2018

Lezárult egy újabb év. Voltak benne csodás dolgok, küzdelmek, boldogság, könnyek, fejlődés, megtorpanás, változás. Gondolom, ahogy mindenki más életében is.

Azt találtam ki, hogy drága férjem segítségével összehozok egy videóklipet a 2018-as év számomra kedves pillanatképeiből. Az ember nem is gondolná, hány óra “munkával” jár, amíg elkészül egy néhány perces produktum. Természetesen az anyaggyűjtéstől kezdve, a képek felcimkézésén át, az egyes darabok megfelelő elhelyezésével bezáróan minden pillanatát élveztem a folyamatnak! 😃 És szerencsémre Tibi is szeret a technikai résszel bíbelődni. Elárulom, a tükrös résznél a képeket szándékosan illesztettük a megfelelő dalszöveghez, ám az Égiek többnyire minden alkalommal segítenek abban, hogy a mondanivalóhoz a legodaillőbb kép kerüljön. 😇

Christina Aguilera ‘Makes me wanna pray’ című számát választottam a kliphez, mert egyrészt nagyon tetszik, másrészt a mondanivalója illik az érzéseimhez. Legtöbbször én is térdre tudnék borulni, és hálatelt szívvel rebegnék imát a Gondviselőnek, amiért ennyire szeret engem, és ennyi áldásban részesít! 💖

Egy kis részlet hallható a klip végén örök kedvencemtől, az aranytorkú Beyonce-tól.

Jó szórakozást, és Egészségben, Sikerekben, Boldogságban gazdag Új Évet kívánok Mindenkinek!
2018

Szívből kívánok Mindenkinek Áldott, Szeretettel teljes, Békés Karácsonyi Ünnepeket! 💖💝

Leltár

Eltelt egy újabb év. Ilyenkor érdemes kicsit elvonulni valami csendes helyre, lecsillapítani folyton zakatoló elménket, és számba venni, mi mindent sikerült megvalósítanunk az adott évre kitűzött céljaink közül. Egyáltalán, voltak-e céljaink, amelyeket megfogalmaztunk magunknak? Ha nem, akarunk-e változtatni ezen a jövőben? Amennyiben voltak, és mégsem sikerült teljesíteni őket, vajon külső körülmények miatt vallottunk kudarcot, vagy saját hibánkból? Min kell módosítanunk ahhoz, hogy a jövőben sikeresebbek legyünk?

Nehéz kérdések ezek. Megválaszolásuk őszinteséget igényel. Közben azonban megtapasztalhatjuk, milyen érzés rálépni a jellemfejlődés útjára. Önvizsgálatunk során felfedezhetjük magunkban az elszántságot, a kitartást, és az önfegyelemre való képességet.

Ne hagyjuk magunkat sodródni az árral életünk tengerén! Markoljuk meg a kormánykereket, tartsuk szemünket a célon, és haladjunk rendíthetetlenül a következő kikötő felé! Közben pedig lássuk meg az Élet csodáit, és élvezzük az utazást! 

Egy csodás vasárnap

Ragyogó napsütés, csodaszép táj, kellemes társaság, mozgás a szabadban, izgalmas kastélylátogatás, finom falatok. Már-már túl szép, hogy igaz legyen, ugye? Pedig mindez megtörtént. 😃

Ez év november 18-án egy nem túl korai gyülekező után férjemmel és még ötven túratársunkkal elindultunk Békéscsabáról Szabadkígyósra. Igen, gyalog. 😁

Az Alföld Turista Egyesület elnökének pattant ki a fejéből egy ragyogó ötlet, miszerint szervezzünk megyei turista találkozót, ahol lehetőség nyílik más egyesületeknek is bemutatkozni; illetve ismerkedni, esetleg közös terveket szövögetni.

Nálunk, “Turistáéknál” még egy ilyen konferencia is úgy zajlik, hogy belebújunk szabadidőruhánkba, felhúzzuk túrabakancsunkat, és nekivágunk a lehetőleg hosszú útnak.

Azon a vasárnap reggelen is így történt. Utunk a Csaba-tó, a Fás-tó, valamint idilli tanyák mellett vezetett, ragyogó napsütésben. Kényelmes tempóban baktattunk egészen a Szabadkígyósi Wenckheim-kastélyig. Felújítási munkálatok miatt nem kukkanthattunk be az egész épület minden zeg-zugába, azonban Lánczi Ildikó figyelemre méltó idegenvezetése alatt korhű berendezésű helyiségeket csodálhattunk meg, továbbá érdekes történelmi csemegéket is hallhattunk a Wenckheim családról.

Aki szeretne többet megtudni a kastély lakóinak életéről, annak jó szívvel ajánlom Bauer Barbarától “A leggazdagabb árva” című remek könyvét.

Visszatérve a túránkhoz: a további kihívásokra éhező, lépcsőzni vágyó jelöltek felkapaszkodhattak a toronyba, ahol is pompás kilátás tárult a szuszogó turisták elé.

Programunk további pontjaként elsétáltunk a közeli Dreher Söröző és Pizzériába, ahol egy szépen feldíszített teremben szendvicsek és üdítők vártak ránk. Én egy kicsit gondban voltam, ugyanis szeptember végétől növényi étrendet követek, önként és dalolva persze. 😎 Látván azonban a szendvicseken figyelő szalámi és reszelt sajt halmokat, kissé ijedten érdeklődtem meg a szakácstól, hogy az éppen nekünk készülő pogácsa tartalmaz-e állati eredetű hozzávalókat. Bizony tartalmazott. Meglehet, hogy kétségbeesésem túlságosan is kiütközött arcomon, ugyanis a fiatalember megkért, soroljam csak fel bátran, miket ehetek. Meghatott a dolog, hogy a kedvemért összedobott számomra három darab rögtönzött vegán szendvicset, ami finom, friss zöldségekből állt magvas kenyérre halmozva.

Miközben jóízűen falatozgattunk, meghallgattuk elnökünk okos gondolatait, majd sorban a többi egyesület bemutatkozását is. Így ismertük meg a Csabai Bihargók, a Túrázz Velem Turista Egyesület, valamint a Százlábú Egyesület létrejöttének történetét, célkitűzéseit is.

A társaság nagy része busszal indult vissza Békéscsabára, egy tucatnyian azonban maradtunk a gyalogos közlekedésnél, immár tempósabb iramot diktálva.

Nem is maradt más hátra a beszámolómból, mint a képgaléria, valamint a nap eseményeiből kreált videóklip, amelyet férjemmel közösen készítettünk.

Fogadd tőlünk szeretettel!
Képgaléria

Videóklip

Mi marad a halál után?

A halottak napja egy kis merengésre ihletett.

Gyerekkoromban ezen a napon nálunk szokás volt elcsendesedni, magunkba szállni, halottainkra gondolni. Amikor besötétedett, családostól kimentünk a sóstóhegyi és nyíregyházi temetőbe egyaránt, gyertyát gyújtottunk szeretteink sírján, álltunk ott percekig, és szipogtunk. Nem a hideg miatt...

Tisztán emlékszem rá, mennyire gyönyörű volt, ahogy a több száz gyertya meleg fénnyel lobogott a hideg temetőben, s mutatták, kinek a lelke hol fénylik.

Ahogy felnőttem, és távol kerültem a családtól is, elmúlt ez a rituálé. Elhunyt szeretteimre viszont nem csak ezen a napon gondolok. Gyakran eszembe jutnak, és ha nem is szipogok olyankor, rájuk gondolva a szívem megtelik szeretettel.

Sajnos azonban olyan elhunyt személy is van, akire nem igazán jó szívvel emlékszek. Biztosan a Te szádon is kicsúszott már: “Nyugodjon békében, ha tud.” És ennek a kijelentésnek nyilván oka van. Meglehet, hogy az illető rosszul bánt a családjával, vagy átvert embereket, esetleg a hazugságaival ártott másoknak. Nem szeretném, hogy bárki is epésen megjegyezze, amikor rám gondol, hogy “Nyugodjon békében, ha tud.”

Most egy két évvel ezelőtti emlék villant be. Miután a férjem nagymamáját eltemettük, egy szép napon összejött a rokonság a nagyi házánál, és széthordtuk, amit mozdítani lehetett. Tudom, ridegen hangzik. Ám egy halott nem visz magával a sírba semmit sem. Mi is hiába gyűjtögetünk tárgyakat, hiába ragaszkodunk földi materiális dolgokhoz, igazából semmi nem a miénk. Létünk alatt csak kölcsönbe kapunk mindent.

Néha talán célszerű lenne eltöprengeni azon, hogy mi az, amit mégis érdemes gyűjteni? Például közös élményeket szeretteinkkel? Jótetteket? Kedves bókokat, amelyeket bőkezűen osztogatunk nap mint nap embertársainknak? Szép szavakat, gesztusokat? Vagy tényleg fontosabb a szeretteinkkel töltött idő helyett állandóan csak magunkkal foglalkozni? Mennyire maradandóak a posztjaink az Instagramon; a dühös hozzászólásaink a Facebookon; vagy az örökös versengés, hogy retusált valóságunkkal lepipáljuk az ismerőseinket, és becsapjuk saját magunkat? Számítanak ezek a halálunk után?

És vajon Rád hogyan fognak emlékezni a szeretteid?

Lilike emlékére

Hirtelen és váratlanul halt meg.

Október hatodikán, szombaton szép idő volt. Délután elvittük féléves kutyusunkat sétálni. Furcsa módon kis idő elteltével búsan bandukolt mellettünk, és úgy nézett fel ránk, mint aki rossz fát tett a tűzre. Férjemmel még nevettünk is rajta, vajon mit találunk majd otthon, mit rághatott szét a kis kópé? De nem erről volt szó.

Elindultunk hazafelé, ám Lilike elgyengült, lefeküdt, és nem akart jönni. Próbáltuk csalogatni, mégsem volt hajlandó mozdulni. Végül ölben vittem haza. Otthon levettük róla a hámot, és vacsoraidő lévén, adtunk neki kedvenc tasakos kajájából, ő azonban elfordította a fejét. Talán annyi előzménye volt ennek a tragikus halálnak, hogy az utóbbi egy-két napban nem nagyon volt étvágya a kis drágámnak.

A dolgok hamar fordultak rosszabbra. Lili erősen zihált, a vizet sem fogadta el, és csak feküdni bírt. Mindez szombaton délután. Sajnos szembesülnünk kellett azzal a ténnyel, hogy nincs működő állatorvosi ügyelet a környéken. Találtunk ugyan egy pirossal kiemelt telefonszámot, azonban csak a hangposta rideg géphangja köszöntött minket. Ez borzasztó! Sok embernek a házi kedvence nem csupán egy állatot jelent, hanem családtagként kezeli, szereti őt.

Közben megírtam az állatorvosunknak Facebookon, hogy mi történt. Kedves volt, mert rögtön válaszolt, és ellátott mindenféle jó tanáccsal, viszont azt is leírta, hogy csak másnap reggel tudja megnézni a kutyust. Addig pedig hátha jobban is lesz. Ezt talán a rutin mondatta vele. Ebben bíztunk mi is.

Este még megnéztem, hogy van Lili. Nem volt jól. Zihált, téblábolt az udvaron, leült, de sehol nem találta a helyét. Próbáltam lelket önteni belé, hogy gyógyuljon meg. Aztán rábíztam őt az éjszakára.

Már hajnal négy előtt felkeltem, és azt remélve mentem ki az udvarra, hogy Lilit ugyan legyengülve találom, de életben. Úgy feküdt a fűben, mint aki alszik. Letérdeltem mellé. Vártam, hogy megmozduljon. Nem mozdult. Hiába szólongattam. Eleredtek a könnyeim. Azért sírtam keservesen, mert szegénykém egyedül halt meg.

Előző nap az állatorvosunkkal abban maradtunk, hogy reggel nyolckor hívom, mi újság Lilikével. Azonban sem én, sem a férjem nem tudtunk volna beszélni, ezért üzenetben írtam meg a szomorú hírt. Kedves volt a doktornő, részvétét fejezte ki, és azt tanácsolta, gyászoljuk meg a kutyust. Így tettünk.

A felkelő nap melengető sugarai által simogatva temettük el őt, Bogár sírhelye mellé. A kedvenc pokróca ölelésében, játékai biztonságot nyújtó társaságában helyeztük őt örök nyugalomra. Pupillácska, hófehér cicusunk is részt vett a temetésen.

Egész nap azon őrlődtem, hogy nem tudtam vigyázni a kutyánkra. Gondolkoztam, mit kellett volna másképp csinálnom, hogy ezt elkerüljük.

Utólag, ahogy beszéltünk a történtekről az állatorvossal, valamint apósommal is, aki régebben kutyatenyésztő volt, arra jutottunk, hogy nem tudtunk volna segíteni Lilikén. Az oltásait rendre megkapta, vagyis nem valami fertőző betegség ragadta el őt tőlünk. Egy mérgezés pedig lassabb lefolyású, nem végez ennyire hirtelen az áldozatával. Azért merült fel a méreg, mint halálok, mert aznap délután Lili talált egy döglött egeret a kertben, ám én perceken belül el is vettem tőle (bár ilyen már máskor is előfordult). Nem ette meg! Különben pedig akkor a kis gyilkos Pupillácskának is baja lett volna. Egyébként mi nem szoktunk mérget kitenni, de minek is? Ott a két macska! Ám nem akarom megint belelovalni magam a találgatásba. Az mindenesetre igen gyanús, hogy a kutyus összes testvére meghalt kölyökkorában. Azt sem tudjuk, ki volt az apa. Talán a szülők génjeinek keveredése volt végzetes. Ezért is haragszok azokra a felelőtlen gazdákra, akik csesznek az ivartalanításra! Bármilyen jöttment kutya felcsinálhatja nőstényüket. Talán el sem kellett volna hoznunk Lilit annak tudatában, hogy a testvérei sorban kimúltak.

Váratlanul ért minket ez a veszteség. Próbáltam megérteni az okát. A lelki gyógyítóm szerint az Élet így akarta nekem megtanítani az elengedést.

Azóta eltelt néhány hét, de még mindig szokatlanul üres az udvar nélküle. Még napokig, amikor hallottam a konyhaablak előtt zörögni az avart, valahogy abban bíztam, hogy Lilike csörtet a kiskertben. És azért is mit nem adnék, ha összeugrálná sáros mancsával a hófehér nadrágomat!

Ideje azonban megtanulnom a Leckémet. El kell őt engednem. Rövidke élete alatt boldog kutya volt. Számomra pedig az a hit ad megnyugvást, miszerint ő most odafent futkározik a mennyekben lobogó fülekkel, Bogárral, boldogan.

Beyonce - A mennyország nem várhatott rád tovább

Beszélgetés Bauer Barbarával

Szavakkal nehéz kifejezni, mennyire boldog voltam, amikor október 05-én a köröstarcsai Szabó Károly Művelődési Ház és Könyvtárban én beszélgethettem Bauer Barbara írónővel könyvekről, alkotásról, életről. 😌

Bevallom, izgultam a közönségtalálkozó előtt, hiszen még soha nem interjúvoltam meg senkit. Sokat segített azonban, hogy előtte való nap elmentem a Mezőberényben rendezett író-olvasó találkozóra, amelynek végeztével - amikor már csak a könyvtár dolgozói maradtak ott -, szépen lehuppantam az írónő mellé, és bemutatkoztam neki. Annyira kedves és közvetlen volt, és olyan jól elcsevegtünk, hogy rögtön elszállt minden félelmem. 😇 Tudtam, hogy jól fog sikerülni a beszélgetésünk. Persze azt is hozzá kell tennem, hogy alaposan felkészültem ám! Amint felkért a tarcsai könyvtár erre a csodálatos feladatra, minden szabad percemet az írónő munkásságának és életének megismerése töltötte ki.

Szívből tudom ajánlani Bauer Barbara könyveit minden olyan kedves olvasónak, aki felhőtlen szórakozásra vágyik (Légikisasszonyok trilógia); aki szívesen kalandozik a múltban (A leggazdagabb árva); aki szeretne többet megtudni az élet nagy dolgairól (Vakrepülés, Elsuttogom százszor); vagy aki szereti, ha megérintik a lelkét, és érzéseket csalnak ki belőle (Az élet hangja; Porlik, mint a szikla).

Ami külön meglepetést okozott, és igazán jólesett, az a következő ajándék volt az exkollegináim részéről egy kedves és finom figyelmesség formájában:

A találkozóról sajnos nem készült videófelvétel, ám fotók formájában hál’ Istennek meg lett örökítve ez a csodás élmény.

Kis kedvenceim:

Ami a telefonommal készült:

 

A mezőberényi találkozó egy-egy pillanata:

 

 

 

"We are the champions, my friends"

Új címkét nyitottam. Kissé rendhagyó lesz a tartalma, ugyanis az ebben szereplő bejegyzések nem szövegek lesznek, hanem videóklipek. 😃

Imádok alkotni! 😊 Mint kiderült, nem csak írni szeretek, hanem fotózni, kamerázni is, majd az ebből készült anyagokat feldolgozni. Boldogsággal és izgalommal tölt el, amikor egy-egy témához kiválaszthatom a zenét, majd férjem mellé kuporodok a számítógép előtt, és közösen összerakunk egy klipet. Ugyanis Tibim az én technikai hátterem. Ráadásul igen jó füle van ahhoz, hogyan vágjuk meg a zenéket.

Büszkén mutatom hát be legelső szerzeményünket, amelyet a Mezőberényben rendezett, “Triatlon Kóstoló” nevű rendezvényen készült anyagból készítettünk.
We will rock you!

Béke poraidra, Magyar Helyesírás

Az idei nyaralásunkra vettem magamnak egy Wellness és egy Psziché nevű újságot. Az egyikben megláttam valami borzalmas dolgot! A “Story napfény” című lapot reklámozták benne, amelyen ez a szalagcím virított nagy betűkkel:

“A lányom megálmodta, kis testvére lesz.”

Na most ez a mondat azt jelenti, hogy a gyerkőc kisnövésűként fog megszületni. Legalábbis alacsony lesz. Ha ugyanis egy családba másodszor készül ellátogatni a gólya, csőrében az új poronttyal, akkor az elsőszülöttnek kistestvére lesz. Milyen kár, hogy a tisztelt újságírók nincsenek tisztában ezzel a különbséggel. 😞

Nem ez az egyetlen példa létezik, ami az utóbbi időben elkeserített (meg persze fel is bosszantott). Úton-útfélen belebotlok ebbe a nemtörődömségbe (avagy tudatlanságba). Egy autómosó hatalmas táblán hirdeti: “Folt mentes száradás”. Egy étkezde ily’ módon csábítja vendégeit: “Villás reggeli”. Egy művelődési ház így árulja programját: “Belépő jegy”. Egy büfé előtt állva a táblán ezt olvasom: “Meleg Szendvics” (így, külön és nagy kezdőbetűvel írva). Borzasztó! 😩

Örök “kedvencem” mégis a jólesik és jól esik formák keverése. Ha valamit élvezek, az jólesik. Ha szakad az eső, mint az állat, akkor jól esik. Különösen elszomorít, amikor újságokban, könyvekben ennek a helytelen használatával találkozok.

Engedd meg kérlek, hogy hasonló stílusban meséljem el egy napomat. Mármint úgy, hogy cseszek a helyesírásra. Aztán mire a végére érsz a beszámolónak, eldöntheted, hogy zavaró volt-e a töméntelen hiba, esetleg elszomorított, vagy éppenséggel teljesen rendben volt így is.

Reggel az ébresztő órám keltett. Bekaptam pár falatot: zab pelyhet tejes kávéval. Elindultam munka helyemre. Gőz erővel dolgoztam egész nap. Ebéd időben akadt egy kis vész helyzet. A főnök asszony elájult. Megpróbáltam újra éleszteni. Sikerrel jártam, így mire megérkezett a mentő autó, magához tért. Elmondta, hogy hetek óta fogyó kúrázik, és három napja nem is evett semmit. Agy vérzést kapok az ilyen nem törődöm emberektől!

Lejárt a munka időm, kiléptem az épületből, s feltettem nap szemüvegemet. Meleg volt, ezért vettem egy hűsítő jég krémet. Haza buszoztam, átöltöztem, bekentem magam nap tejjel, és elkocogtam az öt kilo méterre lévő kondi terembe. Az edzés tervemben egy kis súly emelés szerepelt. Otthon lezuhanyoztam, bekentem magam test ápolóval. Vacsorára ton halat ettem jég salátával, desszertként pedig ét csokit. Fog mosás után száj vízzel is öblögettem. Leültem író asztalomhoz, bekapcsoltam a számító gépemet, és a face bookon írtam néhány ismer ősömnek.

Lefekvés előtt éjjeli szekrényemre készítettem vizes poharamat, majd kellemesen elfáradva kis párnámra hajtottam a fejemet.

Négynapos kikapcsolódás - Negyedik nap

Nem vagyok koffeinfüggő. Inkább úgy mondanám, hogy rituálé-függő vagyok. Éppen ezért, mielőtt még kijelentkeztünk, és elindultunk volna reggelizni a Hegyipatak Panzió éttermébe, leültem az étkezőben, és kényelmesen elhörpöltem szokásos reggeli kávémat, néhány darab keksz társaságában.

Lehurcoltuk motyóinkat az autóhoz, rendeztük a számlát, majd elkocsikáztunk reggelizni. Falatozás közben igyekeztünk magunkba szívni - a kolbászos-sajtos omlett finom illatán kívül - a táj szépségét, a környező fák zöldjét, a friss levegőt.

Egy “kis” kitérővel indultunk haza, ugyanis előbb elkanyarodtunk Nyíregyházára, hogy megmutassuk magunkat a családomnak. Túl sokáig nem maradhattunk, hiszen aznap egy újabb közel négy órás út várt ránk.

Teli hassal és zsúfolásig megpakolt autóval (a szüleim szívüket-lelküket ideadják nekünk minden alkalommal💝) indultunk el szeretett fészkünk irányába. Nagy öröm volt begurulni a kapun. Csak bedobáltuk a házba a cuccokat, és már mentünk is ki az állatkáinkhoz egy kiadós szeretet-cserére. Tornádó kandúrkánk addig nyávogott a teraszon lévő asztalon, amíg mindketten oda nem mentünk Tibivel, hogy agyonsimogassuk. Persze közben Lilibogyó ott ugrándozott a lábunknál, és Pupillácska is dorombolva sertepertélt körülöttünk. 💗😌

A kipakolást nem vittük túlzásba, csak a legfontosabb dolgokat rendeztük el, hiszen másnap még mindketten szabadságon voltunk. Bőven akadt időnk kimosni és elrámolni a cuccainkat.

Ennyi volt hát a négynapos nyaralásunk beszámolója. Ehhez a bejegyzéshez nemigen tudok galériát mellékelni, hiszen tulajdonképpen csak a hazafelé vezető sík tájat tudtam volna megörökíteni. 😅

Négynapos kikapcsolódás - harmadik nap

Ezen a szép napon férjemmel ellátogattunk a Siroki várba, amely hazánk egyetlen barlangvára.

Nem állíthatom, hogy egy egész hegyet kellett megmásznunk célunkig, ám elég rendesen megizzasztott az emelkedő, mire feljutottunk. Legalábbis engem. 😅

Örülök, hogy korán kelő pacsirta típusok vagyunk mind a ketten, mert mire körbebóklásztunk a várban, és indultunk visszafelé, a tömeget éppen elkerültük.

A nap további részében a közelben lévő Szépasszony völgyébe látogattunk el. Ez a hely megdobogtatta a szívemet, hiszen kedves emlékek fűznek hozzá. Éppen tíz éve nyaraltunk ott a barátnőmmel, Melindával. Fiatalok voltunk, szinglik, életvidámak, bohókásak, szóval egy szuper hetet töltöttünk ott el. Na de nyomás vissza a jelenbe!

Ebéd előtt betértünk egy ajándékboltba, ahol sikerült az összes szerettünknek találni valami kedves kis emléktárgyat.

Étkünket a Nótafa nevű étteremben fogyasztottuk el, igen jóízűen. Röstellem, de mire észbe kaptam volna, már a harmadát is befaltam az ebédemnek, így képen sajna nem tudom megmutatni, micsoda kulináris műremeket választottam magamnak. Csülökpörköltet kértem tócsniban. Annyira finom volt, hogy azt nem is nagyon tudom szavakba önteni. Édesanyám főztjére emlékeztetett, aki mindig isteni ételeket készített a családnak!

Időben még mindig jók voltunk, épp csak a délutánt kóstolgattuk. Úgy döntöttünk hát, hogy elkocsikázunk a Kékes-tetőhöz, körülnézni szép hazánk legmagasabb pontján. Alföldi betyárok lévén igencsak kifárasztott minket a szerpentines úton való vezetés, ahol módfelett nagy koncentrációt igényel a jármű kezelése. Ám a környező táj látványa igencsak kárpótolt minket. Csodaszép volt! 😊

Kora este értünk vissza szállásunkra, így vacsora után ismét volt időnk bóklászni a környéken.

Idejében tértünk nyugovóra, hiszen tudtuk, hogy másnap módfelett hosszú út vár még ránk.

Négynapos kikapcsolódás - Második nap

Tulajdonképpen ez a nap is az utazásról szólt, csak éppen gyalogosan.

Reggel frissen és kipihenten ébredtünk, készen a nagy kalandra! Miután megreggeliztünk, gondosan összekészítettük hátizsákunkat, amelybe többek között egy flaska jó kis C-vitaminos-kollagénes koktél is került.

A cél az volt, hogy Parádsasvárról eljussunk Galyatetőre, ami kevesebb mint 5 km-t jelentett. Pontosabban 4,8-at. Nem tűnik soknak. Kivéve akkor, amikor az ember ezt a távot szinte végig hegymenetben teszi meg. Fölfelé!! 😅 Komolyan mondom, a végére úgy éreztem, mintha öt kilométeren át lépcsőztem volna.

Na de haladjunk szépen sorban.

Alig indultunk el, már vettem is elő a fényképezőgépet. Nyomom a bekapcs-gombot, semmi. Kissé bosszúsan ezt dünnyögtem a férjemnek: “Nahh, vehetünk egy új gépet!” Tibi nyugodtan csak ennyit kérdezett: “Visszatetted az aksit?” Ú… hát azt nem tettem vissza. 🙈 Az történt ugyanis, hogy még előző este felraktam töltőre az akkumulátort, ügyesen felkészülve ugye a nagy túrára, ám reggel csak a fényképezőt markoltam fel. Az aksi nélkül persze. Hurrá, legalább nem a gépnek volt baja! Bosszankodhattam volna, de minek? Nálam volt a telefonom, azzal is remek felvételeket tudtam készíteni.

Nem tagadom, piszkosul ki tud fogni rajtam az emelkedő. A lábam bírná is az iramot, csak sajnos a tüdőm és a szívem eléggé harcedzetlen. Mivel számomra a hegymenet tényleg nagy megpróbáltatás, ezért férjem és közöttem a következő párbeszédek hangzottak el (természetesen én mindig egy kicsikét le voltam maradva):

Én: Mikor lesz pihenő?

Tibi: Mit akarsz pihenni öt kilométeren, itt a szúnyogok között?

Én, meglátván az újabb emelkedőt: Úristen!

Tibi lazán: Mi van? Akkor látnád, még mi van itt!

Tibi vigyorogva: Szedd már össze magad, így kidögleni két kilométer után!

Én: Ez az összeszedett állapotom.

Tibi, miután újfent be kellett várnia engem: Hát komolytalan vagy! (mosolyogva persze)

Én, arra célozván, hogy ő öt évvel fiatalabb tőlem: Jól van na! Neked öt év előnyöd van!

Tibi: Hagyd már azt az öt évet!

Én, dacosan: Nem, nem hagyom! 😂

Én, félúton, csapzottan: Asszem most nem mernék tükörbe nézni.

Tibi, kézen fogva engem: Na gyere, ne lopózz mögém!

Tibi, miután megálltunk szusszanni: Eddig három kilométert jöttünk. Ha meg kellene saccolni, úgy négyszáz méter szinten.

Én, két lihegés között, rezignáltan: Szerintem pedig öt kilométert jöttünk fölfelé.

Egyébként nem is tudom, mit gondoltam. Hogy jutok a hegytetőre fölfelé?... 😏

Nagyon édes volt a férjem, hiszen az utolsó másfél kilométeren szépen kézen fogott, és minden szeretetével és biztatásával vezetett fölfelé. Sokat jelentett a támogatása, mert addigra teljesen ki voltam purcanva, és a szénhidrátraktáraim is kimerülőben voltak.

Összesen kereken két óránkba telt, amíg felértünk Galyatetőre. Nyilván az is visszavetette “kissé” a haladást, hogy folyton fotóztam meg kameráztam; és persze olyankor is lassabban lépkedtem, amikor kezemben zsebnoteszemmel, bőszen jegyzeteltem a blogba való anyagot. 😁

Egyébként végig olyan hihetetlen mértékben szakadt rólam a víz, hogy lelki szemeimmel láttam, ahogyan az izzadságom sebesen száguldó patak formájában hömpölyög lefelé a hegyről. 😅

Sikeresen felértünk tehát a hegytetőre, ami Internet bácsi szerint Parádsasvár-Galyatető között 657 méter szintet jelent. Ott szépen megebédeltünk. Már csak pár lépés volt hátra a kilátóig, ahová sajnos nem tudtunk felmenni, mert a franc se gondolta, hogy egy hegymászásnak aprópénzzel érdemes nekiindulni! Na de ezzel szembesültünk:

Éppen ez okból, engedd meg kérlek, hogy adjak néhány jó tanácsot arra vonatkozóan, mi kerüljön a hátizsákodba, ha túrázni indulsz: kézfertőtlenítő, sebtapasz, bicska, arctörlő kendő, zsepi, szúnyogriasztó, esőkabát, naptej, váltózokni, kalcium és magnézium pezsgőtabletta, sok-sok víz, és persze aprópénz!

Lefelé már gyorsabban haladtunk: 1 óra 15 perc alatt lent is voltunk. Úgy félúton elkapott minket egy futózápor, de a fák takarásában nem nagyon kottyant meg nekünk a lezúduló égi áldás.

Ügyesen visszaértünk az apartmanba, ahol egy utolsó próbatétel várt rám. Meg kellett másznom még ezt is!! 😆

Egy jóleső zuhany és egy alapos kullancsátvizsgálás után elsétáltunk a közeli Hegyipatak Panzió éttermébe. Kéz a kézben, persze. 👫💗

Mindenekelőtt a túra során elvesztett folyadékot és ásványi anyagokat kellett pótolnunk, ezért mindketten sört rendeltünk. Levesre is vágytunk, és bizony nem bántuk meg választásunkat: igazán finom, házias jellegű levest kaptunk, méghozzá meglepően bőséges adagot. Még jó, hogy kiéhezve mentünk oda, mert bizony csak így tudtuk ezt a mennyei bőségtálat is elpusztítani:

Mondjuk, mindezek után nem is csoda, hogy beütött a kajakóma, és visszatérve szobánkba, délután szunyókáltunk egy jót.

Levezetésképpen estefelé sétáltunk egyet a környéken, majd megvacsoráztunk, és nyugovóra tértünk.

Négynapos kikapcsolódás - Első nap

Úgy vélem, abban egyetérthetünk, hogy mindannyiunknak szüksége van egy kis feltöltődésre. Még ha csak néhány napról van szó, akkor is megéri kiszakadni a mókuskerékből, hogy felválthassa a megszokott napi rutint valami változatosság.

Idén a férjemmel egy négynapos mininyaralást szerveztünk meg. Mindenekelőtt az állatkáinkról való gondoskodást kellett megoldani a távollétünk alatt. Szerencsések vagyunk, hiszen drága anyósom és apósom örömmel vállalta ezt a feladatot, így nyugodt szívvel indulhattunk el. 😊

Tulajdonképpen egy hosszú hétvégét szerveztünk meg magunknak. Péntek reggel, miután bepakoltuk motyóinkat az autóba, és a kis szőrmókjainktól is elbúcsúztunk, nekivágtunk végre a hosszú útnak, bár be kell vallanom, kicsit sajgott a szívem, amikor Lilikét így láttam:

Erről jut eszembe. Mivel a hegyekbe indultunk, magunkkal vittünk egy medvét és két farkast is. Akik esetleg nem értenék a dolgot, azoknak mindössze két mondatot szánok: “Nem baj, ha beszélsz a játékodhoz. A probléma akkor kezdődik, amikor válaszol neked.” 😅

Tudom-tudom, nyaralni indultunk, én mégis úgy szálltam be a kocsiba, hogy egy külön kis szütyőben összekészítettem magamnak könyveket, noteszt és tollat. Tibim vezetett, és mivel az alföldi táj eléggé lapos a szó szoros és átvitt értelmében is, így nekifogtam Rhonda Byrne 'A VARÁZSLAT' című könyvének.

Ahogy közeledtünk úti célunk felé, egyre csodálatosabb lett a táj. Szépsége megérintette a lelkemet. 😇

Elhagytuk Parádot. A leengedett ablakon át érkező friss levegőből szippantottam egy nagyot, és elégedetten felsóhajtottam:

- Ahh, de jó! Zöld illat van!

Tibim lazán megjegyezte:

- Persze, mert itt vágták a füvet.

Én meg azt hittem, a hegyi friss levegőt érzem. 😅 Na de való igaz, hogy az erdős, hegyvidéki levegőt tényleg szinte harapni lehetett, annyira tiszta és hűs volt.

Összesen közel négy órányi utazást követően megérkeztünk Parádsasvárra, ahol az apartmanunk várt ránk szeretettel. Még volt egy óránk becsekkolásig, ezért a közeli, Hegyipatak nevű panzió éttermében elfogyasztottuk könnyű és finom ebédünket.

Elérkezett az idő: kipakoltunk a szállásunkon, lemostuk magunkról az út porát, majd kézenfogva sétáltunk kicsit a környéken. Némi elemózsiát akartunk vásárolni a másnapi túránkra, ám a faluban egy fia bolt sem volt, így átkocsikáztunk Parádra, ahol kedvenc áruházunkban, a Coop-ban beszereztük a szükséges élelmiszereket a túrához, valamint vacsorára és reggelire valót, plusz egy zsugor ásványvizet.

Mindössze egyetlen egy aprócska zavaró momentumot tudok megemlíteni, ami aznap történt.

Estefelé Tibimmel a legnagyobb lelki nyugalommal pihiztünk a szobánkban, amikor a szomszédos erkélyen meghallottunk egy veszekedő házaspárt. Ami a legszomorúbb, hogy a perpatvar a gyerekeik előtt zajlott. 😕

Számomra érthetetlen, hogy felnőtt, (elvileg) értelmes emberek képesek még a szabadságuk alatt is játszmázni és hőbörögni a saját igazuk miatt, ami ráadásul pitiáner kis hülyeség. Az egójuk azonban azt diktálja, hogy igenis harcolniuk kell!

Ám nem tisztem másokat el-, vagy megítélni. Mindenki úgy nyaral, ahogy akar, vagy ahogy a képességei alapján tud. Ki veszekedve, ki pedig a legnagyobb egyetértésben a párjával, akit szeret, megbecsül, tisztel, és elfogad olyannak, amilyen. 💕

Kárbaveszett kárörvendés

Egy ideje már motoszkál a fejemben a következő téma, így most megosztom ezzel kapcsolatos gondolataimat.

Londonban élő Judit barátnőm kitartó és kemény munkájának köszönhetően egyre feljebb lépked a ranglétrán. Ő az, aki megnyerte az év dolgozója díjat London egyik legmenőbb hoteljében.

Sajnos a sikerének nem mindenki tud szívből örülni. 😢 Barátnőm több helyről is visszahallotta, hogy az irigyei most azon kárörvendenek - a háta mögött persze -, hogy a kinevezése miatt most majd nem lesz ideje edzeni, és jól el fog hízni, ha-ha.

Egyszerűen szörnyű ez a viselkedés. Csak hát azzal nem számolnak ezek a saját életüket tehetetlenül és sikertelenül menedzselő irigykedők, hogy pont fordítva fog elsülni a “jókívánságuk”. Judit ugyanis, amikor ezt visszahallotta, még több erőt vett magán, és heti hatszor jár el edzeni, hogy azértis megmutassa a potyán kárörvendőknek, hogy kár a gőzért. 😅

Én legutóbb legalább szemtől-szemben kaptam meg ezt a módfelett kedves és nemes lélekre valló gesztust. Beugrottam a könyvtárba, és az egyik volt kolléganőm röhögve rögtön ezzel fogadott: “Hát Rita, látom híztál!”

Ekkor őszintén ragyogó mosollyal az arcomon köszönetet mondtam neki. “De jó, hogy észrevetted! Ezek szerint hatásos az edzésem, beindult az izomépítés.”

Szegény kárörvendőnek lefagyott a képéről a vigyor. Nem is jutott eszébe semmi értelmes replika, így egyszerűen csak kisétált az ajtón.

Sajnos nem ez az egyetlen dolog az életben, amit soha nem fogok megérteni. Miért jó irigykedni és kárörvendeni? Ezzel terelik el az emberek a figyelmüket a saját megvalósulatlan céljaikról, sikertelen életükről? Hiszen aki sikeres, annak egyszerűen eszébe sem jut másokat figyelgetni, és azért örülni előre, hogy most biztos kudarcot vallanak majd.

Hogyhogy nem látják be az ilyen emberek, hogy a viselkedésük nem viszi őket előre? Épp ellenkezőleg. Éppen ők motiválják a másikat, aki még elszántabban és keményebben fog küzdeni a céljaiért, a rosszmájúak pedig még jobban lemaradnak.

A kárörvendő ember nem lesz több ezáltal, ám a sikeres ember sem lesz kevesebb. Sőt.

Egy történet képekben - Lili és a mókus

Lili megkapta új játékát, s rögtön arra gondolt, ezt valahová jól el kell rejtenie!

Lilike nagy gondban van! Hová is helyezze zsákmányát?

Megvan a préda biztonságos, senki által észre nem vehető helye! 😅

Lilike, látván, hogy gazdái ráleltek zsákmányára, csapott egy kört az udvaron, és megpróbálta elásni azt. Majd persze ismét előszedte, mert az az övé!

“Hűha, a gazdi közelít hozzám! Remélem, nem a játékom kell neki.”

“Jól van, bemegy a házba. Akkor kicsit megvizsgálhatom ezt a szőrmókot.”

...és Lili a legnagyobb átéléssel tanulmányozza zsákmánya strapabíró képességét.

A játék tappancsai (és persze Lilike orra) elárulják, mennyire működnek az ebünk kutyaösztönei.

A büszke szülők

Éppen két hete hétfőn a húgomat vártam a buszmegállóban, amikor az alábbi kedves jelenetben gyönyörködhettem.

Szerintem annyira szívet melengető ez a látvány! Ott vannak a büszke gólyaszülők, és nézik az immár szépen felcseperedett csemetéiket. Látszik rajtuk, hogy szeretik egymást!

Elgondolkodtató, hogy ezek az állatok, az emberéhez képest jelentősen kisebb agyállománnyal, ilyen békességben és szeretetben tudnak élni. A teremtés koronái vajon miért ellenségesek fajtársaikkal szemben; hogyan képesek bántani a saját ivadékaikat? Ezek szerint cseppet sem számít a szürkeállomány mérete?

Egy nyár a gyárban

Gyárban dolgozni micsoda öröm,

hullik a verejték, szakad a köröm.

Kifordul a boka, szétszakad az izom,

két szünet közt csupán verejtéket iszom.

Éjszakás hét van. Micsoda buli!

Ilyenkor otthon marad a cumi.

Nem alszok eleget, ettől kómás leszek;

ezért a büfében csak kávét, kólát veszek.

Kell a koffein, hogy felpörgesse testem,

dopping után ordít minden egyes sejtem.

Műszak végeztével szomjúság, ha rám tör,

megnyugszom, hisz’ tudom: hűtőmben vár pár sör.

Sorvezetőm büszke, mert műszakunk alatt

a termelés bizony nagyon szépen haladt.

Öltözőnkben, mikor leveszem a cipőm,

szörnyű lábszagomtól pár kollégám kidől.

Engem ez nem izgat, ez van szemem előtt:

ledönteni pár sört, de azt minél előbb!

Hazafelé buszon elnyomott az álom,

versem éppen ezért most már le is zárom.

Atyádat és anyádat tiszteld! - És a férjedet?...

Elmesélek egy történetet, aztán elmélkedek kicsit a mondanivalóján.

Egyik nap elmentem a …-i zöldségeshez (a helyszín nem fontos, az viszont igen, hogy ez egy családi vállalkozás). Az eladó hölgy éppen akkor ment át a szomszédos helyiségbe, amikor beléptem. Odabent a kassza előtt ült a kislánya egy széken, és valami mesét nézett a laptopon. Apuka odakint keményen dolgozott az udvaron. Én szép nyugodtan válogattam a finom zöldségeket, gyümölcsöket. Anyuka visszajött, dúlt-fúlt idegesen. Dolgos férje bejött, és a kasszához állt. Élete párja rápirított, hogy máskor azonnal jöjjön be, ha valaki van a boltban (mondjuk nem ilyen szép megfogalmazásban adta elő mondanivalóját). Kezdtem kellemetlenül érezni magam, de hősiesen válogattam tovább az ebédnek valót. A férj kikérte magának a hangnemet, ám ő legalább kulturáltan tette ezt. Az asszony csak pufogott és szuszogott tovább. Láttam, hogy a gyerek mindvégig feszülten figyelte szüleit. Fizettem, és gyorsan elhordtam az irhám a háborús övezetből.

Nem tudom, ki gondolja úgy, hogy a férj vétkes volt, vagy hibát követett el. Hiszen nem történt semmi tragédia, nem én reklamáltam, hogy miért nincs bent senki. Mégis durván letámadta a feleség élete párját. Ráadásul egy idegen előtt. Sőt, ami rosszabb, a gyerekük előtt!

Valahol teljesen megértem, ha az ilyen sárkány-feleségek mellől a férjek elmenekülnek, és más karjaiban keresnek egy kis kedvességet, pár jó szót.

Úgy gondolom, a kapcsolatuk elején ezek az emberek még tisztelték egymást. Kíváncsi vagyok, vajon mikor alakult át ez ilyen szörnyű módon? Volt egy pont az életükben, amikor a feleség cseszett továbbra is tisztelni a férjét? Vagy ez a rémes állapot fokozatosan jött létre? És hol marad a szülői példamutatás?

Attól tartok, nem tudok semmi egyebet hozzáfűzni ehhez a témához. Maradnak tehát a kérdések - számomra megválaszolatlanul.

A zsír mennyire hiteles?

Kicsit talán meglepő a cím, de mire a bejegyzés végére érsz, megérted majd választásomat.

Történt egyszer, még ez év februárjában, hogy elmentem egy zumba órára. Tudtam, mire számítsak, mert azelőtt már volt alkalmam ilyen mókában részt venni egyszer-kétszer. Gondoltam, milyen jó lesz már a megszokott, otthoni súlyzós edzéseimet feldobni egy kiadós, ugrálós, izzasztós, mindent alaposan megmozgató és izomlázat generáló tornával. Na kérem, a dologból az lett, hogy nem csak életem legnagyobb csalódását éltem át, hanem ráadásul rettentően fel is mérgeltem magam, ami után még napokig pufogtam.

Londonban élő Judit barátnőmmel gyakorta Snapchat videókban meséljük el életünk történéseit, így készítettem neki egy összefoglalót. Rendszerető ember lévén minden gond nélkül rábukkantam ezekre a februárban készült, tíz másodperces kis szösszenetekre.

(A hajam azóta hosszabb lett, és időközben azt a rémes felsőt is kiselejteztem.😅)

Lássuk tehát, hogyan is vezettem fel barátnőmnek a témát.

És most vegyük szépen sorban a problémákat.

(Jut eszembe, a videóban a helyszín azért változott időközben, mert anno a munkahelyemen az első két videó után el kellett vonulnom egy zavartalan zugba.🙈)

Nem túlzok, a csaj kb. így nézett ki:

 

Nyilván, a kép csupán illusztráció, és megnevezni sem fogom a lányt, sőt, azt sem árulom el, hol estem át ezen a traumán. Ez a bejegyzés nem boszorkányüldözés, mindössze azon elmélkedek itt magamban, hogyan szembesülhettem egy ekkora ellentmondással?! Hogy lehet követendő példa egy ilyen sportember? Mire motivál ő engem?

Érdekes volt a barátnőm reakciója.

És milyen igaza van! Nem azt mondom, hogy legyen tökéletesen szálkás az oktató alakja, de ha valaki a sportot képviselve kiáll a színpadra emberek elé, akik az ő iránymutatásait követik, akkor egyrészt ne borzadjak már el, miközben őt nézem; másrészt pedig hajtsa végre a mozdulatokat szabályosan, és mutassa be azokat úgy, hogy tudjam is követni! Ne csak elnagyolt kalimpálást meg bizonytalan totyogást lássak!😫

Na tessék, már megint belelovaltam magam a dologba.😒 Menjünk inkább tovább!

Maradjunk annyiban, szerintem nagyon gáz, ha egy “oktató” a súlyfeleslege miatt nem tudja bemutatni a gyakorlatokat szabályosan...

Na most be kell vallanom valamit. Az ezt követő videóban kibújt belőlem a szabolcsi, káromkodós énem, és úgy fogalmaztam meg a mondatomat, hogy azt inkább nem vállalnám fel.😅 A lényege az volt, hogy miközben a csaj a laptopján keresgélte a zenéket, addig mi, mozogni vágyók, álltunk, mint… őőő, na, hol van erre egy szalonképes mondás? Szóval csak álltunk ott tétlenül, és én azon gondolkoztam, hogy most akkor két zeneszám között álljak neki hasazni, vagy IGAZI guggolásokat végezni?!? Meg kell mondjam, utálok unatkozni, és lényegében ez mérgelt fel a legjobban. Hogy én elmegyek egy zumba órára, ahol unatkoznom kell!!

Az óra végére egyszerűen sokkos állapotba kerültem, és így bandukoltam haza:

És végezetül, a legfontosabb kérdés:

Nem túloztam! Tényleg ott, a szemünk láttára bizonytalankodott, hogy akkor most melyik lépést mi követ, és balra induljon-e, vagy jobbra?😵

Mivel is zárhatnám ezt a bejegyzést? ...komolyan, már harmadik napja ezen agyalok. Egyszerűen nem tudom kitalálni, hogy miféle korrekt lezárással tudnék elköszönni. Bevallom, sajnos ebbe most belebuktam.✋

A számok nem hazudnak

Egy olyan világba léptem önként és dalolva, melynek lakói mindig is a frászt hozták rám. Ahhoz azonban, hogy elérjem a magam elé kitűzött célokat, bizony bátran be kellett merészkednem a számok birodalmába.

Néhány éve rendszeresen mozgok. Legfőképp itthon végzek saját testsúlyos, illetve súlyzós edzéseket; valamint alkalmanként a spinning cangára is felpattanok. Az elmúlt fél évben azonban azt vettem észre, hogy egyáltalán nem fejlődök, és az edzések sem jelentenek már kihívást a testemnek. Elkezdtem hát edzőterembe járni. Igen ám, de ez még mindig csak egy része volt annak, hogy közelebb kerüljek a célomhoz (szálkásodni, izomtömeget növelni). Rettentő fontos a táplálkozásra is figyelni! Egyszerűen nem volt tovább menekvés: el kellett kezdenem számolgatni a makrókat. Bevallom, rendesen be voltam rezelve a feladattól. Én meg a matek… 🙈
Körülbelül így voltam vele:

- Milyen idegen nyelvet tanultál az iskolában?

- Matekot.

Először, csupán kísérletképpen, azt figyeltem meg, hogy egy nap alatt hány gramm szénhidrátot (a későbbiekben CH), zsírt és fehérjét fogyasztok. Ahogyan azt sejtettem, túl sok volt a CH, és túl kevés a fehérjebevitelem.

Az a nagy büdös helyzet, hogy csupán “hagyományos” élelmiszerekből képtelenség a megfelelő mennyiségű fehérjét biztosítani. Kellenek a táplálékkiegészítők. Én a reggeli kávémba szoktam tenni 30 g kollagént, amiben 24 g fehérje van, és esténként újabb 24 g fehérjeport kanalazok be. És még így is nagyon rá kell koncentrálnom, hogy milyen kajákat egyek! Az a baj, hogy szinte nem létezik olyan étel, ami csak fehérjét (és még valamennyi zsírt) tartalmazna. Mindenhol ott vannak azok a sunyi CH-k! 😣

A továbbiakban célirányosan számolgattam, hiszen megvolt, hogy milyen arányban kell bevinnem a makrókat, figyelembe véve a paramétereimet is: nem, súly, fizikai aktivitás, stb.

Inkább nem untatnálak Téged számadatokkal, csupán érdekességként jegyzem meg, mennyire össze kell szednem minden agysejtemet a számolásnál. Nem mindegy ugyanis, mi kerül a füzetembe egy-egy étkezésnél: 49,5 vagy 4,95 g zsír… 😅

Bízom benne, hogy erőfeszítéseimnek (és a plusz időráfordításnak) meglesz a gyümölcse, és látványos eredményt fogok elérni. Tudom persze, hogy türelemmel kell lennem, hiszen idő szükséges ahhoz, hogy a szervezetem reagálni tudjon a változtatásokra, és a testem a kellő mértékben átalakuljon.

Azt hiszem, egyebet most nem fűznék a témához. Mivel szeretem színesíteni a bejegyzéseimet, ezért búcsúzóul ide biggyesztek néhány, a témával kapcsolatos képet.

 
     Igen, újabban én is mérem a kis kocka csokimat. 😄

<-- Egy makrókijelzős mérleget szívesen elfogadnék.

Ámokfutásom története

Nőtársaim minden bizonnyal együtt tudnak érezni velem, amiért havonta kisebb idegbajos állapotba kerülök.🙈😅 A férfiaknak ezt hiába is próbálnám elmagyarázni, nem értenék meg. Ők legfeljebb csak azt látják, hogy a nők havonta elsárkányosodnak, és két tűzokádás között, ha nem is hétfejre, de kétpofára tömik magukba az édességet, ész nélkül…

Az a helyzet, hogy úgy általában tudok ám uralkodni magamon a nehéz napokon, és ellenállok a nagyon, naaagyon erős késztetésnek, hogy teletömjem magam édességgel. Legutóbb azonban ez nem sikerült.😒

Azzal kezdődött az a bizonyos nap, hogy átvittem a férjemet Mezőberénybe a munkahelyére, mert aznap kellett nekem az autó. Amikor Tibim délelőttös, akkor hatra jár dolgozni. Gondoltam, ha “kidobtam”, akkor mielőtt hazamennék, beugrok a Sparba valami finom süteményért. Igen ám, de őméltósága, Spar uraság nem óhajtott kinyitni fél hét előtt!😡

“Ó, hát én erre nem várok!” - pufogtam magamban, miközben az agyam lázasan kutatott valami megoldás után.

Tudni kell rólam, hogy nagy ívben kerülöm a fehér lisztet és a belőle készült dolgokat. A Spartól pár lépésre viszont pont egy olyan pékség van, ahol csak ilyen termékeket árulnak. Gondoltam, egye fene, ha már ennyire óbégat a testem egy kis édességért, akkor bemerészkedek a “bűnbarlangba”.😂 Ott sajnos azzal kellett szembesülnöm, hogy csak tíz óra után lesznek sütemények (tudod, a finom krémes-habos-csokis finomságok), addig viszont csupán a fakó képű, fehérlisztes szörnyűségek közül válogathattam. Választásom ezekre a példányokra esett:

Nem vagyok rá büszke, hogy ennyire elgyengültem, és az eladótól ezt a két darabot is arcpironkodva kértem. Mentségemre legyen mondva, mindkettőnek csak a felét faltam fel, a másik felét meghagytam Tibimnek, mert ő szereti az ilyen jellegű pékárukat. Na igen, úgy tűnik, a szerelmem erősebb a havibajos hormonjaimnál.💗

Erről jut eszembe. Valahol azt olvastam, hogy a bíróságon enyhítő körülményként hat, amennyiben a feleség éppen a havibaja ideje alatt gyilkolja meg a férjét. Én ezt abszolút meg tudom érteni. A nehéz napokon rettentő belső feszültséget érzek. Olyankor nem lenne jó, ha az ellenségem a kezem ügyébe kerülne…😏

Emlékszem, azon a bizonyos reggelen megláttam a konyhapulton néhány kefirpöttyöt, amit a férjem hagyott ott. Elmosolyodtam, és közben azt gondoltam magamban, hogy egyes feleségek ezért bizony már gyilkolnának.😅

Na de térjünk vissza arra a csodás, idegbajos reggelre. Megszereztem az életmentő ...ááá, nem is: az idegrendszer-mentő édességet, majd hazahajtottam. Egy bőséges reggelit követően (ami tartalmazta fent nevezett példányok felét is) tettem-vettem a lakásban, majd elindultam edzeni. Miután végeztem, még el akartam intézni a bevásárlást. Robogok a Penny felé, amikor is jobbról, az egyik utcából lendületesen elém vágott a kocsijával egy kis suttyó. Cicareflexemnek hála elkerültem a koccanást, miközben azt még láttam a szemem sarkából, hogy a fiatal sofőr úr majd’ elejti ijedtében a telefonját. Mit ne mondjak, ez a manőver nem sokat javított a kedélyállapotomon. A kiadós edzésnek hála azonban csillapodtak bennem annyira a gyilkos indulatok, hogy ne akarjam megkenni a kis gyökeret. További ámokfutásom így kimerült annyiban, hogy a Pennyben vettem magamnak két darab Túró Rudit.

Ó, bocsánat, amiért ugrálok az időben, de aznap reggel volt ám még egy afférom. Egy “kedves” kerékpáros hölgy úgy vágódott ki elém az útra, hogy még csak a hajlandóságát sem mutatta, hogy szét akarna nézni előtte! Nem vagyok rá büszke, de szétdudáltam szegényt. Saját védelmemre megjegyezném, ez még azelőtt volt, hogy édességhez jutottam volna.

És itt most kikívánkozik belőlem egy kérdés: a kerékpárosoknak miért nem kötelező KRESZ vizsgát tenniük?! Legalább csak annyit tanulnának meg, hogyan kell elkerülni az életveszélyes helyzeteteket, amit persze rendre ők idéznek elő. Ám mivel biciklit bárki vezethet, mindig úgy ülök a volán mögé, hogy számítok a felelőtlenül és tudatlanul közlekedőkre. Nem semmiért van a bölcs kis idézeteknek igazságalapjuk. Ez is mennyire találó már: “Autót vezetni nem nagy ügy. Megbirkózni a sok marhával a forgalomban, na az már valami!”

A végére hagytam férjem egyik vicces beszólását. Amikor elmeséltem neki, micsoda érvágás volt, hogy reggel zárva találtam a Spart, akkor nevetve csak ennyit mondott: “Jó hogy ki nem raboltál valamit, csak hogy édességhez juss!” 😅

Bővült a család

Az osztálytalálkozóról készült bejegyzésem végén ígértem, hogy legközelebb bemutatom az új jövevényt, aki a családunkba érkezett. Kicsit változott a tervem, hiszen az előző írást teljes egészében Bogár emlékének szenteltem.😌

Eljött azonban a megfelelő pillanat! Íme, egy kis összefoglaló új kutyusunkról.

Nem tudom, jó ómennek vehetem-e, hogy Lili április elsején, vagyis bolondok napján született.😅 A bejegyzés végén lesz majd néhány kép, valamint egy videó is, amelyek alapján megtippelhetjük, mennyire bolondos a kis szőrmók. Az azonban határozottan tetszik, hogy az anyukáját Lulu-nak hívják, amit a mi kutyánk névválasztása előtt még nem tudtam. Az apja ismeretlen, de ahogy elnézem Lilit, néha meg vagyok győződve arról, hogy pitbull vér csörgedezik az ereiben. Az anyukája beagle fajtájú, és az állatorvosunk úgy fogalmazott, hogy a kiskutyus "hozza a beagle vonalat".

Bevallom, rengeteg időt és türelmet igényel egy kiskutya befogadása. Nem tudhatjuk le annyival a dolgot, hogy naponta háromszor megsimogatjuk. Oda kell figyelni az etetésére; rendszeres időközönként meg kell kapnia az oltásokat, féreghajtót, bolha- és kullancsirtót; és amikor eljön az idő, ajánlatos ivartalanítani. A nevelése pedig elengedhetetlen feladat.

Igyekszem a szabadidőmben kutyapszichológiával és neveléssel foglalkozó könyveket olvasni. Egy kutya nem úgy gondolkodik, mint egy ember. “Kutyául” kell kommunikálni vele, ami persze nem jelenti azt, hogy kutyául kell bánni vele! A két kulcsszó: türelem és nyugalom.

Lilinek eddig azt a legnehezebb megmagyarázni, hogy “gazdit nem eszünk”.😂 Előszeretettel rágcsál ugyanis mindent, beleértve a csülkeimet is. Idővel elkezdte kapizsgálni a dolgot, mert amikor határozottan, ámde nyugodtan rászólok: “Nem! Gazdit nem eszünk.”, akkor elkezdi finoman nyalogatni a lábszáramat, és olyan aranyosan néz rám, mint egy angyalka.😇

A két cicánkkal még nem sikerült összebarátkoznia, pedig igyekszik a lelkem. Tornádó mindig elszalad előle, és felugrik valami magas helyre. Pupillával nehezebb a helyzet, ő ugyanis szembefordul a kutyával, vadul fúj rá, és néha bizony kupán is vágja a mancsával. Nem tudom, mikor lesznek ők ketten barátnők…😏

Lili egyébként rendes kislány. Az összes játékát szépen egy helyre szokta gyűjteni, és nem ás el semmit sem. Igaz, a kiskertben (amit én csak susnyásnak nevezek) előszeretettel randalírozik és ugrabugrál. Ám én nem bánom, mert inkább az állataimnak adom meg a szabadságot, minthogy egy-két gaz (jó, virág) miatt sopánkodjak.

Egyéb érdekességet egyelőre nem tudok írni Liliről, ám ahogy idővel kibontakozik majd a személyisége, biztosan sok kalandban lesz részünk.

Következzen hát néhány felvétel a mi kis habókos újoncunkról.

“Aznap, mikor Isten a kutyákat teremtette, csak leült és mosolygott.”

Merj szeretni!

Fájdalmas dolog végignézni olyasvalaki szenvedését, akit szeretsz, úgy, hogy közben nem tehetsz semmit, amivel segíthetnél rajta. Ez még akkor is szörnyű, ha nem emberről van szó, hanem egy állatról. Két héttel ezelőtt sajnos át kellett élnem egy nehéz időszakot. Az öreg kutyánk a szemünk láttára épült le.

Bogár elmúlt tizenhárom éves, és egy ideje észrevettük, hogy nem úgy működik, mint ifjú korában, mégis azt hittük, van még pár jó éve velünk. Nem emlékszem pontosan, de egy éve biztosan van már annak, hogy mindennap gyógyszereznünk kellett őt, hogy egyáltalán lábra tudjon állni. Kiváló állatorvosunk van, akihez annak idején azzal vittük el nyugdíjas kutyusunkat, hogy folyton összecsuklik alatta a lába. A doktornő elsőre eltalálta a megfelelő gyógyszert, aminek rendszeres adagolása mellett Bogár még nyargalni, vágtázni is tudott. Néha majd’ kirohant a világból boldogságában!

Az étvágya azonban nem mindig volt rendben. Sokszor úgy kellett belekönyörögni azt a kevéske ételt is. A leépülése akkor gyorsult fel hihetetlen módon, amikor május 20-án hazahoztuk új kutyusunkat, Lilit. Az a legszomorúbb az egészben, hogy direkt Bogár kedvéért bővítettük a szőrmókállományt, mert csórikám olyan szomorúan nézett ránk, amikor a cicák kihagyták őt a játékból. Gondoltuk, hozunk neki egy kis kutyabarátot, akivel majd ellesz, és akit tanítgathat. Igen, a hülyeségre is.

Úgy tűnik azonban, Bogár ezt teljesen másképp fogta fel. Az járhatott a buksijában, hogy a gazdik meghozták az utódját, aki majd őrzi a házat és vigyáz rájuk, így ő nyugodt szívvel távozhat.

Attól a naptól kezdve még kevesebbet evett, mint addig, és időnként erőteljesen nyáladzott. Próbáltunk a lelkére beszélni a férjemmel, elmagyaráztuk, hogy neki hoztuk a kiskutyát, és nem helyette. Úgy tűnt, hatott a lelki fröccs, mert kicsit összekapta magát. Csütörtökön azonban rosszabbodott a helyzet. Ami keveset evett öreg ebünk, ki is jött belőle. És a lábai sem akartak működni. Bejelentettem magunkat az állatorvoshoz, de csak másnap délután vihettem el a kutyánkat, mert a csütörtök délelőtti rendelésről már lemaradtunk.

Nagyon a szívemre tudom venni, ha egy állat szenved, így én már aznaptól elkezdtem a sírdogálást, és az étel sem esett jól. De hogyan is tudtam volna jóízűen falatozni, amikor a drága kutyusunk éhezett? És szegénykém el sem tudta mondani, ha fájt is valamije.

Nagy nehezen eljött a péntek délután. Azon a héten a férjem pont délutános volt, így Bogár kocsiba pakolása és elfurikázása segítség nélkül nem volt egyszerű.

Először is elzártam a kiskutyust a kiskertbe. Aztán közelebb álltam a kapuhoz az autóval. Pórázt tettem Bogárra, és becsaltam az anyósülésre. Becsaptam a kocsiajtót és kinyitottam a kaput. Ülnék be a vezetőülésre, látom, Bogár elfoglalta azt. Könyörgésemre csak annyi történt, hogy lekuporodott a pedálokhoz. Megkerültem az autót, próbáltam az ebet átkönyörögni a helyére. Nem sikerült. A kiborulás határán becsuktam a kaput, leállítottam a kocsit, kicsaltam belőle Bogarat. Jött az Isteni segítség: eszembe villant a megoldás! Levettem a hintaágyról a szivacsot, betuszkoltam a két ülés közé “térelválasztónak”, és ismét besegítettem a kutyust az anyósülésre. A kaput újra kinyitottam, majd végre sikeresen ki is gurultam rajta. Mindeközben persze Lilikém a kiskertben vinnyogott.

Utazás alatt Bogár jól viselkedett, szerencsésen megérkeztünk a rendelőbe. Először megmértük a kis beteget, és mint kiderült, az elmúlt egy évben majdnem öt kilót fogyott. A lázmérést az eddigi alkalmakkal ellentétben nehezen tűrte. Az injekciót még nehezebben: rángatta a fejét és morgott-visított egyszerre. Mivel esélytelen volt, hogy a doktornő megnézze a mérges eb torkát, ezért egy széles spektrumú antibiotikum-szurit adott be neki, illetve elmondta, hogy ha nem javulna, legközelebb bódításban tudná megvizsgálni, valamint vért venni tőle. A rendelőt a zaklatott jószággal, egy levél gyógyszerrel, és egy nagy adag reménnyel hagytam el. Aznap este husikába csomagolva még meg tudtam etetni Bogárral a gyógyszert, de reggelre sajnos kijött belőle. Felszívódni sem volt érkezése.

Hétvégén a dolgok csak rosszabbodtak. Ételt egyáltalán nem fogadott el a kutyusunk, és már a víz sem maradt meg benne. Pedig rengeteget ivott, nem győztük cserélni előtte a friss vizet. Mivel csak inni tudott, a gyógyszerét vízben oldottuk fel, de nem volt hajlandó belefetyelni. Már nem akart küzdeni, nem akart felépülni. Rettentően frusztrált, hogy hétvége van, és nem tudom orvoshoz vinni szegénykémet.

Abban már előre megegyeztünk Tibivel, hogy nem húzzuk Bogár szenvedését, csak azért, hogy velünk legyen még egy kicsit. Azonban várni kellett hétfő délutánig, mert legközelebb akkor volt rendelés. Addig, mondhatni, többet sírtam, mint ettem. Nagyon sajnáltam a kutyánkat.

Hétfőn kora reggel egyeztettem a doktornővel. Amint Tibi hazajött munkából, elkezdtünk készülődni. Bogarat - mivel már jártányi ereje sem volt - betettük egy hatalmas, ovális fonott kosárba, amit előzőleg kibéleltünk egy puha pléddel. Igyekeztünk minél kényelmesebbé tenni utolsó fekhelyét.

A doktornő először egy altató injekciót adott be neki, hogy ne legyen tudatánál, amikor a keringés-leállító anyagra kerül a sor. Bogár áldott jó kutya volt: amíg el nem aludt, hegyezte az egyik fülét, hogy vigyázzon a gazdikra. Vele lehettünk, amíg elaludt, utána azonban kint kellett várakozni, amíg a lelke a mennybe szállt.

Hazahozhattuk a drága kis testét. Tibi vezetett, én hátul ültem. Bogár a nyitott kosárban feküdt békésen. Már nem sírtam, nem kellett őt siratnom. Felnéztem az égre, és tudtam, hogy odafönt van. Az egyik bárányfelhőnek olyan formája volt, mint egy rohanó kutyának, boldog vigyorral az arcán. Csak azon a felhőkutyán hófehér angyalszárnyak is voltak. Bogár a mennybe került.

Itthon temettük el a kertben.

Még szokatlan a hiánya, hiszen három éve velünk volt mindennap. Hol rohangált, hol komótosan cammogott, hol az oldalára borult, hogy simogassuk, de mindig itt volt. És most nincs. Mégsem szomorkodok, nem sírok utána, nem sajnálom magamat. Örömet okoz a tudat, hogy boldog kutya volt. Lehetőségeink szerint megadtunk neki mindent. Szerettük, szabadságot kapott tőlünk, övé volt az egész udvar. Rengeteg szép emlékünk van, és tudom, hogy még sokáig közel fogom érezni a szívemhez.

Nem tagadom, fájdalmas elveszteni azt, akit szeretsz. Mégsem szabad elzárkózni ez elől a testet-lelket gyógyító érzés elől. Gazdagabb lesz tőle az életed. Lesz mire emlékezned, ha sok szép közös emléket gyűjtesz a szeretteiddel. Ezek az emlékek pedig vigaszt nyújtanak majd magányos napjaidon.

Merj szeretni!

“A kutya a földön az egyetlen élőlény, aki jobban szeret téged, mint önmagát.”