykutyák vért izzadva arra törekednek, hogy rendeleteik hatására minél zsírosabbra dagadjon a zsebük meg a májuk, addig a kis emberektől – akiknek mellesleg eddig is be kellett osztani minden forintot – veszik el a kemény munkával megszerzett kis pénzüket.

Úgy öt éve - még az egyik magyarországi munkahelyemen - egy február havi bérpapíromat megpillantva tapasztalhattam e nemkívánatos negatív jelenséget (gazdagéknak még-még-még több ↔ csóróktól el), amikor is az amúgy is szánalmasan csúfondáros (és négy éve stagnáló) fizumból lecsíptek további közel 4000 Ft-ot. Még egy zárójelbe beletehetném, hogy az akkori fizetésem még így sem érte el egyes emberek munkanélküli segélyének összegét…
  
Szóval oda akarok kilyukadni, hogy amíg egy családanya a betevő vitamint sem tudja biztosítani a gyerekeinek, addig a hont szolgáló(?) atyafiak nyugodtan felvásárolhatnának egy egész banánerdőt majmostól, elefántostól együtt. Persze nem szabad csüggedni, mert a legtöbb „kis ember” még mindig el tudja dönteni, mire is költse egyre szerényebb fizetését: lakbérre, rezsiszámlákra VAGY élelemre…

2014. december 14., vasárnap

Buszos kalandok (második rész)


Kicsit „elcsavarogtam”, de újra itt vagyok, hogy elmeséljem az ígért buszeltérítéses kalandomat.

Egyik reggel, munkába menet sikeresen megérkeztünk Tibimmel a Stonebridge Parki állomásra, ahol szokás szerint megvárjuk a minket a munkahelyünkig fuvarozó szép piros tömegközlekedési eszközt, amit nevezzünk egyszerűen busznak. Olyan már előfordult (nem is egyszer), hogy gondolt egyet a buszsofőr bácsi, és egyszerűen kihagyta az éppen aktuális menetrend szerinti járatot, gondolván, a következő majd úgyis felvesz minket, utazni vágyókat, addig meg hadd toporogjunk esőben-hóban-szélben.

Nem tudom, fontos-e megjegyeznem, hogy a szóban forgó megálló a busz első állomása.

Adott napon sikeresen begurult a busz, ám az út folytatása eléggé sikertelen lett...

Rögtön a megálló után egy kereszteződés terül el. Jobbra a munkahelyünk felé kell menni, balra kezdődnek az autópályára felvezető sávok, előtte egy lámpás kereszteződéssel.

Már az kezdett gyanússá válni, amikor a kereszteződéshez érve a busz megállt, és nem vett egy határozott jobbkanyart. A sofőr pár másodperc után elszánta magát, hogy telefonos segítséget kérjen az „irányítótoronytól”, és mivel elöl ültünk, hallhattam, ahogyan a diszpécser próbálja útba igazítani a sofőrt. A „lelkem” azonban – egyem meg a szívét – vagy nem tudott angolul, vagy abban nem volt biztos, melyik a jobbra és a balra, mert a beszélgetés végén egy határozott mozdulattal balra tekerte a kormányt.

Miközben a rossz irányba haladt a busz, az utasokon először a csendes döbbenet lett úrrá, majd egy, az első meglepetéséből felocsúdó bácsika odadöcögött a sofőrfülkéhez, bekopogott, és közölte, hogy nem lesz ez így jó! A vezető a lámpás kereszteződésnél igyekezett korrigálni a malőrt, ezért elfordult jobbra, majd haladt még egy darabig, végül az első felbukkanó buszöbölnél megállt.

Mivel mindeközben egyre csak távolodtunk célzónánktól, az idő meg egyre telt, így sebtiben le is szálltunk a buszról, hogy gyalog induljunk el visszafelé, hiszen nem tudhattuk, hogy ezek után mi lesz a járat sorsa.

Életem párjával szépen kézen fogtuk egymást, és dacolva a mellünknek feszülő hideg széllel, nekiiramodtunk. Természetesen alig haladtunk egy keveset, amikor az eltérített járat – immár a helyes irányt megcélozva – elsuhant mellettünk.

Rocky Balboa sem lehetett elszántabb a felkészülési időszakában, mint mi voltunk ekkor Tibivel, így a vége az lett ennek a történetnek is, hogy sikeresen beértünk a dolgozóba.

2014. december 12., péntek

Tehetségkutató


Elvesztettem a fonalat. Manapság ki számít tehetségesnek? Miben mérik a tehetséget?

Egyik nap az interneten bóklászva belefutottam egy videóba. Azt hiszem a századik brit talentum-kereső műsor válogatásából láttam kis ízelítőt. Rögtön megcsömörlöttem tőle, éppen hogy hányingert nem kaptam!

Megpróbálom mogyoróhéjban összefoglalni a lényeget: egy Britney Spears hasonmás rövid köntösben érkezett a színpadra (már ekkor rosszat sejtettem...), majd miután elindult a zene, ledobta magáról „csodálatos fellépő ruháját”, és ekkor kaptam az első sokkot. Egy szál tangában volt, a testén itt-ott némi csillogó kövecskét helyezett el, de pont nem az eltakarandó helyeken...

Igazából nem tudom, ez a lány miben „indította magát”? Hangja egyáltalán nem volt, a tánctudása pedig kimerült abban, hogy levonaglott a zsűritagokhoz, az egyikhez odadörgölte a fenekét, a másik előtt megrázta a mellét, közben pedig nem felejtette el szájon puszilni a női bírát. Mindezek után felfeküdt az asztalukra, vonaglott egy sort, visszament a színpadra, amikor végre leállították a „műsorát”.

Nem tudom, másokat ez megbotránkoztat-e, vagy így 30 felett én vagyok prűd és maradi? Esetleg ott tartunk, hogy ebben tényleg nincs semmi különösen felháborító?

Sajnos nem igazán jut eszembe, hogyan is zárhatnám le elmélkedésemet, mert az emlékek felidézése miatt újra a sokk hatása alá kerültem...

az eredeti
és a másolat...

2014. december 7., vasárnap

Hogyan?


ébredésedet mosolygó arccal
nappalaidat kőkemény harccal
reggeli kávédat hideg tejjel
döntéseid felét hideg fejjel
a semmittevést vígan dalolva
kapcsolatokat elhanyagolva
ebéded kihűlve s íztelen
szerelmes csókot csak úgy hirtelen
könnyeket elbújva, magányosan
véredet másoknak, halálosan
terveid készen egy üres polcon
lelked elcsúszva egy sötét folton
szívem előtted szélesre tárva
reménykedve, szeretetre várva... 

2014. december 4., csütörtök

Buszos kalandok (első rész)


Ha az ember lánya vagy fia idegen országba kerül (főleg olyanba, ahol a járművekben még a kormány is az ellentétes oldalon van…), akkor bizony könnyen megesik, hogy ilyen-olyan tömegközlekedési kalandokba keveredik.

A most bemutatott történetben saját bambaságom miatt adódott kisebb bonyodalom a munkába jutásomban, az ezután következőben pedig egy buszsofőr általi buszeltérítésről fogok írni.

Elöljáróban pár tényt ismertetek, mert fontos lehet a későbbiek megértésében.
  1. Tibim hétfőnként reggel 7 óra helyett 6-ra jár dolgozni.
  2. A többi napon együtt megyünk munkába, mivel egymástól egy jó parasztköpésnyire van a munkahelyünk.
  3. Vegyes tömegközlekedést használunk, vagyis Kenton-ból metróval elmegyünk Kőhíd Park állomásig, avagy hivatalos nevén „Stonebridge Park Station”-ig, onnan pedig busszal a végcélig, nevezetesen a rabiga-húzó helyünkig.
  4. Imádok olvasni, igyekszem minden egyes szabad percemet kihasználni, éppen csak még arra nem vetemedtem, hogy jártomban-keltemben olvassak. Még…
Nos, mindezek fényében, történt egy hétfői kora reggelen, hogy Tibi elindult itthonról (én még készülődtem), ám kisvártatva felhívott telefonon, hogy közölje velem, nincs metróközlekedés. Oda se neki, gondoltam, hiszen Kenton-ból megy ám olyan busz, ami jó nekünk. A drágám pont el is kapott egyet, közben pedig kinézett nekem egy megfelelő buszt. Még szerencse, hogy megvan az a képességem, hogy vészhelyzetben sitty-sutty összekapjam magam, így nyargaltam is íziben a buszmegálló felé.

Befutottam, és rögvest informálódtam a telefonom segítségével, miszerint volt még 6 percem a busz érkezéséig. A kezem már indult is a táskám felé, hogy előkotorjam az elektronikus könyvolvasómat. Vesztemre, ugyanis olyannyira belemerültem az olvasásba, hogy két felpillantás között egyszerűen elszáguldott mellettem a busz! És itt ám az a szokás, hogy le kell inteni, különben nem áll meg csak úgy potyára. Mivel én elmulasztottam az integetést, már csak a hátsó lámpáit láthattam távolodni, azt is homályosan, mivel könny-fátyolos lett a szemem.

Éppenséggel volt annyi önuralmam, hogy ne verjem szét a saját fejemen az e-book olvasót, ám helyette elhagyta a számat néhány nem kifejezetten építő jellegű önkritika.

Mindezek után gyorsan lefuttattam az agyamban a lehetőségeimet arra vonatkozóan, hogyan tudok idejében a munkahelyemre érni. Abból persze nem sok volt. Elindultam hát a kentoni metróállomás irányába, ami úgy 12 perc séta az adott buszmegállóból. Odaérve meglepődve tapasztaltam, hogy mégiscsak van szolgáltatás. Gondolom, csak reggel 6-ig volt valamiféle fennakadás. Nos, még ilyen kalandok után is odaértem úgy, ahogy mindig is szoktam, vagyis a 6:15-ös szerelvényhez. Csakhogy az nem jött. Mondjuk nem volt meglepő, elő szokott fordulni, hogy fogja magát egy menetrend szerinti járat, és kimarad, amivel csak az a baj, hogy a következőre mindaz az embertömeg fel akar férni, ami már az előző szerelvényeket is megtöltötte volna. Szóval ilyenkor testközelből meg lehet tapasztalni, milyen érzés olajos vagy paradicsomos szardíniának lenni egy konzervdobozban. Ilyenkor vétek besodródni a kocsi belsejébe, ragaszkodni kell az ajtó közeli állóhelyhez. És így is előfordul, hogy amikor le akarunk szállni, könyörögni kell, hogy engedjenek már le!

Nos, mivel a történetet sikerült bő lére eresztenem, így rövidre vágom a végét: sikerült éppen időben beesnem a munkahelyemre.

2014. december 3., szerda

Kétely


Esztelen elmédből esténként előtör:
Fegyverek füstölnek, félelmed felőröl.
Fáradtan futkosol félelmed falán.
Tétovázol. Töprengsz.
"Túléltem?"
"Talán..." 

Álomhajó süllyedőben


Mindenkinek van egy álma. (Nah, micsoda közhellyel indítok.)

Általában az emberek fogják az álmukat, becsomagolják, és felszállnak vele egy hajóra, ami elindul velük életük tengerén, hogy néhány viharos időszakon át hánykolódva megérkezzenek a céljukhoz. Vannak, akik utazásuk során kilöknek más utasokat a tengerbe, csomagjukkal együtt, vagy éppenséggel előtte elveszik tőlük az álmaikat. Sajnos ritkán fordul elő, amikor valaki békésen utazik, nem bántva más utasokat, míg el nem éri a célját.

A mai világban egyre veszélyesebbek ezek a hajóutak. Egyesek nem érik be azzal, hogy szimplán áthajítják a korláton egy-egy - nekik nem tetsző - utastársukat. Inkább arra vetemednek, hogy valamilyen módon meglékeljék az egész tákolmányt, azt sem bánva, hogy így ők is odavesznek.

Ezért azt tanácsolom, mielőtt elindulsz, vegyél fel mentőmellényt, és soha ne engedd el az álmaidat!