2018. május 28., hétfő

Időutazás


Örökké emlékezetes nap marad számomra május 18-a. Ezen a jeles napon volt ugyanis a tizenhét éves osztálytalálkozóm a nagykállói Korányi Frigyes Gimnáziumban.😊

A találkozó pénteken volt ugyan, én mégis már csütörtök reggel elindultam otthonról. Na nem mintha gyalog mentem volna, hanem aznap be kellett térnem a kocsinkkal a nyíregyházi Suzuki szervizbe, és persze a családot is meglátogattam.

Pénteken délig szabad voltam, ezért még azt az időt is a családdal töltöttem, valamint a nyíregyházi barátnőmmel is összefutottam egy rövid időre.

Délután egy órakor érkeztem meg Kállósemjénbe anyukám nővéréhez, aki egyben a bérmakeresztanyám is. Nála kellemesen eltelt az idő, ám két óra múltán el kellett indulnom fő célállomásom, a nagykállói gimi felé. A megbeszélt gyülekező előtt még volt némi időm, így csaptam egy rövid sétát az épület környékén, majd a kocsiban ellenőriztem az értesítéseket a telefonomon. Az egyik hírtől úgy bőgtem, mint egy gyerek.

Londonban élő barátnőm küldött nekem egy videót, amely azt örökítette meg, ahogyan átveszi “Az év dolgozója” díját! Egyem meg, végig zokogott boldogságában, én pedig vele együtt örültem - zokogva, természetesen.😂 Annyira büszke vagyok rá! Persze a sikerének, amit rettentő kemény munkával ért el, nem mindenki tudott őszintén örülni. Egy magyar ismerőse megjegyezte: “Persze, úgy könnyű év dolgozójának lenni, ha senki sem akar azon a helyen dolgozni.” Megsúgom, “mindössze” négyszáz főnyi a kollektíva, és mindegyik alkalmazott közös érdeme, hogy az a hotel Londonban az elsők között van. De az is “vicces” volt, amikor Judit magyar kollégája, miután megtudta, hogy barátnőm egy ötnapos, kétszemélyes jutalomutat kapott Shanghaiba, naivan megszólalt: “Nahát, milyen szerencsés vagy!” Ez nem lottósorsolás volt, ember! Hanem a kőkemény munka és áldozatvállalás elismerése. Ám nem szeretném felbosszantani magam, inkább haladjunk szépen tovább.

Eljött tehát a nagy pillanat: tizenhét év után beléptem a volt iskolám épületébe.😌 Életem egyik legszebb öt éve volt, amit ott töltöttem, kollégistaként. Nyugi, nem buktam meg, a kéttannyelvű tagozat nulladik éve miatt lett a középiskolai tanulmányaimból négy helyett öt év.

Szép lassan szállingóztak a többiek is, és mintha nem tizenhét év telt volna el, amióta utoljára láttuk egymást! Alig változott bárki is.

Egy osztályfőnöki óra keretein belül mindenki szépen összefoglalta pár mondatban, merre haladt az élete, hol tart most. A sort a volt osztályfőnökünk, Babosi Lászlóné tanárnő kezdte, aki egyben az irodalom és nyelvtan órákat tartotta nekünk. Összefoglalója után elővette az osztálynaplót, és névsor szerint szólított minket “felelni”. Amikor rám került a sor, felálltam, és félig hangosan odasúgtam a padtársamnak: “Enci, súgjáááál!”😅

Fantasztikus dolog, hogy mindenki megtalálta a számítását, elégedett a munkájával, és sikeres a magánéletében is. Szóval boldog. És csak ez számít. Nem a diplomák és gyerekek száma. Szerintem legalábbis.

Az “ofő” óra jócskán elhúzódott, ezért az étterembe majd’ egyórás késéssel érkeztünk, de nem volt belőle semmi baj.

Annak ellenére, hogy többen is külföldön élnek, igazán szép létszám jött össze. Ahogy azonban az este folyamán egyre telt az idő, úgy morzsolódott le egy-egy volt osztálytársunk. A búcsút persze senki nem úszta meg öleléshegyek nélkül!

Szinte hihetetlen, micsoda pozitív energiák uralták a termet, mennyi szeretet áradt mindenkiből. És persze nosztalgiáztunk ezerrel. Rengeteget nevettünk. Ehh, mit nevettünk? Vihogtunk, hahotáztunk, nyerítettünk!

A létszám időközben tíz fő alá csökkent, és éjfél is elmúlt már. A fiúk a bárban vásároltak egy szatyor piát, majd mi kilencen szépen átmentünk a koliba. Ott még beültünk az étkezőbe, ahol folytatódott az emlékek felidézése, bár egyeseknek sokat tompított rajta az elfogyasztott alkohol.🙈

Egyik volt szobatársammal, Ildikóval hajnal háromkor éreztük úgy, hogy nem bírjuk tovább, ezért elvonultunk aludni. A többiek úgy négy óra felé bontottak tanyát, ám a kolit mindannyian elhagytuk jócskán tíz óra előtt. Délelőtt, természetesen.

Annyira jól sikerült a találkozó, és olyan jól éreztem magam, hogy egész hétvégén a hatása alatt voltam.💗

Számomra azzal zárult ez az élményözön, hogy szombaton felmarkoltam a húgomat, és együtt indultunk vissza Köröstarcsára.

Vasárnap egy új kis jövevénnyel bővült a családunk, akiről a legközelebbi bejegyzésemben fogok mesélni.

Addig is, íme néhány kép a találkozóról.
 Akkor...... és most.Felelek.😄

Vacsora a társasággal, és reggeli egymagamban.

2018. május 21., hétfő

Egy kép és más semmi?


Pöttyöt rendhagyó lesz ez a bejegyzés.

Ez nem egy élménybeszámoló, nem boncolgatok semmilyen témát, nem merengek az élet nagy kérdésein, egyszerűen azért jelentkezek be, hogy tudassam Veled, hála Istenkének most annyira bepörgött az életem, hogy ezen a héten csak ezt a nyúlfarknyi szösszenetet tudom csak megosztani.

Az elmúlt hét első fele is sűrű volt, bár az csak a szokásos módon (írás, gépelés, házimunka, kerti munka, edzések, plazmaadás).

No de ami csütörtöktől várt rám! Családlátogatás Nyíregyházán, osztálytalálkozó Nagykállóban (ottalvós, a koliban), egy gyors barátnő-látogatás, nagynéni-vizit, és még az autót is elvittem a szervizbe. Meglehet, hogy a későbbiekben egy kisebbfajta élménybeszámolót kerekítek majd ezekből az eseményekből.

Az előző bejegyzésben a súlyzós edzésről írtam, és a témához kapcsolódóan jó pár képet kerestem hozzá a neten. Van egy, ami kimaradt, mert valahogy sehogyan sem tudtam értelemszerűen beilleszteni, hiába kötődött a tárgyhoz.

Azt hiszem, nem óhajtok külön bejegyzést írni a szteroidozásról, hiszen mindenkinek joga van tönkretenni a saját testét. Mégis, annyira beszédes maga a kép, hogy egyszerűen muszáj megosztanom Veled. És ezt úgy teszem, hogy ennek a rövidke helyzetjelentésnek a végére biggyesztem.
Íme:

2018. május 14., hétfő

Súlyos kérdés


Elkezdtem konditerembe járni. Igen, 36 évesen. És tudod miért?

Tulajdonképpen nem csak azért ragadtam billentyűzetet, hogy ezt közöljem, hanem néhány érdekességről szeretnék mesélni kicsit.

Nemrégiben a plazmacenterben az egyik lány elárulta nekem félelmét: azért nem mer edzőterembe járni, mert attól tart, ott azt fogják nézni, hogy ő mit bénáskodik kezdőként. Megnyugtattam, hogy oda azért járnak az emberek, hogy a saját testüket formálják, építsék. Ráadásul, akit bámulnak, az saját maguk. A tükörben. De nem ám azért, mert annyira egoisták, hanem azt figyelik, helyesen végzik-e a gyakorlatokat.

A másik félelmük a nőknek a következő:
 

Pánikra azonban semmi ok! Ugyanis, hacsak nem szteroidozol, akkor nem leszel ilyen:
 


Amennyiben viszont bátran és rendszeresen emelgeted a súlyokat (akár otthon is), előbb-utóbb ilyenné válsz majd:

          

Ehhez persze az is kell, hogy odafigyelj az étkezésedre. Nem muszáj feltétlenül kalóriákat vagy a makrókat (fehérje, szénhidrát, zsír) számolgatni, elég néhány változtatás. Például a finomított liszt és cukor kiiktatása, magasabb fehérjebevitel, délutántól a szénhidrátok mellőzése. Nekem most ez az új szabályom: DU NO CH! Azaz, délután semmi szénhidrát.

Van ám egy harmadik félelem is, méghozzá a fájdalomtól. Az a helyzet, hogy fájdalom nélkül nincs fejlődés. Én például kifejezetten szeretem az edzés közbeni égető érzést, és az utána következő izomlázat is, mert úgy fogom fel, hogy ez egy visszacsatolás a testem részéről. Azt sugallja, hogy nem feleslegesen töltöttem az időmet és energiámat edzéssel, hanem idővel látni fogom magamon a változást. A fájdalom számomra egyfajta ígéret arra, hogy ha keményen küzdök, akkor elérem a célomat.
Fontos tudni azt is, hogy alapos bemelegítéssel és nyújtással csökkenthetjük a fájdalom mértékét, és komoly sérüléseket előzhetünk meg vele.☝

A helyzet az, hogy nem mindenki szereti a fájdalmat. Sógornőm például, aki velem együtt jár a konditerembe, az egyik karedzésünket követően, a futópadon sétálva megjegyezte: “Én most utállak téged!”😅
Nézek rá értetlenül, mit követtem el, hiszen nem én írom elő a gyakorlatokat, hanem a srác, aki edz minket. Ám mire végeztünk a levezető kardióval, Jutka vigyorogva bevallotta, hogy már nem is utál, csak nagyon fáj a karja, és emiatt nyűgös “kissé”. Persze tudtam én, hogy nem rám irányult a haragja.😄

Egyébként pedig idővel hozzá lehet szokni a fájdalomhoz. Meg persze nem ovis gyerekek vagyunk, akik egy szúnyogcsípés miatt is hisztiznek, hanem felnőtt, érett emberek, akik felfogják, mi mindennel jár az, ha el akarjuk érni a magunk elé kitűzött célt. Nem igaz?

Régebben nem voltam tisztában ezekkel a dolgokkal. Sőt, céljaim sem voltak. Azt hittem, hogy ha hébe-hóba ráveszem magam a tornára, amikor is egy feladatból rengeteget végzek el, akkor hű de sokat tettem az alakomért! Nem-nem. Az izmok formálásához, növeléséhez ugyanis súly kell, nem pedig ezres ismétlésszámok.
A legjobb pedig az egészben az, hogy minél több izomsejted van, annál többet ehetsz büntetlenül, hiszen az izomnak rengeteg energiára van szüksége. Csak úgy falja a kalóriákat, amit beviszel! Nem úgy a zsírsejtek…😏
Van is erre egy frappáns mondat:
“Az izmok legfőbb ellensége az éhezés, a zsíré pedig a mozgás.”

Végezetül, csak hogy ne ragozzam túl a dolgot, hadd osszak meg Veled egy fitness magazinban olvasott okosságot.
"Az 5T elve a következő:
Tökéletes Testsúly Tudatos Táplálkozással, Testmozgással."

2018. május 7., hétfő

Irigy kutya, bújj a lyukba!


Büszkén és örömmel jelentem, hogy Judit barátnőmet jelölték az Év dolgozója-díjra!😍

Ez csodálatos dolog, az viszont, ahogy egy-es emberek reagáltak rá, már a legkevésbé sem…

Az egy-est azért így írtam, mert Judit kollégái közül egyes egyedül az egy darab magyar nem tudott szívből örülni, hovatovább, gratulálni az elért eredményhez.

Judit munkahelyén vegyesen van mindenféle nemzetiségű dolgozó, és sajnos az egy szem magyar kolléga ezt a megjegyzést fűzte a dologhoz: “Kivel kellett ehhez jóban lenned?” És ezt nem viccből mondta. Azért barátnőmet sem kell félteni, ha riposztról van szó. Megjegyezte a bizonyos kedves kollégának, nyilvánvalóan ő azért nem kapott jelölést, mert nincs jóban senkivel.😅

De mégis, hogyan képzelte el az illető? Úgy, hogy Judit a hotel egyik szobájában várta munkaidőben a felettesét széttett lábakkal mindennap? Egyáltalán, milyen mentalitás ez, hogy nem gratulálunk a másiknak az elért sikeréhez, amiért nem mellesleg keményen megdolgozott, sőt, inkább beszólunk neki?😒

Persze Judit megkapta már azt is (nyilván magyartól), hogy “Könnyű neked, te tudsz angolul.” Igen. És ő úgy született, hogy rögtön két nyelven kezdett el gügyögni, az idegen nyelv csak úgy belemászott a buksijába. És könnyű neki, mert csak 14-16 órákat dolgozik naponta. És könnyű neki, mert a kimondhatatlan, angol mérnöki szakszavak is alvás közben, a párnája alól vándorolnak a kobakjába. Azért is könnyű a helyzete, mert ha jóváhagy egy tervezetet, amivel később valami gáz lesz, akkor csak börtönbe kerül, nem pedig kivégzőosztag elé. Ez a része is irigylésre méltó lehetne az életének, nem? Nem csak a fizetése meg az elismerései… Vagy talán azért is lehetne őt irigyelni, mert igaznak hitt barátai egyszer csak eltűnnek az életéből, nem vesznek róla tudomást, de annyi gerinc már nincs bennük, hogy legalább megírják (ha személyesen nem merik): “Bocs, de nem tudok megbirkózni azzal, hogy te ennyire sikeres lettél.” Ez talán tisztességesebb lenne, mint csak úgy szó nélkül, ráadásul minden előzmény nélkül eltűnni az életéből. Továbbá azt is lehetne irigyelni barátnőmtől, hogy mindezek után nem tud bízni olyanokban, akik pedig megérdemelnék, mert ezek a csalódások mély nyomot hagytak benne.

Azon (kínomban) kicsit már mosolyogtam, amikor Judit megpróbált viccelődni: “Mi lenne, ha én is elkezdenék magyarkodni, és utálkoznék, hogy akit a kategóriámból jelöltek, az nem is dolgozott annyit, mint én, biztos jóban van a főnökkel. Bezzeg én többet dolgoztam!”😂

Egyvalamivel nincsenek tisztában az irigy emberek: pont ők azok, akik arra motiválnak minket, hogy egyre jobbak legyünk, egyre többet érjünk el, és ha néha megtorpannánk, mert elfáradunk, hatalmas lendületet és erőt ad a vágy, hogy megmutassuk ezeknek az örömtelen embereknek, mi mindenre képes az, aki nem azzal van elfoglalva, hogy másokat irigyeljen, kritizáljon, és megpróbáljon lehúzni a saját szintjére.

Úgy tűnik azonban, nekik megfelel, hogy csak negatív energiákkal táplálkoznak. Ha nekik ez ízlik, hát egészségükre!