A kutyagyilkos

Sokat gondolkoztam azon, hogyan vezessem fel ezt a történetet, ám jobb ötlet híján ez a mondat lesz a bevezető, és rögvest bele is vágok egyenesen a közepébe.

Múlt csütörtökön szokás szerint elmélyülten dolgozgattunk a munkahelyünkön, amikor is a nagyfőnök odament az egyik csomagolós lányhoz, és komoly arccal hosszasan beszélt neki valamit. Amikor a vezér visszatért az irodájába, szegény dolgozó halálra vált arccal közölte velünk, hogy ő egy kutyagyilkos. Értetlenkedve néztünk rá körülötte, így kifejtette, hogy az egyik vásárló panaszt tett rá. A rémsztori a következő: szóban forgó leányzó túl sok habszivacs darabkát (ezek amolyan radír nagyságúak) gyömöszölt a dobozba, és amikor a vevő kinyitotta azt, a  szivacsdarabok hirtelen kirobbantak a dobozból, szétszóródtak, a kutyája megette és megdöglött. Ja, a gyerekei pedig keservesen sírtak.

Kellőképpen lesokkolódtunk ilyen szörnyűség hallatán, ám nem szomorkodhattunk hosszasan, folytatnunk kellett a munkát.

Közben azon agyaltam, hogy egyszerűen nem lehet egy jószág ennyire hülye! Már bocsánat, az emberek tényleg hülyék, főleg azok, akik megeszik a vattát vagy a hajukat, csak hogy el ne hízzanak; na de egy állatnak ettől több esze van! Még csak nem is volt hús szagú az a vacak!

Kisvártatva jön röhögve a főnök, hogy az egész csak vicc volt… Mit ne mondjak, roppant poénos. 😒 Még jó, hogy nem azzal riogatta a dolgozóját, hogy egy gyerek halt meg miatta. Szegény lány még azt is kigondolta, hogy küld a gyászoló gazdinak egy virágcsokrot.

Kitérek kicsit a vezérünk jellemrajzára, bár legszívesebben tőlem csak egy nagy fekete pacát kapna!

Szóban forgó angol uraság már jócskán az ötvenes éveit tapodja. Nem tudom, ennek tudható-e be, de láthatóan nemigen bír magával. Napjában többször legyeskedik a fiatal lengyel kolleginák körül, gondolom szívesen rárepülne valamelyikre. Vagy bármelyikre. Az is nagyon szembeötlő még, ahogyan erőlködve próbál menőnek és fiatalosnak látszani. Ez pedig abban nyilvánul meg, hogy a mondatait roppant kreatív módon teletűzdeli az angol nyelv egyetlen, ám mindenre kiterjedő káromkodásra használt szavával. Persze a kis lengyel fruskáknál óriási sikere van ezzel, ugyanis ők önfeledten vihorásznak rajta.

Nem is fűzök ehhez a témához többet, ideje lezárnom. Úgy látszik, mi emberek valóban nem vagyunk egyformák: ami az egyiknek vicces, az a másiknak sokkoló. Nem lehet egyforma a humorérzékünk.