A következő címkéjű bejegyzések mutatása: munkahely. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: munkahely. Összes bejegyzés megjelenítése

2020. október 31., szombat

A könyvtárosi lét kulisszatitkai


Bevallom, amíg nem kezdtem el könyvtárban dolgozni, bennem is az a kép élt, hogy egy könyvtáros egész nap elvan, mint a befőtt; nincs semmi dolga, hacsak nem annyi, hogy rászól az esetlegesen suttogásnál nagyobb hangerőt megütni merészelő olvasókra.

Aha! Az igazság az, hogy... na de mielőtt még belevágnék a többrétű munka ecsetelésébe, nézzük, hogyan is néz ki egy igazi, vérbeli könyvtáros:

 


Tehát. Az igazság az, hogy egy több tízezer darabos könyvállomány rendben tartása bizony rengeteg munkával jár. És az újonnan megrendelt könyvek sem maguktól kerülnek a helyükre. Hiszen ha belegondolunk (valljuk be, ez eddig meg sem fordult a fejünkben), egy új könyvnek az alábbi utat kell megtennie, amíg a polcra kerül: be kell vezetni a leltárkönyvbe; el kell látni leltári számmal, vonalkóddal és címkével (=felszerelés); el kell végezni a gépi feldolgozást (azért, hogy kereshető legyen a rendszerben); végül pedig a kijelölt helyére kell tenni. És ez csak 1 könyv!

Nyilván, egy könyvtár éves szinten ezerszámra rendeli a könyveket. Igen ám, de a polcok kapacitása véges. Helyet kell teremteni az újoncoknak. Ezért a megfelelő egyensúly megtartása miatt a gyarapítással összhangba kell hozni az állományapasztást. Magyarán: selejtezni kell, aminek szintén megvan a több fázisú munkafolyamata. Előfordul persze az is, hogy a könyvek egy részét áthelyezzük a raktárba. Tehát tulajdonképpen állandó mozgásban vannak a könyvek. És egy könyvtáros dolgozó feladatait tekintve mindez még csak a jéghegy csúcsa.

Csúcsokról jut eszembe: szükség esetén egyes könyvtárakban bizony létrázni is kell, hiszen előfordul, hogy plafonig érnek a polcok.


Vegyük most sorba az olvasószolgálatban ellátandó feladatokat, csupán felsorolásszerűen:

→ információszolgáltatás

→ könyvek kölcsönzése, visszavételezése

→ hosszabbítások, előjegyzések, foglalások kezelése

→ (kérés esetén) könyvtárközi kölcsönzés intézése

→ statisztika vezetése

→ telefonhívások és levelezőrendszer

→ adminisztráció (beiratkozás, lejárt/elveszett olvasójegyek)

→ újságok, magazinok kezelése (ami lejárt, mappákba gyűjteni, frisset pecsételni, kitenni)

→ segítségnyújtás a digitális jólét program keretein belül (pl. olvasónak segíteni önéletrajz írásában, információ keresésében, stb.)

→ fénymásolás/nyomtatás/szkennelés/laminálás

→ olvasónak könyvet ajánlani, keresni (szakdolgozathoz, kutatómunkához)


Vannak ám vicces kérések is! Például, amikor az olvasó azt a könyvet keresi, amelynek sajnos nem emlékszik sem a címére, sem a szerzőjére, de azt tudja, hogy olyan közepes méretű, és sárga a borítója. És az újdonságok polcán (amit úgy kéthetente frissítünk) a harmadik sorban volt. Hmmm. Ezen paraméterek alapján sajnos nem tudunk rákeresni a rendszerünkben a könyvre, bármennyire is szeretnénk segíteni. 😅


Oké, akkor most nézzük, milyen egyéb feladatok vannak még:

→ rendezvények, programok, szakkörök szervezése, lebonyolítása

→ könyvajánlók írása

→ “könyvmadár” szolgáltatás (amikor házhoz visszük a könyvet)

→ gyerekvilág rendben tartása (széthagyott játékokat elpakolni, színezőket nyomtatni, időnként ceruzákat hegyezni: 50-60 darabot, alkalmanként átnézni a társasjátékokat, hogy hiánytalanul megvan-e minden részük)

→ a visszavételezett könyvek elpakolása, a raktári rend tartása

Na, erre az utolsó pontra muszáj kicsit kitérnem.

Az a lényege egy könyvtárnak, hogy minden egyes könyv a helyén legyen. Ugyanis, ha egy könyv nem a helyére kerül vissza, akkor az tulajdonképpen elveszett. 😬

Feldolgozáskor minden egyes könyvhöz hozzárendelünk egy betűjeles számot (Cutter-szám, szakkönyvek esetében ETO-jelzettel kiegészítve), ami alapján tudjuk, hogy pontosan melyik polcra, azon belül is mely’ könyvek közé kerül az adott kötet. Igen ám, de amikor egy vastagabb könyvet akarunk a helyére tenni, viszont fullosan tele van az adott polcsor, akkor egész sornyi könyveket vagyunk kénytelenek megmozgatni.

Így aztán lehetséges, hogy tíz könyvet nem három, hanem harminchárom perc alatt pakolunk a helyére. 😅

Vagy például raktárrendezés alkalmával, amikor van két üres polcunk, nagyon nem mindegy, hogy milyen könyvekkel töltjük fel azokat. Ilyenkor egyszerűen, ha nem is hegynyi, de szekrénnyi könyveket mozgatunk meg. (És így maradnak jó kondiban a könyvtárosok. 💪)


Igazság szerint az lenne az ideális, ha nyitás előtt mindennap át tudnánk nézni az állományt, hogy biztosan minden könyv a helyén van-e. Előfordul ugyanis, hogy egy olvasó levesz egy könyvet, megnézi, arrébb megy, levesz egy másikat, ám az elsőt nem a helyére teszi vissza. Amikor pedig éppen olyan könyvet keresünk, ami nincs a helyén… 😑

Az ilyen kóbor lelkeket vagy véletlenszerűen találjuk meg, vagy csak leltározás alkalmával.

No de még mindig nem értünk a teendők végére. Lássuk, mivel foglalatoskodik még egy könyvtáros.


Új könyvek beszerzésén túl előfordul olyan eset is, amikor magánszemély (vagy akár civil szervezet) felajánlja a magángyűjteményét, ami lehet több száz, de akár több ezer könyv is. Az ilyen felajánlásokat különgyűjteményként kezeljük, és természetesen a példányokat ugyanúgy fel kell szerelni és fel kell dolgozni, ahogyan az új könyvek esetében, majd kialakítani számukra egy megfelelő helyet.

Említettem, hogy az újságokkal is vannak teendőink, napi szinten. Ezen túlmenően viszont év elején, amikor sorban megérkeznek a januári lapszámok, az előző évi példányokat folyamatosan elkezdhetjük egy kupacba gyűjteni, összekötözni, és kitenni az olvasóknak eladásra. A nagyobb könyvtárakban több száz féle újság van (napilapok, heti/havilapok, magazinok stb.). Tehát ennek megfelelően a több százat felszorozhatjuk 12-vel, 52-vel vagy 300-valamennyivel. (Bocsi, nem fogom kiszámolni, hány lap fordulhat meg egy átlagos könyvtáros kezében éves szinten, mert én a betűket szeretem, nem a számokat. 😄) Szóval ezekkel is van dolog bőven.

Jó, menjünk tovább.


Egy könyvtárban az évek során nyilván több dolgozó is megfordul. Különböző mentalitással, és a munkához való különböző hozzáállással. Éppen ezért fordulhat elő az is, hogy a már feldolgozott könyveket javítani kell a rendszerben (hibás vagy hiányos feldolgozás miatt).

Ezenkívül ott vannak még örök kedvenceink, a drága jó sorozatok! Imádni való például, amikor a könyvborítón sehol sincs feltüntetve, hogy az egy összefüggő sorozat része, így a mi feladatunk, hogy a rendszerben összekapcsoljuk a részeket. Ez azért praktikus, mert amikor kikölcsönzi valaki a példányt, akkor látjuk, hogy éppen a harmadik részt vinné el, tehát rákérdezhetünk, olvasta-e az első kettőt. 😏

Hasonló kategória az analitikus feldolgozás. Ilyenkor egy könyvön belül azt soroljuk fel, hogy mit tartalmaz.

Például novellás- vagy versesköteteknél, szakkönyveknél vezetjük fel ily' módon a rendszerbe a megfelelő adatokat. Így, amikor az olvasó egy bizonyos verset keres, akkor tudni fogjuk, hogy melyik verseskötetben találjuk meg. Éppen ezért, amíg egy egyszerű regényt pár percen belül fel tudunk dolgozni, addig egy analitikus feldolgozás (tartalomjegyzék hosszúságától függően) órákba, de akár napokba is telhet.


Összefoglalva annyit mondhatok, hogy csodálatos ez a szakma! Változatos. Szellemi kihívások elé állít. Kreativitást igényel. Varázslatos mélységekkel bír. Türelemre tanít. Felelősségteljes, hiszen a tudás hatalom, és mi információt szolgáltatunk, könyveket ajánlunk. Könyveket, amelyek az emberekben képesek olyan változásokat elindítani, amelyek akár megváltoztathatják az egész életüket.


2018. január 28., vasárnap

Kultúráld magad!


Január 22-én tartjuk a magyar kultúra napját, mely eseményt 1989 óta ünneplünk. Azért erre a dátumra esett a választás, mert Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a jeles napon tisztázta le Csekén a Himnusz kéziratát.

Azért döntöttem eme téma mellett, mert január 19-én a helyi művelődési házban (ahol jelenleg dolgozom) ennek kapcsán volt egy jó kis rendezvényünk. A Békéscsabai Jókai Színház négy színésze jött el hozzánk, akiknek köszönhetően egy igen színvonalas előadást élvezhetett az erre kíváncsi néző. Akiből sajnos nem volt sok, sőt… Hiába hirdettük az eseményt több vonalon, ráadásul a könyvtárba betévedt ügyfeleknek is reklámoztuk, mégsem tolongtak az érdeklődők, sajnos.

Jön még egy sajnos. Az egyik idősebb néni, amikor hívtuk az ingyenes rendezvényünkre, ekképpen nyilatkozott: “Jaaaj, én akkor sem jövök, ha ti fizettek nekem érte. Otthon mennek a tévében az én kedvenc sorozataim, én azokat nézem.” Na igen, kinek mi a szellemi tápláléka.

Ez most csak egy ilyen kis nyúlfarknyi szösszenet. Na de amit a következő bejegyzésemben tervezek leírni, az nem lesz piskóta! Elöljáróban annyit, hogy a talentum-kereső műsorok egyes szereplőit fogom ízekre szedni.

Addig álljon itt néhány kép az Arany János-emlékév alkalmából rendezett zenés irodalmi est előadásából.




2018. január 21., vasárnap

Műszakváltás


Tulajdonképpen egy picurka vicces véletlennek köszönhető, hogy megfogalmazódott bennem ennek a bejegyzésnek a megírása. Készítettem egy képet a fentebb említett momentumról, amit alább megtekinthetsz majd.

Amikor a könyvtár új könyveket vásárol, akkor az “újoncokkal” meglehetősen sok munka van: kikeresni a kódjukat, címkét ragasztani az előlapjukra és gerincükre, pecsételni, könyvkártyákat gyártani, bevételezni a számítógépes rendszerbe. Ja, és még a leltárkönyvbe is fel kell vezetni őket. Mivel roppant mód szeretek az ilyen dolgokkal pepecselni, önként és ...na jó, ha nem is dalolva, de dúdolva magamra szoktam vállalni ezeket a feladatokat.😊

Ezen a héten könyvkártyákat készítettem a számítógépen, amihez sablont használok, tehát csak az adatokat kell átírogatnom. Schobert Norbert: A nagy kalóriahazugság című szerzeménye után egy mesekönyv következett. Törlök-gépelek-törlök-gépelek, és egyszer csak a következő félkész kártyát pillantom meg a monitoromon:

Elég sokáig elkacarásztam magamban a dolgon.😄

Na de mire is akartam eredetileg kilyukadni? Talán csak arra, hogy egy ideje azt vettem észre magamon, hogy egyik műszakból csöppenek a másikba. Van ugye a munkahelyem főállásban, a háztartás vezetése, az állatkáim pátyolgatása, edzés, két blog vezetése, egy készülő könyv írása, és természetesen a legfontosabb dolog: egy férj! Hát nem állítom, hogy nem kellett megtanulnom zsonglőrködni az idővel…

Érdekes, hogy nemrégiben az egyik ismerősöm, miután elregéltem neki, mennyit pörgök, megjegyezte: “Hiszen te midig ilyen voltál.” Ezen kissé meglepődtem. Tényleg? És tényleg! És tulajdonképpen én ezt élvezem!😃 Ez tölt fel. Ez, hogy egyik műszakból csöppenek a másikba, miközben az agyam folyamatosan dolgozik; terveket szövök, feladatokat gyártok, ötletelek.

Persze tudom, mennyire fontos a pihenés is. Szoktam én pihenni, hol többet, hol kevesebbet. És ami a lényeg: most már teljesen máshogy állok az eddigi időhiányom nagy problémaköréhez. El is mesélem, hogyan:


Már csak egy gondolatot szeretnék megosztani Veled. Sokáig sajnos lelkiismeret-furdalásom volt, valahányszor pihenni merészeltem, és nem pörögtem állandóan. Ezen sokat kellett dolgoznom, hiszen nyugodt pihenésre igenis szükség van! Nekem a következő idézet segített a legtöbbet ennek az elfogadásában, amit Neked is megszívlelendő tanácsként adhatok:
“A pihenés befektetés önmagadba.”

2017. március 22., szerda

Kérj, és megadatik!


Február végén kaptam egy e-mailt. A helyi (köröstarcsai) Művelődési Ház keresett meg azzal, hogy volna-e kedvem márciustól ott dolgozni. Legnagyobb lelkesedésem közepette azonmód billentyűzetet ragadtam, hogy bepötyöghessem pozitív visszajelzésemet.

Sikeresen elintéztük a papírmunkát, tisztáztunk minden aprócska részletet, majd március 3-án munkába is állhattam.

Javarészt a könyvtárban teljesítek szolgálatot, ahol a sajnálatosan gyérecske forgalom miatt bőven jut időm a könyveket rendezgetni, illetve az elhelyezkedésükkel megismerkedni. Emellett a különböző rendezvények szervezésében is aktívan részt veszek. Itt egy kép például arról, amikor egy képkiállítást készítettünk elő egyik kedves kolléganőmmel.


A kiállítás március végéig ingyen megtekinthető nálunk, melyből itt látható egy kis ízelítő.



Amióta megismertem a férjemet, egyszerűen nem győzök hálát adni az égieknek.😇 Roppant szerencsés vagyok. Történt ugyanis, hogy a március 8-án rendezett nőnapi ünnepségen, a tombolasorsoláson nyertem egy csomag kávét. Annak fényében, hogy pont márciustól szoktam le a kávéról, talán megállapíthatnánk, ez mekkora pech (már hogy nem mást nyertem). Na de kérem, én azt a csomag kávét prímán fel fogom tudni használni!😃 Bekeverem ugyanis a testápolómba, és az edzéseim előtt jól bedörgölöm vele a kényes részecskéimet, hogy a koffein kifejthesse feszesítő hatását! Ám eltértem a tárgytól...

Aki nem ismer engem alaposabban, az nem is sejti, mit jelent számomra könyvek között dolgozni. Imádom őket! Sokszor azt kívánom, bárcsak lenne még egy életem, amit csak olvasással töltenék ki! Nem mellesleg, hogy a címválasztásomat némileg megmagyarázzam, hadd mesélek el egy apró jelenetet. A munka felajánlása előtti héten betértem egy antikváriumba. Mire észbe kaptam, a polcok között bóklászva hangosan kimondtam, ami a fejemben járt: “Istenem, de jó lenne könyvek között dolgoznom!” A folytatást pedig ismerjük.

Mindebből azt szerettem volna kihozni, hogy ne féljünk óhajainkkal az Égiek felé fordulni (vagy az Univerzum felé, avagy ki miben hisz). Ne féljünk akár hangosan is kimondani vágyainkat, hiszen ismerjük a mondást: “Néma gyereknek a süket anyja nem érti a szavát.” ...vagy valami ilyesmi. Gondolataink - még ha ebben nem is hisz mindenki - nagyban befolyásolják, merre halad az életünk. Van is egy kedvenc idézetem: “Ha az álmaidat el tudod képzelni, akkor valóra is válhatnak.” És én bizony gyakran bevizualizáltam magamnak, amint azzal töltöm kenyérkereső napjaimat, hogy könyvek között vagyok.😌

A végére egy érdekes képet tartogatok: ezt látom minden este, amikor nyugovóra térek, ugyanis a hitvesi ágyunkkal szemben ez a számomra oly’ kedves relax-fal foglal helyet.

2015. május 5., kedd

A kutyagyilkos


Sokat gondolkoztam azon, hogyan vezessem fel ezt a történetet, ám jobb ötlet híján ez a mondat lesz a bevezető, és rögvest bele is vágok egyenesen a közepébe.

Múlt csütörtökön szokás szerint elmélyülten dolgozgattunk a munkahelyünkön, amikor is a nagyfőnök odament az egyik csomagolós lányhoz, és komoly arccal hosszasan beszélt neki valamit. Amikor a vezér visszatért az irodájába, szegény dolgozó halálra vált arccal közölte velünk, hogy ő egy kutyagyilkos. Értetlenkedve néztünk rá körülötte, így kifejtette, hogy az egyik vásárló panaszt tett rá. A rémsztori a következő: szóban forgó leányzó túl sok habszivacs darabkát (ezek amolyan radír nagyságúak) gyömöszölt a dobozba, és amikor a vevő kinyitotta azt, a  szivacsdarabok hirtelen kirobbantak a dobozból, szétszóródtak, a kutyája megette és megdöglött. Ja, a gyerekei pedig keservesen sírtak.

Kellőképpen lesokkolódtunk ilyen szörnyűség hallatán, ám nem szomorkodhattunk hosszasan, folytatnunk kellett a munkát.

Közben azon agyaltam, hogy egyszerűen nem lehet egy jószág ennyire hülye! Már bocsánat, az emberek tényleg hülyék, főleg azok, akik megeszik a vattát vagy a hajukat, csak hogy el ne hízzanak; na de egy állatnak ettől több esze van! Még csak nem is volt hús szagú az a vacak!

Kisvártatva jön röhögve a főnök, hogy az egész csak vicc volt… Mit ne mondjak, roppant poénos. 😒 Még jó, hogy nem azzal riogatta a dolgozóját, hogy egy gyerek halt meg miatta. Szegény lány még azt is kigondolta, hogy küld a gyászoló gazdinak egy virágcsokrot.

Kitérek kicsit a vezérünk jellemrajzára, bár legszívesebben tőlem csak egy nagy fekete pacát kapna!

Szóban forgó angol uraság már jócskán az ötvenes éveit tapodja. Nem tudom, ennek tudható-e be, de láthatóan nemigen bír magával. Napjában többször legyeskedik a fiatal lengyel kolleginák körül, gondolom szívesen rárepülne valamelyikre. Vagy bármelyikre. Az is nagyon szembeötlő még, ahogyan erőlködve próbál menőnek és fiatalosnak látszani. Ez pedig abban nyilvánul meg, hogy a mondatait roppant kreatív módon teletűzdeli az angol nyelv egyetlen, ám mindenre kiterjedő káromkodásra használt szavával. Persze a kis lengyel fruskáknál óriási sikere van ezzel, ugyanis ők önfeledten vihorásznak rajta.

Nem is fűzök ehhez a témához többet, ideje lezárnom. Úgy látszik, mi emberek valóban nem vagyunk egyformák: ami az egyiknek vicces, az a másiknak sokkoló. Nem lehet egyforma a humorérzékünk.

2015. május 2., szombat

Munkát, kenyeret!


Legutóbbi, munkával kapcsolatos bejegyzésem idején még a Vitabiotics-nál kerestem a rozskenyérre valómat, azóta azonban történt ez-az, amiről szívesen beszámolnék Neked. (Remélem, szívesen olvasod!😊)

Mivel tudtam, hogy a fent említett helyen csak szabadságolt embereket helyettesítek, így fel voltam készülve rá, hogy ismét végig kell csinálnom a munkakeresős tortúrámat. Azon a hétfőn éppen valami naptári ünnep volt, így kedden fáradtam be az ügynökséghez teljes harci díszben. A szokásos, munkára várakozók kétmilliós létszámát aznap überelte még egymilliónyi workless, így én miután beköszöntem az ügynököknek, hogy lássák, mennyire munkára éhes vagyok, elfoglaltam egy nagyon kényelmes állóhelyet az ajtóban.

Rutinos munkakeresőként számítottam rá, hogy el fogok ott tölteni egy-két órát, ezért előszedtem az elektronikus könyvemet, és olvasni kezdtem. Szerencsémre nem sokáig, ugyanis két csaj kiment cigizni, így hát rögvest, fénysebességgel el is foglaltam egyikük székét, a másikra pedig egy fiatalember telepedett le. Na igen, már csak ezért sem éri meg dohányozni: oda az ember ülőhelye, az egészségéről nem is beszélve. De most nem ez a lényeg. Miután kényelembe helyeztem magam, úgy döntöttem, még hasznosabban töltöm el az időmet, így az olvasás helyett inkább írtam.

Ahogy telt-múlt az idő, a hiábavaló várakozás hatására egyre többen kezdtek el vadlibásat játszani. Vagyis elhúztak melegebb éghajlatra. Voltak olyanok is, akik inkább előadták, hogy ők öntevékeny kukoricaszemek, magyarán szépen lemorzsolódtak. Persze én sem vártam meg, hogy az ügynökség ablakából csodálhassam meg a napnyugtát, így még a délelőtt folyamán én is hazamentem.

A szerdai nap hasonlóképpen zajlott.

Csütörtökön, már éppen, amikor fel akartam adni a hiábavaló várakozást, az egyik ügynök megkeresett a tömegben, és megkérdezte, tudok-e szkennerrel bánni. Mondtam, hogy persze (lásd Ted Baker-es múltamat). Na, akkor pattanjak is fel a helyemről, és kövessem, mert munka adódott nekem - közölte. Yeah! - futott át az agyamon, hiszen már majd’ egy heti keresetemnek lőttek sörétes puskával. A szórásban ugye benne volt a hétfő-kedd-szerda, legfőbb ideje volt, hogy pénzt kereshessek!

A szokásos papírok aláfirkantása után elém raktak még egyet. Többek között arról volt szó benne, hogy amennyiben összetörök egy üveget munkatevékenységem alatt, azt nekem kell kifizetnem. Közben megérdeklődtem, hogy miféle helyre visznek, és megtudtam, egy olyan raktárba, ahol márkás italokat, de főként különféle whiskeyket kell internetes rendelés alapján számítógépes programban és fizikailag is ellenőrizni, majd csomagolni. Gondoltam, jobb már az elején annak rendje és módja szerint tisztázni mindent, így megkérdeztem az egyik ügynököt, mi történik akkor, ha “véletlenül” megiszok egy üveg whiskeyt. Nos, vagy gyenge poént sütöttem el, vagy nem volt humorérzéke, mert rezzenéstelen arccal azt válaszolta, hogy akkor azt is ki kell fizetnem.

A munkáról néhány szót: kilenctől hatig tart a munkaidő, egy óra szünet jár, amit minden dolgozó szó szerint úgy oszthat be magának, ahogy akar, hiszen a belépőkártyája alapján úgyis nyomon tudják követni, ténylegesen mennyit vett ki. Elmehet tízszer is szünetre, igaz, csak hat percekre, ami szerintem nem érné meg. A dolgozók nagy része tehát három részletben veszi ki a szünetet.

Maga a munka igazán tetszik, egyesével át kell nézni a rendeléseket, felvinni gépre, ami alatt nem azt értem, hogy egy sugárhajtású repülőre cipeljük az üvegeket, hogy elszállíthassák, hanem be kell szkennelni, elvégezni a hozzá tartozó papírmunkát, végül szépen bedobozolni. Eszméletlenül sokféle kreatív üveg és díszdoboz fordult már meg a kezeim között. Néhány italt csak a kinézete miatt vennék meg!

A végére egy piciny észrevételt tartogatok. Két műszakvezetőnk is van. Egy értelmes, három nyelven beszélő férfiember; és egy fiatal, szőke, dekoratív, buta tekintetű lengyel díszmenedzsernő. Nem értem, mit keres abban a pozícióban… Alig kerültem arra a helyre, máris bebizonyította, milyen ostoba. A mellettem dolgozó fiatal szerb kollegina, Dejana - aki kedvesen és türelmesen betanított engem - egyik nap véletlenül levert egy üveget, ami nem tört ugyan össze, de lepattant a tetejéről egy darabka. Szegény reszkető kézzel rögtön leellenőrizte a rendelésen, hogy mennyibe kerül, mert ugye azt neki kellett kifizetnie. Hozzáteszem, szoktunk több száz fontos italokat is csomagolni. Szerencséjére az “csak” egy huszonkét fontos vodka volt…

Ahogy említettem, Dejana leforrázva ment oda a női műszakvezetőhöz jelenteni a balesetet, és várni a további utasításra. Ha most tippelni lehetne, mi volt annak a buta nőnek a reakciója, vajon ki találná el? Röhögött! Még azt sem tudta, mennyit kell majd szerencsétlen dolgozójának kifizetnie! De egyáltalán, még ha csak egyetlen nyamvadt font lett volna is az üveg ára, ki kell röhögni hülye gyerek módjára a dolgozót?! Milyen észre vall ez?

Mielőtt még elragadna a hév, és túlságosan felháborodnék, inkább veszek egy nagy levegőt, kifújom, aztán jöhet a többi. Mármint levegővétel.

Befejezésül mit is írhatnék? Talán annyit, hiába a tizenkettedik munkahelyemen vagyok már itt Londonban, bizony még mindig meg tudok lepődni azon, mekkora az Isten állatkertje! Csak legalább el lehetne különíteni valahogy a többi normális lénytől az ilyen sérült példányokat...

A teljesség igénye nélkül íme néhány példa a Whiskey-s üvegekből. (A netről szedtem le a képeket, de a lovas kupakúval pont találkoztam személyesen!)




2015. április 3., péntek

Vitalitás


Elöljáróban annyit közlök, hogy kicsit becsapós a cím, ugyanis nem az egészségmegőrzés lesz most porondon, hanem a legutóbbi munkahelyemmel kapcsolatban osztok meg néhány gondolatot.

Egy nap híján három hetet tölthettem a “Vitabiotics: UK’s No. 1 Vitamin Company” ölelő karjaiban. Azért csak annyi időt, mert egy-egy ott dolgozó lengyel csaj felváltva elment szabadságra, így én lettem a “beugró munkaerő”. Az első héten még minden simán ment, aztán amikor az 1. számú lengyel visszajött, és elment a másik, apránként kezdtem sokkot kapni.

A kisfőnök asszonyunk egy indiai, egyébként nagyon kedves hölgy volt, Smita (ejtsd Szmita), a lengyel kollegina pedig Magda (ejtsd Magda). Az volt a feladatom, hogy ellenőrizzem, adott vevőhöz a megfelelő termék érkezik-e meg a megfelelő mennyiségben, valamint ha járt a megrendeléshez ingyen termék, akkor az is belekerüljön a csomagba. A munka tehát sima ügy volt.

Ahogy teltek a napok, úgy bontakozott ki előttem egy munkahelyi szerelem. Igaz, hogy Magda - elmondása szerint - már a szabadsága alatt is fasírtban volt a pasijával, utána pedig rögvest szakítottak, ám a szétköltözést még nem oldották meg, ő mégis önfeledten omlott egyik indiai kollégánk karjaiba. Na jó, ez nem teljesen így volt, ugyanis a fickó omlott állandóan szíve hölgye ölébe, amikor szüneten voltunk, és az étkezőben ücsörögtünk. Persze szép dolog a szerelem, ám ezek ketten minél jobban összemelegedtek, nekem annál intenzívebben kellett figyelnem a megrendelésekre, amit rendszerint Magda állított össze, ugyanis egyem meg a szívét, a szerelem teljesen elvakította őt. Nyilván ezért nem vette észre a hibáit. Ezzel még mindig semmi baj nem volt, hiszen én állandóan résen voltam, mint bölcs tapsifüles vadászidénykor, bár meg kell vallanom, ez nem mentség a hibázásra, hiszen én is szerelmes vagyok!

Számomra a főbb gondot az jelentette, hogy hősszerelmes párunk férfi tagja minden alkalmat megragadott, hogy választottja körül lebzseljen. És minden egyes alkalommal tukmálta ránk a hülye rágóját. Én először csak szimplán nem kértem, másodszor közöltem, meg se kérdezzen, mert nem szeretem a rágót, a harmadik alkalomtól már nem is kínált. Ezt annak tudom be, lehet, hogy “véletlenül”, akaratlanul is megajándékoztam egy gyilkos pillantásommal. Felvetődhet a kérdés, miért volt bajom a rágókínálgatásával. Nos, azért, mert Smita kért belőle, és csámcsogva rágózott, amivel engem ki lehetne kergetni a világból! Fél tucat veszett kutya nem tudna úgy űzni engem, mint egy hangosan csámcsogva rágózó ember. Igazán nem mondhatom el magamról, hogy szegényes a fantáziám, azt mégsem sikerült kitörpölnöm, hogy milyen módon csapjak akkora zajt egy toll és egy A4-es papír segítségével, ami elnyomná a csámcsogás - számomra idegtépő - zaját… Így hát maradt az önuralom gyakorlása.

Ezzel a munkahellyel kapcsolatban már csak egy rövidke epizódot szeretnék megosztani Veled.

A Vitabiotics-nál töltött utolsó munkanapomon már mindkét lengyel asszonyság jelen volt, és természetesen be nem állt a szájuk. Még akkor sem váltottak angolra, amikor feltűnt a színen az indiai hősszerelmes. Magda harmincöt éves létére elég gyerekes ésszel bír, plusz bunkó is, ugyanis gondolta, majd úgy tanítja meg újdonsült pasiját lengyelül, hogy csak azon a nyelven beszél előtte. A másik csaj gondolom megszánta szegény indiai nyelvezetű kollégáját, aki egy mukkot sem értett az egészből, és próbált neki fordítani, mire Magda erélyesen rászólt: “Eva, nye!” És nyugodt lélekkel röhögcsélt tovább, míg végül a fickó ciccegve felszívódott. Nem mondom, a tisztelet már a kapcsolat elején is csak úgy áradt abból a buta libából…

Jelenleg egy egyhetes szabadságon vagyok, a barátnőm és a barátja meglátogat minket Londonban. A program nagyjából városnézés, múzeumlátogatás, városnézés, parkban lődörgés lesz, és talán még egy kis városnézés is belefér.

Záróakkordként pedig itt ragadom meg az alkalmat, hogy mindenkinek Kellemes Húsvéti Ünnepeket kívánjak!
(ilyen és ehhez hasonló termékek tömkelegét ellenőriztem/csomagoltam)

2015. január 4., vasárnap

Hosszú műszak


Volt idő, amikor azzal kínozták a fogolytáborokban a szerencsétlen, szabadságuktól megfosztott embereket, hogy napokig nem hagyták őket aludni, ez pedig komoly károkat okozott az idegrendszerükben, nem egy esetben pedig hallucinációkig fajult a dolog. Nos - leszámítva a hallucinálós részt -, ebbe az "élménybe" egyik hétvégén (még az élményfürdős korszakomban) én is belekóstolhattam, és meg kell mondjam, annyira nem ízlett, hogy rágás nélkül ki is kellett köpnöm.

Szombaton egy szokásos 12 órás műszakot követően néhány önként jelentkező kollégával bent maradtunk zárás után, ugyanis egy kb. 200 fős gyerekcsoport bejelentette magát hozzánk éjszakai fürdőzésre. Ha csak annyit árulok el, hogy az ábrázatunk simán megihletett volna bármely kortárs festőművészt, hogy vászonra vigye magát a szenvedést, akkor azzal el is árultam mindent. Hajnal 1-kor már ágyban is voltam, vasárnap pedig kezdődött egy újabb 11 órás műszak (különleges akció keretében a műszakvezető engedélyezte, hogy a túlórázók egy órával később álljanak csatasorba). Mindaddig úgy tudtam magamról, csak akkor vagyok „kissé” ingerült, ha éhes vagyok, de azt tapasztaltam, hogy a kialvatlanságtól némileg agresszívabb leszek a kelleténél… Tudvalevő ugyanis, hogy az idegrendszer este 10 óra és éjfél között regenerálódik a leghatékonyabban, és nálam ez azon a hétvégén nem valósult meg. Amúgy sem vagyok az a sokáig fent lévő típus, általában tyúkokkal fekszem és kelek (ezt nem kell szó szerint érteni).

Tőlem olyannyira távol áll a sokáig ébren maradás – későn kelés ritmus, hogy amikor itt Londonban tavaly úgy alakult, hogy éjszakai műszakba csöppentünk, nekem másfél hónap elég volt, hogy kikészüljek. Folyton fáradt és beteg voltam, hiába aludtam napközben 12-14 órákat. Muszáj volt váltanom, de arról már írtam.

Egyszóval maradok az úgynevezett ’pacsirta’ típus, aki korán fekszik – korán kel, vagyis minden aranyat bezsebel!

2014. november 26., szerda

Féktelenül


Ígértem, hogy írok a legújabb munkámról.

Nos, a Ted Baker nevezetű cég egyik hatalmas, 3 szintes raktárában egy vagyok a sok úgynevezett „picker” közül. Nem készítek külön lábjegyzetet, ezért itt jegyzem meg, hogy egyszer kíváncsiságból rákerestem, mit ad ki a szótár a munkakörömre. Többek között ezt találtam: begyűjtő, gyapotszedő gép! Szóval hivatalosan is robotmunkás vagyok. 😅

Viccet félretéve, az a dolgom, hogy miután az irodán kiadnak nekem egy szkennert (egyfajta kódleolvasó, mint a boltokban), összeszedem a beletáplált tételeket egy vagy több nagy kartondobozba. A polcok szépen fel vannak címkézve betűkkel és számokkal, és a szkennerbe ügyesen bele van programozva, merre haladva szedegessük össze a dolgokat. Ami pedig megvan, azt „lecsippantjuk”, és száguldozunk tovább. Persze nem kell ám cipelni a dobozokat. Műanyag vagy fém négykerekű járgányokkal korzózunk a sorok között. Általában 100 és 200 darab között kell árut összeszedegetni, bár vannak vadabb megrendelések is. A rekordom eddig 800 körüli megrendelés volt, de már hallottam olyan pickerről is, akinek a szkennerében több mint 1300 tétel volt! Azzal el is lehet molyolni egészen ebédszünetig. Na de mik azok a tételek? Táskák, cipők, pénztárcák, ruhaneműk, parfümök, esetleg övek, bizsuk. Amikor pedig végeztünk az adott rendeléssel, visszavisszük a szkennert, és kapunk egy másikat, újabb megrendelésekkel.

A „legjobb” az egészben az, hogy aki kiadja nekünk a szkennereket – egy rasztahajú, túlpörgött jamaikai fickó, mellesleg az egész raktár vezetője -, állandóan ostoroz minket, hogy gyorsabban dolgozzunk. Így hát néha csikorogva, két keréken veszem be a kanyarokat.

Eszembe jutott egy vicces eset. A legelső napomon, a betanulás fázisában az egyik kisebb manager-rel (nem a termetét, hanem a beosztását tekintve kicsi főnök) róttam a köröket, hogy minél többet gyakoroljak. Ő csak felügyelte, hogy jól végzem-e a munkám. Második nap már önállóan dolgozhattam, ám amikor megkaptam a szkennerem, az sehogyan sem akart működni. Jobb ötlet híján visszavittem megmutatni az irodára a nagyfőnöknek. Nézi-nézi, forgatja, majd megszólal, hogy több mint 15 éve dolgozik ott, de ilyet még nem látott. Akkor mutatta meg nekem is, hogy a leolvasó rész előtti kis vízszintes mélyedésbe egy toll kupakja volt beleszorulva.

Visszatérve a munkára: az egész napos rohangálás egyik legnagyobb előnye, hogy nem egy fél négyzetméternyi területen állok valami futószalaghoz láncolva, ez pedig egy fokkal egészségesebb a lábaknak és a keringésnek, mint a mozdulatlanság. Továbbá velem együtt az idő csak úgy rohan, olyannyira, hogy néha a többiek szólnak rám, el ne felejtsek szünetre menni. Ráadásul e mellett a munka mellett többé nem kell edzőterembe járnom, hiszen a rengeteg lépcsőzés a szintek között, valamint a dobozok emelgetése igen jól karban tart. Bár azt is meg kell vallanom, hogy eddig sem jártam edzőterembe…

Volt olyan nap, amikor egyik kolléganőm kíváncsiságból bekapcsolta a telefonján a lépésszámlálót. Érdekes eredmény jött ki: 22.888 lépés, vagy ha úgy tetszik, 18.3 km - egy átlagos napunkon. Hozzáteszem, nem csak sík terepen rójuk a kilométereket, nagyon sokat kell lépcsőznünk is. Így azt hiszem, nem túlzás azt állítanom, hogy néha annyira elfáradok, mint a kutya, amelyik tízet fialt.

Nagyon érdekes a pihenő helyiségünk is, azt hiszem, egy bekezdést megérdemel a bemutatása. Van egy hatalmas terem, amiben el vannak helyezve kényelmes kanapék, bárszékek, asztalkák, üdítő- és csoki-automata; darts, ping pong-, valamint biliárdasztal. Ha nem túl sűrű a napunk, és az átlagos egy órás szünetet kapjuk meg a fél órás helyett, akkor előfordul, hogy a férfi dolgozók játszanak egy-egy meccset. Az utóbbi időben én is gyakorolgatom a biliárdot, ugyanis januárban utazunk haza, és le akarom győzni unokanővéremet!

Azt hiszem, más érdekesség nincs ezzel a munkahellyel kapcsolatban. Legközelebb arról írok majd, hogyan szaladt rajtam keresztül egy mókus.


2014. november 12., szerda

Leépítés


Második ügynökségemnél tehát elkezdődtek a bonyodalmak. Miután kijelentettem, hogy a kozmetikai termékek csomagolását lebonyolító raktárhelyiségbe nem vagyok hajlandó visszamenni, néhány nap munkanélküliség következett. Szerencsére ez nem tartott sokáig, kerítettek nekem másik munkát.

Ha a napi utazásom mennyiségét szeretném kifejezni, akkor azt is mondhatnám, hogy az új munkahelyemre történő bejárás magyarországi viszonylatban egy Nyíregyháza – Budapest közötti ingázást jelentett volna! Reggel kicsivel 6 óra előtt elindultam otthonról, elbuszoztam az ügynökség irodájáig, ott egy kocsi felvett engem és még pár lányt, utaztunk kereken egy óra hosszát, ledolgoztuk a napi adagunkat (ez 8 óra lett volna, de természetesen mindig aznap derült ki, hogy a főnök szeretné, ha ráhúznánk még kettőt vagy hármat), majd délután jött értünk az ügynökség járgánya, egy óra út az irodáig, és onnan nekem – a kedves és áldott londoni dugóknak köszönhetően – még körülbelül másfél óra buszozás volt hazáig. Általában fél 8 és 8 között otthon is voltam. Mondanom sem kell, kimerítőbb volt az utazás, mint maga a munka.

Az egészben az volt a legszörnyűbb, hogy ebben az időben még éjszakás volt Tibim, és ő este negyed 10-kor hagyta el a terepet teljes harci díszben. Reggel nem is láttuk egymást, mert mire hazaért, én már réges-rég úton voltam. Így napi egy, másfél órát voltunk csak együtt. Borzasztó időszak volt, de hál' Isten nem tartott sokáig, mivel Tibinek hamarosan sikerült átmennie nappalos műszakba, engem meg rövid időn belül, igazságtalan módon elküldtek arról a munkahelyről.

Aki kíváncsi rá, mi történt ott velem, olvasson csak tovább, aki pedig nem, ki is hagyhatja a blog további részét.

Szóval az irodától baromi messze, a világ végétől mindösszesen pár száz méternyire volt – minő meglepő – egy raktár. Itt Londonban nagyon sok raktárhelyiség van, amiknek a többségében egész kényelmes és komfortos munkaállomások vannak kialakítva. Az ügynökségek által kiközvetített munkák zöme raktárakban van, a maradék pedig valamilyen gyárban (csipsz-, csoki-, whiskey-gyár, vagy éppen pékség). No de kanyarodjunk vissza a raktárunkhoz, ahol mindenféle íróeszközt kellett csomagolni, átcímkézni, pakolászni, rendszerezni, stb.

Eleinte csupa kellemes meglepetés ért: a munkák nagy részét ülve végeztük; igazi angol volt a főnöknő, tehát nem visszafelé fejlődött az angolom, mint az előző helyen a boszorkánynak köszönhetően; fizetett egy órás ebédszünetünk volt; ha túlóráztunk, a főnökasszony hozott nekünk csokit/fánkot; és ami a legnagyobb meglepi volt, hogy néhány nap múlva megjelent pont az a lány, Csilla, aki mellettem dolgozott az előző helyen.

Ha jól emlékszem, két és fél hete dolgoztam ott, amikor beütött a krach. Egyik nap az volt a feladatunk, hogy dobozokba elcsomagolt tollakat kellett átcímkézni, és új helyre rakni. Csoportokban dolgoztunk, volt 3 db hármas csoport (mind lengyelek), és végül egy kettes csoport: Csilla és én. Egész álló nap ugyanazt csináltuk, ám a főnökasszonynak egy idő után feltűnt, hogy mi nem úgy haladunk, mint a többiek. Még jó, két pár kéz három pár kéz ellen. Akárhogy igyekeztünk, egyszerűen fizikai képtelenség volt, hogy ugyanannyit teljesítsünk ketten, mint a hármas csoportok!! Ezt azonban nem vette tudomásul a vezető, így annyit tett, hogy egyszer megüzente, ismétlem, megüzente az egyik lengyel nővel, hogy dolgozzunk gyorsabban, majd műszak végére már levegőnek nézett minket, és a fülünk hallatára hívott félre egy ügynökös lányt, akivel szintén megüzente az ügynökségnek, hogy mi oda többet nem kellünk... Engem még a büdös életben sehonnan sem rúgtak ki, így aznap, meg még a rá következő néhány napban is megtapasztalhattam a „can't stop crying”, azaz a „nem tudom abbahagyni a sírás” fogalmát. Hopp, azt el ne feledjem, hogy amikor azon a napon már hazafelé buszoztam, kaptam egy sms-t az ügynökségtől, hogy másnapra off-ra raknak.

A történet vége annyi, hogy azon a héten már nem kaptam munkát, és hiába mentem be az irodába személyesen, könnybe lábadt szemmel elmondani, hogy valójában mi történt, a (lengyel) ügynöknő csak alig láthatóan rántott egyet a vállán. Ki tudja, talán ha lengyel vagyok, több együttérzést mutat.

Legközelebb arról mesélek, hogy mindezek után hogyan kerültem vissza az első ügynökségemhez, és ott milyen véletleneknek, valamint emberi aljasságnak volt köszönhető, hogy a jelenlegi munkahelyemre kerültem.

2014. november 9., vasárnap

A boszorkány


Következzék hát a történetem arról, mivel telt be az a bizonyos pohár, és ki miatt döntöttem úgy, hogy ideje búcsút intenem munkahelyemnek, és továbblépnem.

Emlékszem az első napomra azon a helyen. Mielőtt betanítottak volna, az újoncokat összegyűjtötték, majd elénk állt egy velem egykorú, igen testes nőszemély, aki körbevezetett minket, és elmondta a szabályokat. Ez a nő volt a supervisor, ami magyarra lefordítva felügyelőt, figyelőt jelent. Engedtessék most meg, hogy eljátsszak egy kicsit a szavakkal. Az angolok ugyanúgy ejtik a wiser, azaz bölcsebb, okosabb szót, mint a super előtagjától megfosztott „visor” szót. Na de ez a nőszemély se nem szuper, sem egyáltalán bölcs nem volt!

„Angolul” tartotta nekünk a rövidke idegenvezetést. Azért tettem idézőjelbe a mondat elején azt a szót, mert az minden volt, csak nem angol! Inkább borzasztó helytelen „hunglish”, ami azt jelenti, hogy a valaha hallott legmagyarosabban kiejtett magyaros akcentussal beszélt, ráadásul szörnyen helytelenül! Már-már körbenéztem megkeresni, hová rejtették a kandikamerákat...

Mielőtt folytatnám történetemet, ki kell térnem ennek a boszorkánynak a nevére, elvégre nem emlegethetem végig ugyanúgy. Mivel nem akarom megadni a valódi nevét, gondoltam egyet, és beírtam a keresőbe a következőt: „gonosz történelmi személyek”, és mivel női névre volt szükségem, megnyitottam a következő találatot: „a történelem három leggonoszabb asszonya”. Így lesz főszereplőnk neve Ilse.

Nos, vissza a történethez. Teltek-múltak a dolgos hetek, időközben persze Ilse addig-meddig szekálta a sorvezetőket, hogy ötből kettő felmondott, pedig a munkájukat egyébként szerették, és tudták is. Mit értek szekálás alatt? Gúnynevet ragasztott rájuk, sokszor nem adta meg a munkájukhoz elengedhetetlen pontos utasításokat, és úgy üvöltött velük (meg úgy általában velünk is), mint egy fába szorult féregcsalád, akikre már rá is gyújtották a fát! Rossz volt hallgatni, a dolgozók közül sokan gyomorideggel jártak be, köztük én is...

Addig nem is lett volna baj, amíg úgymond általánosságban hallom az üvöltözését, én meg közben csendben végzem a munkámat. Na de a kihullott sorvezetőket pótolnia kellett ám! Így Ilse azt gondolta ki, hogy összegyűjt a dolgozókból egy maréknyi embert, és ránk bízza, hogy ki lesz a két új sorvezető. Természetesen senki nem akarta vállalni, mert mindenki tudta, mi várt volna rá. Mivel másnapra még mindig nem adtunk választ, újra összehívott minket munka után, és első körben rám mutatott, hogy márpedig én leszek az egyik. Pedig úgy lapítottam, mint a legjobban képzett kiskatona a legkeményebb álcázó gyakorlaton. Mivel kerek perec megmondtam, hogy márpedig én nem vállalom, úgy zavart el engem a rögtönzött „meetingről”, mint egy taknyos kölyköt, ráadásul következő héttől átrakott a legszemetebb sorvezetőhöz, gondolván, előbb-utóbb feladom, és eltűnök onnan. Nem jött be a terve, ugyanis a régi sorvezetőm csak három napig tudott engem nélkülözni, utána visszakönyörgött engem, mert szüksége volt rám.

Sajnos nem tartott sokáig az örömöm, ugyanis az akkori sorvezetőm már a felmondási idejét töltötte, és miután elment, egy fiatal lengyel fruska került a helyére, aki folyton engem csicskáztatott, mint a soron lévő egyetlen magyart...

A vége az lett a történetnek, hogy megelégeltem a dolgot, és egyik pénteken bementem munka után az akkori ügynökségemhez közölni velük, hogy többé nem vagyok hajlandó visszamenni abba a raktárba, legyenek szívesek másik munkát keresni nekem.

Egy utolsó bekezdés erejéig még kitérnék arra, hogyan ért ott véget Ilse karrierje. Egyszerűen úgy, hogy még ahhoz sem volt gerince, hogy rendesen felmondjon, hanem fogta magát, és egyszer csak nem ment be többé dolgozni, a főnöke meg csak lesett, hogy hová tűnt. Mellesleg nagyon jót tett nekem a váltás, ugyanis az utolsó napokban azt vettem észre, hogy mindenféle karcolásnyomok vannak a combomon. Némi töprengés után rájöttem, ez úgy történhetett, hogy valahányszor a boszorkány kiüvöltötte magából a rettenetesen helytelen angol mondatait, mindannyiszor kinyílt a bicska a zsebemben, így már nem is volt meglepő az a sok seb...

A folytatásban további londoni kalandjaim következnek.

2014. november 5., szerda

A munka világa


Mielőtt arról írnék, amit legutóbb ígértem, vagyis hogyan romlottak el a dolgok régi szeretett munkahelyemen, egy rövidke összefoglaló erejéig kitérnék arra, hogy mivel is foglalatoskodtam ott, illetve milyen kitérőt tettem – az akkori ügynökségem unszolására.

Jó néhány hete dolgoztam lelkesen az akkori helyen, amikor egy keddi munkanap végén felhívott az ügynökségtől egy hölgy, és közölte, másnap menjek be 7-re az irodájukba, mert egy másik helyre közvetítenek ki. Mit mondjak, nem repestem a boldogságtól, hiszen valóban jó szívvel jártam be dolgozni. Bár azt még nem is említettem talán, mivel töltöttem el a munkaidőmet. Kozmetikai termékeket csomagoltam, leginkább műszempillát, szemöldökfestéket, műkörmöt, ilyeneket, és az volt a legjobb az egészben, hogy pont egy kedves és értelmes magyar lány mellé kerültem, akivel igen jól el tudtunk beszélgetni.

Visszatérve arra a bizonyos szerdai napra. Szépen megjelentem adott időben az irodában, és kérdeztem, hová fognak kiközvetíteni; valamint hozzátettem, szeretek a jelenlegi helyemen dolgozni. Megnyugtattak, hogy ha nem tetszik az új hely, akkor visszaraknak a régire, és annyit mondtak még, hogy egy nagy raktárházban leszek, ahol ruhák vannak. Jó. El is vitt az ügynökségtől egy fickó kocsival engem és egy másik lányt, majd „sorsunkra hagyott”. Így szokás, az új helyre elvisznek (van, hogy busszal kísérnek), aztán a továbbiakban közlekedj egyedül.

Az a helyzet, hogy már a légkör sem nagyon tetszett abban a raktárban, meg elég furán álltak hozzám. Úgy mondták, mikor mit kell megcsinálnom, mintha azt nekem már tudnom kellett volna. Például egy halom különböző estélyi ruhát kellett a címkéjük meg méretük-színük szerint kategorizálnom és összeírnom, de hogy hogyan, azt meg sem mutatták. Mondjuk javarészt vállfákat kellett válogatnom, meg cserélgetnem rajtuk a ruhákat, mert nem volt mindegy, melyik ruha milyen vállfán lóg… Szóval alig vártam a nap végét, hogy felhívjam az ügynökséget, rakjanak vissza a régi helyemre.

Sajnos a főnök megelőzött, ugyanis ő már ebédszünetben telefonált, hogy arra a hétre kér engem. Köszi. Sebaj, valahogy túléltem azt a napot, és már csak azért is felhívtam délután az irodát, hogy bár tudom, a héten maradnom kell, de jövő héttől nagyon szeretnék visszatérni, és mondták, hogy OK. Szerencsére így is lett. Az volt még az érdekes, hogy mivel szerdán az ügynökséghez 7-re kellett mennem, és majdnem 8 óra volt, mire elkocsikáztunk a raktárhelyiséghez, azt gondoltam, hogy a munka is 8-kor kezdődik. Hát tévedtem, bár azt senki nem közölte velem, hogy ott 7-től 4-ig tart a munkaidő, így én csütörtökön és pénteken is lazán fél 8 után libbentem be. De még akkor sem szólt senki. Mindegy.

A legjobb rész – vagyis az egyetlen, ami ott történt velem – még csak most következik! Csütörtökön az ebédszünet után leküldtek a földszinti bemutatóterem elé, mivel ott kellett segédkeznem egy modellnek. Pontosabban a teremben ült egy maréknyi, divathoz nagyon értő ember, és várták, hogy a mellettük lévő öltözőből, ahol tulajdonképpen szükség volt rám, belibbenjen a modell, és ők elbírálhassák, mi kerüljön az új kollekcióba. Szóval, az "élő próbababa" próbálgatta a ruhákat (kb. 60-at vagy 70-et), én pedig leszedtem a vállfáról a soron következőt, majd visszaraktam, amit már bemutatott. Egy nagyon kedves, udvarias angol hölgy volt a modell, a harmincas évei végén járhatott, szőke rövid hajú, és természetesen nagyon csinos. Annyira jól elbeszélgettünk, hogy észre sem vettem az idő múlását. Olyannyira, hogy szépen megfeledkeztek rólam, így elmaradt az utolsó szünetem, és 4 helyett 5:10-kor végeztem, de egyáltalán nem bántam, mert nagyon jól éreztem magam!

A következő héten visszaállt minden a régi kerékvágásba, így még néhány hétig nagyon jól elvoltam a régi helyemen, mindaddig, amíg el nem kezdtek romlani a dolgok. Hogy hogyan, a folytatásból kiderül.

2014. október 12., vasárnap

Teácska


Ennek a csajnak muszáj egy egész fejezetet szentelnem, annyira hülye. Na jó, bocsánat, visszaszívom, ez gonosz megjegyzés volt. Nem hülye, hanem sötét, buta, ostoba.
A Teácska egy becenév. Az élményfürdős báros kislányunk beceneve. Onnan ered, hogy a tulajdonosa valódi neve Beácska, ám mivel egyrészt lágyabb a kiejtése a t kezdőbetűvel, másrészt annyi esze van szegénynek, mint egy jól kiázott teafilternek, kézenfekvő módon Teácska lett belőle.
Félreértés ne essék, nem lenézésből, gúnyból szentelek neki egy egész fejezetet. Éppen ellenkezőleg. Ezzel tisztelgek a szürkeállomány-zsibbasztó és mókás megnyilvánulásai előtt. Akad belőle bőven.
Mielőtt elkezdem a sztorikat összegyúrni, hogy egy igen kellemes és pikánsan csípős ízű csemege sülhessen ki belőle, annyit még hozzáfűzök, hogy Teácskának joga lett volna ahhoz, hogy ügyvéd jelenlétében hallgasson! Ám mivel nem élt ezzel a lehetőséggel, a Józan Ész képviseletében büntető eljárást indítványozok ellene. És nem mellesleg szórakoztató anekdotákat mesélek el.
Bocsánat, még egy dolog (ígérem az utolsó), mielőtt elkezdem. Azt még érdemes tudni, hogy a szóban forgó hölgyemény 28 éves, igen dekoratív (ha ezalatt az agyonszolizott bőrt, méteres műszempillát és kilónyi sminket értjük), kettős állampolgár (szlovák-magyar), és igen tagoltan beszél, minden egyes betűt alaposan kihangsúlyozva. Sípoló s-ek, zizegő z-k, ropogó r-ek, elnyújtott kettős hangzók.
Oké, akkor csapok a lecsóba.
Csupán néhány lépésnyire állt a hármas kasszától a bárpult, ami Teácska territóriuma, kicsit mégis fel kellett emelnie a hangját a nagy tömegre és zsivajra való tekintettel, amikor egy nap váratlanul ezt kérdezte tőlünk, pénztárosoktól:
-Csajoook, be lehet hozzni a fürdőbee kisskutyáát? (A betűduplázások direkt vannak, szimbolizálva az előadásmódot.)
Marika ült hozzá legközelebb, így ő válaszolt nem csekély megrökönyödéssel a hangjában (Julcsival mi amúgy is túlságosan le voltunk döbbenve):
-De Beácska, ez egy fürdő!
-De hát tásskáában vaaan.
…Itt most tartani kellene az olvasásban bő egypercnyi szünetet, mert nekünk ennyi idő kellett, hogy újraélesszük Teácska szavai által lemészárolt agyunkat.
Utólag kiderült, egy vendég érdeklődött blökifürdetés ügyében, ezúton is szívből gratulálok neki!

Az élet rendje, hogy egy idő után amortizálódnak a dolgok (Teácska hatására főleg az agyam), valamint készpénznek vehetjük Murphy X-edik törvényét is, miszerint ami el tud romlani, az előbb-utóbb el is romlik.
Ebből kifolyólag a bár egy új nyomtatót kapott a pénztárgéphez. A neve is sejteti talán: utóbbi a pénz tárolására kialakított eszköz/gép, a nyomtatót pedig azért kell hozzá szinkronizálni, hogy a kedves vendég két szemével láthassa a nyugtáján, mennyi pénzétől szabadult meg egy kis nyalánkságért cserébe.
Szóval ott tartottam, hogy a régihez teljesen hasonló nyomtató került a pénztárgép mellé. Mondhatni, a régi helyére. Olyan masina, amiből csak úgy áradtak a blokkok, amiket Teácska gondosan és kéthetente manikűrözött kacsóival nyújtott át a vendégeknek. Tehát ennek fényében számomra még a mai napig nyitott a kérdés, ami elhagyta Teácska száját, miközben tágra nyílt szemekkel a nyomtató fölé hajolt:
-Úúrissteen, éss ebbe hogy fog beleférni az apróó?
A mellette álldogáló kisfőnök eljött a bárból, megállt Marika pultja előtt, és gyengéden, de határozottan háromszor beleverte a fejét a márványlapba (nem a Marikáét, a sajátját), majd visszatért a kávéjához a bárba.

Ahogyan az általában szolgáltatást nyújtó cégeknél előfordul, úgy nálunk is voltak különböző akciók, kedvezmények. Az egyik ilyen arról szólt, hogy a vendégeknek gyűjteniük kellett a blokkokat, és 5 db bármilyen típusú belépő után egy alkalommal ingyen szaunázhattak. Persze ez a kedvezmény szépen meg volt fogalmazva és kellően meghirdetve, amiről a marketingesünk gondoskodott. Igen ám, de a fürdőnkben nem csak magyarul tudó pancsolni vágyók fordultak meg. Több nyelvre le kellett hát fordíttatni a szöveget. És ahogy azt említettem korábban, Teácska nagyon is tudott szlovákul, így a műszakvezetőnk megkérte, legyen oly bűbájos másnapra lefordítani az akció sorait.
Itt és most hozzá kell tennem a történethez, hogy mivel az adott irományt először mi, pénztáros és egyéb kollégák kaptuk az irodáról, így kezdődött: „Kedves Fiúk, Lányok! Fürdőnkben ilyen és ilyen akció lesz, a további tájékoztatást lentebb olvashatjátok stb.”
Teácska hazament munka után, és szépen nekiült fordítani. A barátja ott téblábolt körülötte, és rákérdezett, mi jót csinál. Az asszonykája vázolta a helyzetet, milyen feladatot kapott a főnöktől. Csakhogy ő nagy lelkesen elkezdte lefordítani az egész levelet, amit mi, dolgozók kaptunk, és nem csak az akció leírását. A barátja rá is kérdezett, hogy ezt most hogy gondolja? Hát úgy gondolta, hogy ez a levél a vendégeknek szól, éss először a fiúúúknak, utána pedig a lányoknaak. És ezt a műhibát képes volt elmesélni nekünk! Nos, köszönjük az ismételt agyzsibbasztást, jólesett!

Hiába helyezkedett el a fürdőnk egy csendes és nyugodt fürdőövezetben, azért volt ám részünk krimibe illő izgalmakban is! Egyik téli este, szóval antiszezonban szokás szerint kevés vendég áztatta magát bent a fürdőtérben. A helyünkön nyugisan ücsörögve beszélgettünk a csajokkal (Marika, Julcsi, Teácska a bárpult mögött és szerény személyem). Én a forgószékemmel a többiek felé fordultam, vagyis a bejárati ajtónak háttal ültem, Julcsi szintén. Marika hol Teácska felé fordult, hol felénk, így ő láthatta a főbejárattól kb. 50-60 méternyire lévő parkolót. Először az tűnt fel nekem, hogy Teácska – bár szereti magából ontani ’elmés’ kis megjegyzéseit -, egy ideje feszülten figyel valamit a parkolóban a pultra támaszkodva, és egy mukkot sem szól. De ez a fura állapot pár percig is eltartott. Már épp meg akartam kérdezni, hogy jól van-e, vagy mi a szösz, amikor Marika, miután éppen felénk fordult, felkiáltott, hogy:
-Úristen lányok, valami ég a parkolóban!
Majd felugrott, és rohant kifelé, hogy jobban szemügyre vehesse a dolgot. Természetesen Julcsival rögvest elkezdtük sasolni a parkolót, és valóban! Tűz volt, nem is kicsi. Egy békésen parkoló autó állt lángokban! Marika már rohant is hátra az úszómesteri helyiségbe a szolgálati telefonért és az ott őrködő őr úrért, majd sebtiben hívta a tűzoltókat. Utólag kiderült, hogy szándékos gyűjtögetés, jaj bocsánat, illetve gyújtogatás történt, az egyik fürdővendégünknek volt egy kis "nézeteltérése" pár rossz arcú taggal. Na de nem is akarom nagyon szaporítani a szót, a csattanó most jön. Amikor megkérdeztük Teácskát, hogy miért nem szólt legalább nekünk rögtön, amikor meglátta a tüzet, ahelyett, hogy percekig meredten bámulta, csak ennyit válaszolt nagy nyugalommal:
-Jaa, én azzzt hittem, hogy a hajléktalanook gyújtottak ott tüzeet, hoggy melegedjeneek.
Köszi, puszi. Senki ne vessen meg ezért, de pont az ilyenekkel csináltatnék alkalmassági tesztet, amikor bejelentené, hogy gyereket akar. Ennyi ésszel hogy lehet egy gyereket felnevelni? Ha mondjuk a csöppség fuldoklik a fürösztővízben, az értelmes anyja csak néz rá meredten percekig, gondolván: „Jaaaa, én azzzt hittem, hoggy buggyborékossat játsszik a gyereek.”?!
Remélem, soha nem jut a csaj eszébe, hogy valaha gyereket akarjon. Bár ha azt vesszük, ez eleve lehetetlen. Mármint, hogy az eszébe jusson valami. A fejében lévő légüres térben szerintem nemigen fogalmazódik meg ilyen gondolat.
De kanyarodjunk szépen vissza a többi eset elmeséléséhez.

Egyik nap nagy tettre szántam el magam. Általában becsületesen ültem végig a munkaidőmet a munkaállomásomon, és csak kajálni „tűntem el”, ám mivel a forgalom kicsit gyérebb volt aznap, kihasználtam hát az oly ritkán adódó alkalmat, és elugrottam a bárba egy szelet csokiért. Amikor visszahuppantam a helyemre Julcsi mellé, megkérdezte:
-Voltál Beácskánál eszmecserélni?
Mostanra már remélem senki nem gondolja, hogy bántó voltam, amikor a következőt válaszoltam:
-Hát, vele nem sok eszmét lehet cserélni…

Természetesen a munkahelyünkön nem csak munkáról esett szó. Ha tehettük, elcsevegtünk erről-arról, kivel mi történt. Szegény Marika nagyon megszenvedett az egyik fogával, ami fölött végül meghozta a fogorvosa az ítéletet: ki kellett húzni. Másnapra úgy-ahogy begyógyult a helye, Marika beszélni is tudott, így elmesélte, mi volt vele előző nap. Teácska a vendégek kiszolgálása miatt csak később kapcsolódott be a beszélgetésbe, és érdeklődött, miről dumcsizunk. Marika kibökte:
-Képzeld, tegnap kihúzták a fogamat.
Teácska döbbent arcot vágott, elkerekedett a szeme, és vontatottan megkérdezte:
-Koomoolyaan? Kihúzzták az össsszes foogadaaat?
Újabb sokkterápiában részesültünk. Már nem emlékszem, mit felelt Marika, mert azt hiszem, inkább az önkéntes kómába menekültem, csak ne kelljen elviselnem ezt a butaságot a nap hátralévő részében.
De ezt mégis hogyan?? Marika nem tette többes számba, nem úgy hangzott el a mondat, hogy kihúzták a fogaimat! És ha ki is húzzák, akkor nem cuppan össze a szája szerencsétlen betegnek, hogy még nyammogni sem tud? Egyébként is, abba bele is halna! Elvérezne! Na jó, ez lehet túlzás (bár idős korban és vérzékenység esetén nem az). Még aznap este egyébként utánaolvastam a dolgoknak. Ha bírja a páciens, egyszerre bármennyit lehet húzni, elvileg. De nem javasolt az egyik oldal után ellentétes oldalról húzni. És a gyökér állapota is befolyásolja a műveletet. Ááá, nem is megyek bele. Csak nagyon feldühített ez a mérhetetlen butaság! Miért húzták volna ki az összeg fogát?? És hogy jött volna dolgozni másnap? Nem, ez nekem sok. Lapozok.

Hagyjuk most kicsit a munkát! Menjünk egy jó kis helyre! Legalábbis ezt terveztük a csajokkal az egyik szabad szombat esténkre. A csajok alatt értem magamon kívül a másik műszak pénztáros kisasszonyait – három darabot -  és természetesen Teácskát. Őt feltétlenül vinnünk kellett magunkkal, mert így sokkal olcsóbban megúsztuk a teljes agyzsibbasztást. Úgy értem, jelentősebb mennyiségű alkohol elfogyasztásának mellőzésével.
Még meg sem érkeztünk, máris kaptunk az agyba Teácskától. Miközben kedvenc szórakozóhelyünk felé közeledtünk, ami az X-Café névre hallgat, illetve bocsánat, helyesbítek: nem hallgat arra a névre, hiszen nincs füle, és tudata sem a helynek (bár talán több, mint Teácskának). Szóval csak így nevezik a helyet az emberek. Na, miközben már majdnem odaértünk, az egyik kollegina meglepett minket azzal, hogy ő már előre foglalt nekünk asztalt, tekintve, szombat éjszakánként mekkora tumultus szokott ott lenni. Teácskának feltétlenül meg kellett nyilvánulnia a következőképpen:
-És ha foglalok egy asztalt, az azt jelenti, hogy lesz asztalom?
Csak egyikünk nem kapott még agyhalált, ugyanis vissza tudott válaszolni:
-Igen, de nem viheted haza.

Nos, kimerítettem a témát. A jövőben egyéb, mókás vagy kevésbé mókás kis történetek elmesélése következik majd, esetleg egy-két más típusú gondolatmenet.
Jó olvasgatást kívánok!

2014. október 11., szombat

Az utolsó előtti


Mindazonáltal nem csak a vendégek tudták lezsibbasztani az elmémet. Álló helyzetben, ráadásul kapaszkodás nélkül könnyen kibillentem volna az egyensúlyomból, miután az egyik biztonsági őrünk (az „Őr Úr”) télen a következő megállapítást tette fél nap töprengés után:
- Azért van hideg a szerverszobában, mert bukón nyitva van az ablak.

Jut eszembe az őr úrról: a biztiőreinknek is meg kellett ám küzdeniük a sötétebbnél sötétebb vendégekkel. Történt egyszer, hogy – bár a bejáratnál jól látható helyen hatalmas táblán olvasható minden információ a medencék vizeiről – az egyik vendég alig lépett be, épphogy köszönt, máris az ott tébláboló őr úrhoz intézte kérdését:
- Mi a víz összetétele?
Jani bá’nak sem kellett több, kapva kapott az alkalmon, hogy megadhassa a vendégnek a kielégítő választ:
- Két rész hidrogén, egy rész oxigén, estére három rész ammónia.
Mi, pénztárosok pedig csak nehezen tudtuk megállni, hogy ne törjön ki belőlünk a nevetés eme epés megjegyzés hallatán.
Egyébként a fent nevezett kedvenc biztiőrünk nagyon szívesen élt a „beszólás” lehetőségével. Többször is előfordult, hogy egy-egy vendégnek sehogy sem tudott a fürdőnk megfelelni – vagy csak rossz napja volt (mármint nem a fürdőnek, hanem a vendégnek) -, ezért távozáskor rossz szájízzel köszönés helyett a pénztárosokhoz vágta, hogy „na, ide sem jövök többet”. Ilyenkor bizony néha kiszaladt Jani bá’ száján, hogy:
- Most sem mi hívtuk.
Mindezt persze a leghiggadtabb hangon közölte, de azért szúrós pillantása megakadályozta, hogy tovább hőbörögjön a „kedves” vendég.

Visszatérve a különböző vendégek „alakításaihoz”:
Minden különösebb bonyodalom és fennakadás nélkül vásárolta meg egy család a jegyét 7 db karszalag formájában. Magyar család volt, vagyis nem külföldi, mégis érthetően, lassan, tagoltan magyaráztam el - az egyesével szót félkövér betűtípussal külön hangsúlyozva -, hogy helyezzék a karszalagjukat a külső háromszögre. Kivételesen eltalálták elsőre, melyik is a külső és a háromszög, csak a számolással akadt gond, ugyanis az apuka egy szép kupac formájában rápakolta az összes órát a kijelölt helyre. Nem mertem ezt a megmozdulását lereagálva a homlokomra csapni, bár szívesen éltem volna ezzel a lehetőséggel.

A következő esetnél a kedves vendégnek a szekrények kezelésének felfogásával voltak nagyon komoly gondjai. Hozzáteszem: pedig magyar volt. Először elmagyaráztam, még mielőtt becsekkolt volna a hölgy, hogyan működik a szekrény. Mivel láttam, mekkora üresség süt a szeméből, elmagyaráztam még egyszer, immáron mutogatva is hozzá. Ekkor már hevesen bólogatott a delikvens, mondván, jó-jó, érti. Mhm! Átjön a beléptető kapun, kezében a blokk, megáll mellettem, rámered a blokkra és ezt kérdezi: "És a blokkon rajta van a szekrény száma?" Egy hatalmas sóhaj szakadt ki belőlem, és egyúttal áldottam az eget, amiért annak idején forgószék alkalmazásával oldották meg a tervezők a pénztárosok kényelembe helyezésének problémáját, így nagyobb erőkifejtés nélkül tudtam elfordulni - könnybe lábadt szemmel - a vendégtől. Szerencsére a közelemben tébláboló biztiőr résen volt, és rögtön pártfogásába vette a hölgyet.

Hasonló kis történet volt, amikor szintén egy hölgyvendégnek - persze magyarnak -, minden túlzás nélkül négyféleképpen magyaráztam el az öltözők használatának csínját-bínját. Láttam, ahogyan árad a szeméből: “Mondjad, hülye, kit érdekelsz, csak jussak már be!” Egyszóval nem figyelt rám. Amikor eltűnt az öltöző bejáratánál, oldalba böktem a kolleginát, és odasúgtam neki: "Fogadjunk, hogy visszajön." Vissza is jött...

Egyébként azt a logikát sem értem, amivel sokszor a vendégek bírtak. Gondolok most itt a babakocsisokra. Az volt a helyzet velük, hogy gondosan elterelgettük őket a beléptető kaputól a gyerekhordozó járgányukkal együtt, mivel ott helyszűke miatt úgysem tudtak volna keresztülhatolni. Szóval átirányítottuk őket a mozgáskorlátozottak könnyebb áthaladását biztosító üvegajtóhoz, ami persze kellő szélességének köszönhetően a babakocsik bejutásának megkönnyítését is segítette. Akkor már csak azt nem értem, a fürdőzés végeztével, kifelé menet miért nyomultak a szülők azokkal a gördülő monstrumokkal a beléptető kapuk felé? Gondolták, bent-tartózkodásuk ideje alatt átépítettük a pénztárakat??

Azért vannak ám szimpatikus és értelmes vendégeink is. Egyszer egy anyuka az esti zárás előtt, tehát édességfalásra igencsak alkalmatlan időpontban jött ki a fürdőből a kisfiával. A fiúcska elácsorgott a szépen megvilágított, csábító bárpult előtt, s hogy ne legyen hiszti, a mama így szerelte le gyermekét: “Gyere kisfiam, ezek a nyalókák kiállítási darabok. És látod? A csokik már alszanak, el is vannak fektetve.”

Gyereklogika: kisgyerek átjön a beléptető kapun, majd meglepve közli: “Ez nem is fájt!” Miért, mire számított? Megsokkoljuk?

Végszónak már csak egyetlen kis vicces történet felidézését tartogatom: egyik vendégünk odacsattogott úszómester kollégámhoz, és a feje fölött vízszintesen(!) kanyargó zárt csőrendszer felé mutogatva a következő kérdést intézte hozzá:
- Azokhoz a csúszdákhoz hogy’ lehet feljutni?
Kollégám felnézett, majd a vendégre, és próbálva elkerülni, hogy kitörjön belőle a röhögés, ezt válaszolta:
- Azokhoz sajnos sehogy. Az ugyanis a szellőzőrendszer.


2014. október 10., péntek

Még mindig


Továbbfűzvén az eddig leírtakat:
Mindezek ellenére, vagy talán pont ezek miatt imádtam emberekkel dolgozni! Mindig volt valami újdonság, nem volt két egyforma nap.

A legjobbat még nem is írtam! Bár ez egyszeri eset volt, szerintem megéri pár sorban összegeznem.
Első információmorzsa: gyakran fordultak meg nálunk angolul kommunikáló vendégek.
Második információmorzsa: nagyon sok szlovák vendég fordult meg nálunk.
Harmadik információmorzsa: előttem a pulton található volt egy laminált, szlovák nyelvű tájékoztató.
A következő kis jelenet játszódott le a kasszámnál egy verőfényes napon. Bejött két angol úriember, és szokatlanul kedvesen és intelligensen érdeklődtek, mi újság nálunk, hogyan lehet bejutni, mik a szabályok stb. Az egyikük éppen a szlovákul megírt ártájékoztatót böngészte, és az egyik sorra bökve megkérdezte tőlem, hogy mi is van odaírva. Én meggondolatlanul csak annyit mondtam, hogy azt nem tudom elolvasni, bár ez az angol nyelvben értelmezhető úgy is, hogy nem tudok olvasni. A másik felkapta a fejét és amolyan félhangosan megjegyezte a társának: "Te, itt dolgozik és nem tud olvasni?" Szerencsére leesett a tantusz, és elmagyaráztam nekik, hogy nem olvasni nem tudok úgy általában, hanem a szlovák nyelvet nem tudom értelmezni. Hú, látni kellett volna a megkönnyebbülést az arcukon! Az akkor szolgálatban lévő biztiőrünk pont ott téblábolt körülöttem, és kíváncsi volt, miről tárgyaltunk mi hárman. Amikor elmeséltem neki, igen jót mulatott rajtam.

A következő szituáció leginkább akkor fordult elő, amikor sok volt a vendég, és állt, mit állt, kígyózott a pénztárak előtt a sor. 3 db pénztár közül az esetek többségében a bejárati ajtóhoz legközelebbit választották a vendégek, ami a 2-es pénztár. Rögvest jobb kézre mellette van az 1-es, ott ültem én, balra tőlünk kb. öt lépésre pedig a 3-as. Kis ideig (éppen addig, ameddig a hátunk mögött tébláboló műszakvezetőnknek fel nem tűnt) általában még kiélveztem a nyugis helyzetemet, ugyanis amint kasszát nyitottunk, a 2-es sorban taposták egymást a vendégek, tolakodtak, szuszogtak, kígyóztak, méltatlankodtak, ebből kifolyólag a mellettem ülő kolleginám majd’ elhagyta a haját, míg eközben előttem csak a nagy légüres tér volt. Nem tudom, talán nem úgy néztem ki, mint egy átlagos, hétköznapi pénztáros…
Nos, miután már a szemkontaktus megteremtése, mosolygás, integetés sem segített, nyomatékosan felhívtam magamra a figyelmet egy csatakiáltással:
- Tessék, lehet ide is jönni!
És erre mi történt? Az egész sor átállt hozzám, és a 2-es pénztár előtt alakult ki a légüres tér! Hiába, az emberekben is fellelhető a csordaszellem.

Ami még megtörtént: párbeszéd, amikor a kolléganőm adta a felvilágosítást a vendégnek:
- Van egy kinti meg egy benti medence.
- Benzines medence?!
Erre nem lehet mit válaszolni...

Vagy: élményrész előtt átlépő kapu elektromos karja leengedve, ezzel biztosítva a szabad és díjmentes átjárást, odabent díszkivilágítás, ricsaj és úszkáló emberek. Vendég kérdése:
- Nyitva van az egész?
- Neeem, akik bent vannak a hullámmedencében, csak statiszták. Menjen innen! Zártkörű rendezvény.

És még: amíg különdíjas volt az élményrész, az előtte álló forgókaros kapu üzemben volt. Persze akkor sorra nekirontottak az emberek, és feszítették ész nélkül, pedig az órájukkal működött volna. Amióta azonban bekerült az alap-szolgáltatásunkba, nem üzemelt a kapu, nonstop le volt eresztve a kar. Csak át kellett volna sétálni rajta. És mit figyelhettünk meg úszómester kollégáimmal? Püfölik az órát a leolvasón, pedig nem is világít, sőt, olyan is volt, aki fel akarta emelni a lógó forgókart... Igen, no comment.

Telefonon egy kedves érdeklődő: ha egy órás az út ide, mikor induljon el, hogy pont ne a telt házat fogja ki?
- Nos, mivel olyan programot nem telepítettek a gépünkre a rendszergazdák, amivel előre kiszámolhatjuk, mikor adjuk ki az utolsó szabad szekrényt; és azt sem árulta el a betelefonáló, hogy milyen gépjárművel jön, abban hány személy utazik és mennyi a pluszteher csomag, esetleg teli tank formájában; illetve voltunk olyan figyelmetlenek, és nem néztük meg az előrejelzésben az aznapi szélerősséget és szélirányt, így csak annyit tudok kis szégyenpírral az arcomon válaszolni, hogy nem tudom. De egyébként persze jogos volt a kérdés.

Csörög a telefon. Illedelmesen, annak rendje és módja szerint felveszem a kagylót, majd kis idő múlva a mellettem ülő kollegina, mivel a hívó felet nem hallja, a következő fél-párbeszédnek lesz fültanúja: "-...egész napos a jegyünk ...nincs időkorlát ....nem, egész napos ...nem négyórás ...zárásig lehet maradni a jeggyel ...igen, este 8-ig lehet maradni." Én már csak azért is végig higgadt hangon soroltam a litániát. A több mint 3 év, amit a cég életében eltöltöttem, igen rugalmassá edzette az idegrendszeremet.

Telefonos kérdés:
(A választ a mai napig nem tudom rá. Erre nem lehet mit válaszolni.)
- Jó napot, csak azt kérdezném, hogy a 10-től 15 óráig érvényes belépő 3 óra időtartamra szól?

Vagy:
- És ez a 10-től 3 óráig szóló jegy egész napos?

Bonyolult jegytípus:
- Van 800 Ft-os jegyünk, az délután 3 óráig szól.
- És az mennyibe kerül?

Egyik nyáron, teltháznál történt, hogy pofátlanul ki mertem menni jócskán fél 2 után ebédelni. Zárójelben: a teltház azt jelenti nálunk, hogy mivel a szekrények befogadó kapacitása, illetve a karszalagok száma véges; akkor jöhet be vendég, ha egy bent lévő megunja magát, és kilép. Ilyenkor a 3 kasszából az egyik kifelé enged, a másik befelé. Tehát a harmadik pénztáros úgymond üresjáraton megy, tartalékos. Szóval kimerészkedtem ebédelni, és amikor visszaértem a munkaállomásomra, Julcsi (2-es számú pénztáros) odasúgta nekem, hogy egy vendég elkezdett méltatlankodni: “Miért nem megy a sor, mire kell annyit várni, hol a harmadik pénztáros?” Julcsi közölte, hogy ebédelni mentem, mire a kedves vendég epésen megjegyezte: “Ilyenkor kell ebédelni?”

Végezetül egy vicces kis szitu: Általában megkérdeztük a vendéget, szaunával kéri-e a jegyét. Marika (1-es számú pénztáros) is hasonlóképpen tett, amikor – miután a vendég kikérte a jegyet – nekiszegezte a kérdést: “Szaunával vagy szauna nélkül kéri?” A páciens megrökönyödött arcot vágott, majd visszakérdezett: “Hogyan?!” Marika - immáron lassabban - megismételte a kérdést. A vendégnek ekkor esett le a tantusz, s jót nevetett magán, ugyanis ő azt értette: “Szalonnával vagy szalonna nélkül kéri?”