A halottak napja egy kis merengésre ihletett.
Gyerekkoromban ezen a napon nálunk szokás volt
elcsendesedni, magunkba szállni, halottainkra gondolni. Amikor besötétedett,
családostól kimentünk a sóstóhegyi és nyíregyházi temetőbe egyaránt, gyertyát gyújtottunk
szeretteink sírján, álltunk ott percekig, és szipogtunk. Nem a hideg miatt...
Tisztán emlékszem rá, mennyire gyönyörű volt, ahogy a több
száz gyertya meleg fénnyel lobogott a hideg temetőben, s mutatták, kinek a
lelke hol fénylik.
Ahogy felnőttem, és távol kerültem a családtól is, elmúlt ez
a rituálé. Elhunyt szeretteimre viszont nem csak ezen a napon gondolok. Gyakran
eszembe jutnak, és ha nem is szipogok olyankor, rájuk gondolva a szívem
megtelik szeretettel.
Sajnos azonban olyan elhunyt személy is van, akire nem
igazán jó szívvel emlékszek. Biztosan a Te szádon is kicsúszott már: “Nyugodjon
békében, ha tud.” És ennek a kijelentésnek nyilván oka van. Meglehet, hogy az
illető rosszul bánt a családjával, vagy átvert embereket, esetleg a hazugságaival
ártott másoknak. Nem szeretném, hogy bárki is epésen megjegyezze, amikor rám
gondol, hogy “Nyugodjon békében, ha tud.”
Most egy két évvel ezelőtti emlék villant be. Miután a
férjem nagymamáját eltemettük, egy szép napon összejött a rokonság a nagyi
házánál, és széthordtuk, amit mozdítani lehetett. Tudom, ridegen hangzik. Ám
egy halott nem visz magával a sírba semmit sem. Mi is hiába gyűjtögetünk
tárgyakat, hiába ragaszkodunk földi materiális dolgokhoz, igazából semmi nem a miénk.
Létünk alatt csak kölcsönbe kapunk mindent.
Néha talán célszerű lenne eltöprengeni azon, hogy mi az,
amit mégis érdemes gyűjteni? Például közös élményeket szeretteinkkel?
Jótetteket? Kedves bókokat, amelyeket bőkezűen osztogatunk nap mint nap
embertársainknak? Szép szavakat, gesztusokat? Vagy tényleg fontosabb a
szeretteinkkel töltött idő helyett állandóan csak magunkkal foglalkozni?
Mennyire maradandóak a posztjaink az Instagramon; a dühös hozzászólásaink a
Facebookon; vagy az örökös versengés, hogy retusált valóságunkkal lepipáljuk az
ismerőseinket, és becsapjuk saját magunkat? Számítanak ezek a halálunk után?
És vajon Rád hogyan fognak emlékezni a szeretteid?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése