Lilike emlékére

Hirtelen és váratlanul halt meg.

Október hatodikán, szombaton szép idő volt. Délután elvittük féléves kutyusunkat sétálni. Furcsa módon kis idő elteltével búsan bandukolt mellettünk, és úgy nézett fel ránk, mint aki rossz fát tett a tűzre. Férjemmel még nevettünk is rajta, vajon mit találunk majd otthon, mit rághatott szét a kis kópé? De nem erről volt szó.

Elindultunk hazafelé, ám Lilike elgyengült, lefeküdt, és nem akart jönni. Próbáltuk csalogatni, mégsem volt hajlandó mozdulni. Végül ölben vittem haza. Otthon levettük róla a hámot, és vacsoraidő lévén, adtunk neki kedvenc tasakos kajájából, ő azonban elfordította a fejét. Talán annyi előzménye volt ennek a tragikus halálnak, hogy az utóbbi egy-két napban nem nagyon volt étvágya a kis drágámnak.

A dolgok hamar fordultak rosszabbra. Lili erősen zihált, a vizet sem fogadta el, és csak feküdni bírt. Mindez szombaton délután. Sajnos szembesülnünk kellett azzal a ténnyel, hogy nincs működő állatorvosi ügyelet a környéken. Találtunk ugyan egy pirossal kiemelt telefonszámot, azonban csak a hangposta rideg géphangja köszöntött minket. Ez borzasztó! Sok embernek a házi kedvence nem csupán egy állatot jelent, hanem családtagként kezeli, szereti őt.

Közben megírtam az állatorvosunknak Facebookon, hogy mi történt. Kedves volt, mert rögtön válaszolt, és ellátott mindenféle jó tanáccsal, viszont azt is leírta, hogy csak másnap reggel tudja megnézni a kutyust. Addig pedig hátha jobban is lesz. Ezt talán a rutin mondatta vele. Ebben bíztunk mi is.

Este még megnéztem, hogy van Lili. Nem volt jól. Zihált, téblábolt az udvaron, leült, de sehol nem találta a helyét. Próbáltam lelket önteni belé, hogy gyógyuljon meg. Aztán rábíztam őt az éjszakára.

Már hajnal négy előtt felkeltem, és azt remélve mentem ki az udvarra, hogy Lilit ugyan legyengülve találom, de életben. Úgy feküdt a fűben, mint aki alszik. Letérdeltem mellé. Vártam, hogy megmozduljon. Nem mozdult. Hiába szólongattam. Eleredtek a könnyeim. Azért sírtam keservesen, mert szegénykém egyedül halt meg.

Előző nap az állatorvosunkkal abban maradtunk, hogy reggel nyolckor hívom, mi újság Lilikével. Azonban sem én, sem a férjem nem tudtunk volna beszélni, ezért üzenetben írtam meg a szomorú hírt. Kedves volt a doktornő, részvétét fejezte ki, és azt tanácsolta, gyászoljuk meg a kutyust. Így tettünk.

A felkelő nap melengető sugarai által simogatva temettük el őt, Bogár sírhelye mellé. A kedvenc pokróca ölelésében, játékai biztonságot nyújtó társaságában helyeztük őt örök nyugalomra. Pupillácska, hófehér cicusunk is részt vett a temetésen.

Egész nap azon őrlődtem, hogy nem tudtam vigyázni a kutyánkra. Gondolkoztam, mit kellett volna másképp csinálnom, hogy ezt elkerüljük.

Utólag, ahogy beszéltünk a történtekről az állatorvossal, valamint apósommal is, aki régebben kutyatenyésztő volt, arra jutottunk, hogy nem tudtunk volna segíteni Lilikén. Az oltásait rendre megkapta, vagyis nem valami fertőző betegség ragadta el őt tőlünk. Egy mérgezés pedig lassabb lefolyású, nem végez ennyire hirtelen az áldozatával. Azért merült fel a méreg, mint halálok, mert aznap délután Lili talált egy döglött egeret a kertben, ám én perceken belül el is vettem tőle (bár ilyen már máskor is előfordult). Nem ette meg! Különben pedig akkor a kis gyilkos Pupillácskának is baja lett volna. Egyébként mi nem szoktunk mérget kitenni, de minek is? Ott a két macska! Ám nem akarom megint belelovalni magam a találgatásba. Az mindenesetre igen gyanús, hogy a kutyus összes testvére meghalt kölyökkorában. Azt sem tudjuk, ki volt az apa. Talán a szülők génjeinek keveredése volt végzetes. Ezért is haragszok azokra a felelőtlen gazdákra, akik csesznek az ivartalanításra! Bármilyen jöttment kutya felcsinálhatja nőstényüket. Talán el sem kellett volna hoznunk Lilit annak tudatában, hogy a testvérei sorban kimúltak.

Váratlanul ért minket ez a veszteség. Próbáltam megérteni az okát. A lelki gyógyítóm szerint az Élet így akarta nekem megtanítani az elengedést.

Azóta eltelt néhány hét, de még mindig szokatlanul üres az udvar nélküle. Még napokig, amikor hallottam a konyhaablak előtt zörögni az avart, valahogy abban bíztam, hogy Lilike csörtet a kiskertben. És azért is mit nem adnék, ha összeugrálná sáros mancsával a hófehér nadrágomat!

Ideje azonban megtanulnom a Leckémet. El kell őt engednem. Rövidke élete alatt boldog kutya volt. Számomra pedig az a hit ad megnyugvást, miszerint ő most odafent futkározik a mennyekben lobogó fülekkel, Bogárral, boldogan.

Beyonce - A mennyország nem várhatott rád tovább