Időutazás

Örökké emlékezetes nap marad számomra május 18-a. Ezen a jeles napon volt ugyanis a tizenhét éves osztálytalálkozóm a nagykállói Korányi Frigyes Gimnáziumban.😊

A találkozó pénteken volt ugyan, én mégis már csütörtök reggel elindultam otthonról. Na nem mintha gyalog mentem volna, hanem aznap be kellett térnem a kocsinkkal a nyíregyházi Suzuki szervizbe, és persze a családot is meglátogattam.

Pénteken délig szabad voltam, ezért még azt az időt is a családdal töltöttem, valamint a nyíregyházi barátnőmmel is összefutottam egy rövid időre.

Délután egy órakor érkeztem meg Kállósemjénbe anyukám nővéréhez, aki egyben a bérmakeresztanyám is. Nála kellemesen eltelt az idő, ám két óra múltán el kellett indulnom fő célállomásom, a nagykállói gimi felé. A megbeszélt gyülekező előtt még volt némi időm, így csaptam egy rövid sétát az épület környékén, majd a kocsiban ellenőriztem az értesítéseket a telefonomon. Az egyik hírtől úgy bőgtem, mint egy gyerek.

Londonban élő barátnőm küldött nekem egy videót, amely azt örökítette meg, ahogyan átveszi “Az év dolgozója” díját! Egyem meg, végig zokogott boldogságában, én pedig vele együtt örültem - zokogva, természetesen.😂 Annyira büszke vagyok rá! Persze a sikerének, amit rettentő kemény munkával ért el, nem mindenki tudott őszintén örülni. Egy magyar ismerőse megjegyezte: “Persze, úgy könnyű év dolgozójának lenni, ha senki sem akar azon a helyen dolgozni.” Megsúgom, “mindössze” négyszáz főnyi a kollektíva, és mindegyik alkalmazott közös érdeme, hogy az a hotel Londonban az elsők között van. De az is “vicces” volt, amikor Judit magyar kollégája, miután megtudta, hogy barátnőm egy ötnapos, kétszemélyes jutalomutat kapott Shanghaiba, naivan megszólalt: “Nahát, milyen szerencsés vagy!” Ez nem lottósorsolás volt, ember! Hanem a kőkemény munka és áldozatvállalás elismerése. Ám nem szeretném felbosszantani magam, inkább haladjunk szépen tovább.

Eljött tehát a nagy pillanat: tizenhét év után beléptem a volt iskolám épületébe.😌 Életem egyik legszebb öt éve volt, amit ott töltöttem, kollégistaként. Nyugi, nem buktam meg, a kéttannyelvű tagozat nulladik éve miatt lett a középiskolai tanulmányaimból négy helyett öt év.

Szép lassan szállingóztak a többiek is, és mintha nem tizenhét év telt volna el, amióta utoljára láttuk egymást! Alig változott bárki is.

Egy osztályfőnöki óra keretein belül mindenki szépen összefoglalta pár mondatban, merre haladt az élete, hol tart most. A sort a volt osztályfőnökünk, Babosi Lászlóné tanárnő kezdte, aki egyben az irodalom és nyelvtan órákat tartotta nekünk. Összefoglalója után elővette az osztálynaplót, és névsor szerint szólított minket “felelni”. Amikor rám került a sor, felálltam, és félig hangosan odasúgtam a padtársamnak: “Enci, súgjáááál!”😅

Fantasztikus dolog, hogy mindenki megtalálta a számítását, elégedett a munkájával, és sikeres a magánéletében is. Szóval boldog. És csak ez számít. Nem a diplomák és gyerekek száma. Szerintem legalábbis.

Az “ofő” óra jócskán elhúzódott, ezért az étterembe majd’ egyórás késéssel érkeztünk, de nem volt belőle semmi baj.

Annak ellenére, hogy többen is külföldön élnek, igazán szép létszám jött össze. Ahogy azonban az este folyamán egyre telt az idő, úgy morzsolódott le egy-egy volt osztálytársunk. A búcsút persze senki nem úszta meg öleléshegyek nélkül!

Szinte hihetetlen, micsoda pozitív energiák uralták a termet, mennyi szeretet áradt mindenkiből. És persze nosztalgiáztunk ezerrel. Rengeteget nevettünk. Ehh, mit nevettünk? Vihogtunk, hahotáztunk, nyerítettünk!

A létszám időközben tíz fő alá csökkent, és éjfél is elmúlt már. A fiúk a bárban vásároltak egy szatyor piát, majd mi kilencen szépen átmentünk a koliba. Ott még beültünk az étkezőbe, ahol folytatódott az emlékek felidézése, bár egyeseknek sokat tompított rajta az elfogyasztott alkohol.🙈

Egyik volt szobatársammal, Ildikóval hajnal háromkor éreztük úgy, hogy nem bírjuk tovább, ezért elvonultunk aludni. A többiek úgy négy óra felé bontottak tanyát, ám a kolit mindannyian elhagytuk jócskán tíz óra előtt. Délelőtt, természetesen.

Annyira jól sikerült a találkozó, és olyan jól éreztem magam, hogy egész hétvégén a hatása alatt voltam.💗

Számomra azzal zárult ez az élményözön, hogy szombaton felmarkoltam a húgomat, és együtt indultunk vissza Köröstarcsára.

Vasárnap egy új kis jövevénnyel bővült a családunk, akiről a legközelebbi bejegyzésemben fogok mesélni.

Addig is, íme néhány kép a találkozóról.

 Akkor...... és most.Felelek.😄

Vacsora a társasággal, és reggeli egymagamban.