Merj szeretni!

Fájdalmas dolog végignézni olyasvalaki szenvedését, akit szeretsz, úgy, hogy közben nem tehetsz semmit, amivel segíthetnél rajta. Ez még akkor is szörnyű, ha nem emberről van szó, hanem egy állatról. Két héttel ezelőtt sajnos át kellett élnem egy nehéz időszakot. Az öreg kutyánk a szemünk láttára épült le.

Bogár elmúlt tizenhárom éves, és egy ideje észrevettük, hogy nem úgy működik, mint ifjú korában, mégis azt hittük, van még pár jó éve velünk. Nem emlékszem pontosan, de egy éve biztosan van már annak, hogy mindennap gyógyszereznünk kellett őt, hogy egyáltalán lábra tudjon állni. Kiváló állatorvosunk van, akihez annak idején azzal vittük el nyugdíjas kutyusunkat, hogy folyton összecsuklik alatta a lába. A doktornő elsőre eltalálta a megfelelő gyógyszert, aminek rendszeres adagolása mellett Bogár még nyargalni, vágtázni is tudott. Néha majd’ kirohant a világból boldogságában!

Az étvágya azonban nem mindig volt rendben. Sokszor úgy kellett belekönyörögni azt a kevéske ételt is. A leépülése akkor gyorsult fel hihetetlen módon, amikor május 20-án hazahoztuk új kutyusunkat, Lilit. Az a legszomorúbb az egészben, hogy direkt Bogár kedvéért bővítettük a szőrmókállományt, mert csórikám olyan szomorúan nézett ránk, amikor a cicák kihagyták őt a játékból. Gondoltuk, hozunk neki egy kis kutyabarátot, akivel majd ellesz, és akit tanítgathat. Igen, a hülyeségre is.

Úgy tűnik azonban, Bogár ezt teljesen másképp fogta fel. Az járhatott a buksijában, hogy a gazdik meghozták az utódját, aki majd őrzi a házat és vigyáz rájuk, így ő nyugodt szívvel távozhat.

Attól a naptól kezdve még kevesebbet evett, mint addig, és időnként erőteljesen nyáladzott. Próbáltunk a lelkére beszélni a férjemmel, elmagyaráztuk, hogy neki hoztuk a kiskutyát, és nem helyette. Úgy tűnt, hatott a lelki fröccs, mert kicsit összekapta magát. Csütörtökön azonban rosszabbodott a helyzet. Ami keveset evett öreg ebünk, ki is jött belőle. És a lábai sem akartak működni. Bejelentettem magunkat az állatorvoshoz, de csak másnap délután vihettem el a kutyánkat, mert a csütörtök délelőtti rendelésről már lemaradtunk.

Nagyon a szívemre tudom venni, ha egy állat szenved, így én már aznaptól elkezdtem a sírdogálást, és az étel sem esett jól. De hogyan is tudtam volna jóízűen falatozni, amikor a drága kutyusunk éhezett? És szegénykém el sem tudta mondani, ha fájt is valamije.

Nagy nehezen eljött a péntek délután. Azon a héten a férjem pont délutános volt, így Bogár kocsiba pakolása és elfurikázása segítség nélkül nem volt egyszerű.

Először is elzártam a kiskutyust a kiskertbe. Aztán közelebb álltam a kapuhoz az autóval. Pórázt tettem Bogárra, és becsaltam az anyósülésre. Becsaptam a kocsiajtót és kinyitottam a kaput. Ülnék be a vezetőülésre, látom, Bogár elfoglalta azt. Könyörgésemre csak annyi történt, hogy lekuporodott a pedálokhoz. Megkerültem az autót, próbáltam az ebet átkönyörögni a helyére. Nem sikerült. A kiborulás határán becsuktam a kaput, leállítottam a kocsit, kicsaltam belőle Bogarat. Jött az Isteni segítség: eszembe villant a megoldás! Levettem a hintaágyról a szivacsot, betuszkoltam a két ülés közé “térelválasztónak”, és ismét besegítettem a kutyust az anyósülésre. A kaput újra kinyitottam, majd végre sikeresen ki is gurultam rajta. Mindeközben persze Lilikém a kiskertben vinnyogott.

Utazás alatt Bogár jól viselkedett, szerencsésen megérkeztünk a rendelőbe. Először megmértük a kis beteget, és mint kiderült, az elmúlt egy évben majdnem öt kilót fogyott. A lázmérést az eddigi alkalmakkal ellentétben nehezen tűrte. Az injekciót még nehezebben: rángatta a fejét és morgott-visított egyszerre. Mivel esélytelen volt, hogy a doktornő megnézze a mérges eb torkát, ezért egy széles spektrumú antibiotikum-szurit adott be neki, illetve elmondta, hogy ha nem javulna, legközelebb bódításban tudná megvizsgálni, valamint vért venni tőle. A rendelőt a zaklatott jószággal, egy levél gyógyszerrel, és egy nagy adag reménnyel hagytam el. Aznap este husikába csomagolva még meg tudtam etetni Bogárral a gyógyszert, de reggelre sajnos kijött belőle. Felszívódni sem volt érkezése.

Hétvégén a dolgok csak rosszabbodtak. Ételt egyáltalán nem fogadott el a kutyusunk, és már a víz sem maradt meg benne. Pedig rengeteget ivott, nem győztük cserélni előtte a friss vizet. Mivel csak inni tudott, a gyógyszerét vízben oldottuk fel, de nem volt hajlandó belefetyelni. Már nem akart küzdeni, nem akart felépülni. Rettentően frusztrált, hogy hétvége van, és nem tudom orvoshoz vinni szegénykémet.

Abban már előre megegyeztünk Tibivel, hogy nem húzzuk Bogár szenvedését, csak azért, hogy velünk legyen még egy kicsit. Azonban várni kellett hétfő délutánig, mert legközelebb akkor volt rendelés. Addig, mondhatni, többet sírtam, mint ettem. Nagyon sajnáltam a kutyánkat.

Hétfőn kora reggel egyeztettem a doktornővel. Amint Tibi hazajött munkából, elkezdtünk készülődni. Bogarat - mivel már jártányi ereje sem volt - betettük egy hatalmas, ovális fonott kosárba, amit előzőleg kibéleltünk egy puha pléddel. Igyekeztünk minél kényelmesebbé tenni utolsó fekhelyét.

A doktornő először egy altató injekciót adott be neki, hogy ne legyen tudatánál, amikor a keringés-leállító anyagra kerül a sor. Bogár áldott jó kutya volt: amíg el nem aludt, hegyezte az egyik fülét, hogy vigyázzon a gazdikra. Vele lehettünk, amíg elaludt, utána azonban kint kellett várakozni, amíg a lelke a mennybe szállt.

Hazahozhattuk a drága kis testét. Tibi vezetett, én hátul ültem. Bogár a nyitott kosárban feküdt békésen. Már nem sírtam, nem kellett őt siratnom. Felnéztem az égre, és tudtam, hogy odafönt van. Az egyik bárányfelhőnek olyan formája volt, mint egy rohanó kutyának, boldog vigyorral az arcán. Csak azon a felhőkutyán hófehér angyalszárnyak is voltak. Bogár a mennybe került.

Itthon temettük el a kertben.

Még szokatlan a hiánya, hiszen három éve velünk volt mindennap. Hol rohangált, hol komótosan cammogott, hol az oldalára borult, hogy simogassuk, de mindig itt volt. És most nincs. Mégsem szomorkodok, nem sírok utána, nem sajnálom magamat. Örömet okoz a tudat, hogy boldog kutya volt. Lehetőségeink szerint megadtunk neki mindent. Szerettük, szabadságot kapott tőlünk, övé volt az egész udvar. Rengeteg szép emlékünk van, és tudom, hogy még sokáig közel fogom érezni a szívemhez.

Nem tagadom, fájdalmas elveszteni azt, akit szeretsz. Mégsem szabad elzárkózni ez elől a testet-lelket gyógyító érzés elől. Gazdagabb lesz tőle az életed. Lesz mire emlékezned, ha sok szép közös emléket gyűjtesz a szeretteiddel. Ezek az emlékek pedig vigaszt nyújtanak majd magányos napjaidon.

Merj szeretni!

“A kutya a földön az egyetlen élőlény, aki jobban szeret téged, mint önmagát.”