Buszos kalandok (első rész)

Ha az ember lánya vagy fia idegen országba kerül (főleg olyanba, ahol a járművekben még a kormány is az ellentétes oldalon van…), akkor bizony könnyen megesik, hogy ilyen-olyan tömegközlekedési kalandokba keveredik.

A most bemutatott történetben saját bambaságom miatt adódott kisebb bonyodalom a munkába jutásomban, az ezután következőben pedig egy buszsofőr általi buszeltérítésről fogok írni.

Elöljáróban pár tényt ismertetek, mert fontos lehet a későbbiek megértésében.

1. Tibim hétfőnként reggel 7 óra helyett 6-ra jár dolgozni.
2. A többi napon együtt megyünk munkába, mivel egymástól egy jó parasztköpésnyire van a munkahelyünk.
3. Vegyes tömegközlekedést használunk, vagyis Kenton-ból metróval elmegyünk Kőhíd Park állomásig, avagy hivatalos nevén „Stonebridge Park Station”-ig, onnan pedig busszal a végcélig, nevezetesen a rabiga-húzó helyünkig.
4. Imádok olvasni, igyekszem minden egyes szabad percemet kihasználni, éppen csak még arra nem vetemedtem, hogy jártomban-keltemben olvassak. Még…

Nos, mindezek fényében, történt egy hétfői kora reggelen, hogy Tibi elindult itthonról (én még készülődtem), ám kisvártatva felhívott telefonon, hogy közölje velem, nincs metróközlekedés. Oda se neki, gondoltam, hiszen Kenton-ból megy ám olyan busz, ami jó nekünk. A drágám pont el is kapott egyet, közben pedig kinézett nekem egy megfelelő buszt. Még szerencse, hogy megvan az a képességem, hogy vészhelyzetben sitty-sutty összekapjam magam, így nyargaltam is íziben a buszmegálló felé.

Befutottam, és rögvest informálódtam a telefonom segítségével, miszerint volt még 6 percem a busz érkezéséig. A kezem már indult is a táskám felé, hogy előkotorjam az elektronikus könyvolvasómat. Vesztemre, ugyanis olyannyira belemerültem az olvasásba, hogy két felpillantás között egyszerűen elszáguldott mellettem a busz! És itt ám az a szokás, hogy le kell inteni, különben nem áll meg csak úgy potyára. Mivel én elmulasztottam az integetést, már csak a hátsó lámpáit láthattam távolodni, azt is homályosan, mivel könny-fátyolos lett a szemem.

Éppenséggel volt annyi önuralmam, hogy ne verjem szét a saját fejemen az e-book olvasót, ám helyette elhagyta a számat néhány nem kifejezetten építő jellegű önkritika.

Mindezek után gyorsan lefuttattam az agyamban a lehetőségeimet arra vonatkozóan, hogyan tudok idejében a munkahelyemre érni. Abból persze nem sok volt. Elindultam hát a kentoni metróállomás irányába, ami úgy 12 perc séta az adott buszmegállóból. Odaérve meglepődve tapasztaltam, hogy mégiscsak van szolgáltatás. Gondolom, csak reggel 6-ig volt valamiféle fennakadás. Nos, még ilyen kalandok után is odaértem úgy, ahogy mindig is szoktam, vagyis a 6:15-ös szerelvényhez. Csakhogy az nem jött. Mondjuk nem volt meglepő, elő szokott fordulni, hogy fogja magát egy menetrend szerinti járat, és kimarad, amivel csak az a baj, hogy a következőre mindaz az embertömeg fel akar férni, ami már az előző szerelvényeket is megtöltötte volna. Szóval ilyenkor testközelből meg lehet tapasztalni, milyen érzés olajos vagy paradicsomos szardíniának lenni egy konzervdobozban. Ilyenkor vétek besodródni a kocsi belsejébe, ragaszkodni kell az ajtó közeli állóhelyhez. És így is előfordul, hogy amikor le akarunk szállni, könyörögni kell, hogy engedjenek már le!

Nos, mivel a történetet sikerült bő lére eresztenem, így rövidre vágom a végét: sikerült éppen időben beesnem a munkahelyemre.