A számok nem hazudnak

Egy olyan világba léptem önként és dalolva, melynek lakói mindig is a frászt hozták rám. Ahhoz azonban, hogy elérjem a magam elé kitűzött célokat, bizony bátran be kellett merészkednem a számok birodalmába.

Néhány éve rendszeresen mozgok. Legfőképp itthon végzek saját testsúlyos, illetve súlyzós edzéseket; valamint alkalmanként a spinning cangára is felpattanok. Az elmúlt fél évben azonban azt vettem észre, hogy egyáltalán nem fejlődök, és az edzések sem jelentenek már kihívást a testemnek. Elkezdtem hát edzőterembe járni. Igen ám, de ez még mindig csak egy része volt annak, hogy közelebb kerüljek a célomhoz (szálkásodni, izomtömeget növelni). Rettentő fontos a táplálkozásra is figyelni! Egyszerűen nem volt tovább menekvés: el kellett kezdenem számolgatni a makrókat. Bevallom, rendesen be voltam rezelve a feladattól. Én meg a matek… 🙈
Körülbelül így voltam vele:

- Milyen idegen nyelvet tanultál az iskolában?

- Matekot.

Először, csupán kísérletképpen, azt figyeltem meg, hogy egy nap alatt hány gramm szénhidrátot (a későbbiekben CH), zsírt és fehérjét fogyasztok. Ahogyan azt sejtettem, túl sok volt a CH, és túl kevés a fehérjebevitelem.

Az a nagy büdös helyzet, hogy csupán “hagyományos” élelmiszerekből képtelenség a megfelelő mennyiségű fehérjét biztosítani. Kellenek a táplálékkiegészítők. Én a reggeli kávémba szoktam tenni 30 g kollagént, amiben 24 g fehérje van, és esténként újabb 24 g fehérjeport kanalazok be. És még így is nagyon rá kell koncentrálnom, hogy milyen kajákat egyek! Az a baj, hogy szinte nem létezik olyan étel, ami csak fehérjét (és még valamennyi zsírt) tartalmazna. Mindenhol ott vannak azok a sunyi CH-k! 😣

A továbbiakban célirányosan számolgattam, hiszen megvolt, hogy milyen arányban kell bevinnem a makrókat, figyelembe véve a paramétereimet is: nem, súly, fizikai aktivitás, stb.

Inkább nem untatnálak Téged számadatokkal, csupán érdekességként jegyzem meg, mennyire össze kell szednem minden agysejtemet a számolásnál. Nem mindegy ugyanis, mi kerül a füzetembe egy-egy étkezésnél: 49,5 vagy 4,95 g zsír… 😅

Bízom benne, hogy erőfeszítéseimnek (és a plusz időráfordításnak) meglesz a gyümölcse, és látványos eredményt fogok elérni. Tudom persze, hogy türelemmel kell lennem, hiszen idő szükséges ahhoz, hogy a szervezetem reagálni tudjon a változtatásokra, és a testem a kellő mértékben átalakuljon.

Azt hiszem, egyebet most nem fűznék a témához. Mivel szeretem színesíteni a bejegyzéseimet, ezért búcsúzóul ide biggyesztek néhány, a témával kapcsolatos képet.

 
     Igen, újabban én is mérem a kis kocka csokimat. 😄

<-- Egy makrókijelzős mérleget szívesen elfogadnék.

Ámokfutásom története

Nőtársaim minden bizonnyal együtt tudnak érezni velem, amiért havonta kisebb idegbajos állapotba kerülök.🙈😅 A férfiaknak ezt hiába is próbálnám elmagyarázni, nem értenék meg. Ők legfeljebb csak azt látják, hogy a nők havonta elsárkányosodnak, és két tűzokádás között, ha nem is hétfejre, de kétpofára tömik magukba az édességet, ész nélkül…

Az a helyzet, hogy úgy általában tudok ám uralkodni magamon a nehéz napokon, és ellenállok a nagyon, naaagyon erős késztetésnek, hogy teletömjem magam édességgel. Legutóbb azonban ez nem sikerült.😒

Azzal kezdődött az a bizonyos nap, hogy átvittem a férjemet Mezőberénybe a munkahelyére, mert aznap kellett nekem az autó. Amikor Tibim délelőttös, akkor hatra jár dolgozni. Gondoltam, ha “kidobtam”, akkor mielőtt hazamennék, beugrok a Sparba valami finom süteményért. Igen ám, de őméltósága, Spar uraság nem óhajtott kinyitni fél hét előtt!😡

“Ó, hát én erre nem várok!” - pufogtam magamban, miközben az agyam lázasan kutatott valami megoldás után.

Tudni kell rólam, hogy nagy ívben kerülöm a fehér lisztet és a belőle készült dolgokat. A Spartól pár lépésre viszont pont egy olyan pékség van, ahol csak ilyen termékeket árulnak. Gondoltam, egye fene, ha már ennyire óbégat a testem egy kis édességért, akkor bemerészkedek a “bűnbarlangba”.😂 Ott sajnos azzal kellett szembesülnöm, hogy csak tíz óra után lesznek sütemények (tudod, a finom krémes-habos-csokis finomságok), addig viszont csupán a fakó képű, fehérlisztes szörnyűségek közül válogathattam. Választásom ezekre a példányokra esett:

Nem vagyok rá büszke, hogy ennyire elgyengültem, és az eladótól ezt a két darabot is arcpironkodva kértem. Mentségemre legyen mondva, mindkettőnek csak a felét faltam fel, a másik felét meghagytam Tibimnek, mert ő szereti az ilyen jellegű pékárukat. Na igen, úgy tűnik, a szerelmem erősebb a havibajos hormonjaimnál.💗

Erről jut eszembe. Valahol azt olvastam, hogy a bíróságon enyhítő körülményként hat, amennyiben a feleség éppen a havibaja ideje alatt gyilkolja meg a férjét. Én ezt abszolút meg tudom érteni. A nehéz napokon rettentő belső feszültséget érzek. Olyankor nem lenne jó, ha az ellenségem a kezem ügyébe kerülne…😏

Emlékszem, azon a bizonyos reggelen megláttam a konyhapulton néhány kefirpöttyöt, amit a férjem hagyott ott. Elmosolyodtam, és közben azt gondoltam magamban, hogy egyes feleségek ezért bizony már gyilkolnának.😅

Na de térjünk vissza arra a csodás, idegbajos reggelre. Megszereztem az életmentő ...ááá, nem is: az idegrendszer-mentő édességet, majd hazahajtottam. Egy bőséges reggelit követően (ami tartalmazta fent nevezett példányok felét is) tettem-vettem a lakásban, majd elindultam edzeni. Miután végeztem, még el akartam intézni a bevásárlást. Robogok a Penny felé, amikor is jobbról, az egyik utcából lendületesen elém vágott a kocsijával egy kis suttyó. Cicareflexemnek hála elkerültem a koccanást, miközben azt még láttam a szemem sarkából, hogy a fiatal sofőr úr majd’ elejti ijedtében a telefonját. Mit ne mondjak, ez a manőver nem sokat javított a kedélyállapotomon. A kiadós edzésnek hála azonban csillapodtak bennem annyira a gyilkos indulatok, hogy ne akarjam megkenni a kis gyökeret. További ámokfutásom így kimerült annyiban, hogy a Pennyben vettem magamnak két darab Túró Rudit.

Ó, bocsánat, amiért ugrálok az időben, de aznap reggel volt ám még egy afférom. Egy “kedves” kerékpáros hölgy úgy vágódott ki elém az útra, hogy még csak a hajlandóságát sem mutatta, hogy szét akarna nézni előtte! Nem vagyok rá büszke, de szétdudáltam szegényt. Saját védelmemre megjegyezném, ez még azelőtt volt, hogy édességhez jutottam volna.

És itt most kikívánkozik belőlem egy kérdés: a kerékpárosoknak miért nem kötelező KRESZ vizsgát tenniük?! Legalább csak annyit tanulnának meg, hogyan kell elkerülni az életveszélyes helyzeteteket, amit persze rendre ők idéznek elő. Ám mivel biciklit bárki vezethet, mindig úgy ülök a volán mögé, hogy számítok a felelőtlenül és tudatlanul közlekedőkre. Nem semmiért van a bölcs kis idézeteknek igazságalapjuk. Ez is mennyire találó már: “Autót vezetni nem nagy ügy. Megbirkózni a sok marhával a forgalomban, na az már valami!”

A végére hagytam férjem egyik vicces beszólását. Amikor elmeséltem neki, micsoda érvágás volt, hogy reggel zárva találtam a Spart, akkor nevetve csak ennyit mondott: “Jó hogy ki nem raboltál valamit, csak hogy édességhez juss!” 😅

Bővült a család

Az osztálytalálkozóról készült bejegyzésem végén ígértem, hogy legközelebb bemutatom az új jövevényt, aki a családunkba érkezett. Kicsit változott a tervem, hiszen az előző írást teljes egészében Bogár emlékének szenteltem.😌

Eljött azonban a megfelelő pillanat! Íme, egy kis összefoglaló új kutyusunkról.

Nem tudom, jó ómennek vehetem-e, hogy Lili április elsején, vagyis bolondok napján született.😅 A bejegyzés végén lesz majd néhány kép, valamint egy videó is, amelyek alapján megtippelhetjük, mennyire bolondos a kis szőrmók. Az azonban határozottan tetszik, hogy az anyukáját Lulu-nak hívják, amit a mi kutyánk névválasztása előtt még nem tudtam. Az apja ismeretlen, de ahogy elnézem Lilit, néha meg vagyok győződve arról, hogy pitbull vér csörgedezik az ereiben. Az anyukája beagle fajtájú, és az állatorvosunk úgy fogalmazott, hogy a kiskutyus "hozza a beagle vonalat".

Bevallom, rengeteg időt és türelmet igényel egy kiskutya befogadása. Nem tudhatjuk le annyival a dolgot, hogy naponta háromszor megsimogatjuk. Oda kell figyelni az etetésére; rendszeres időközönként meg kell kapnia az oltásokat, féreghajtót, bolha- és kullancsirtót; és amikor eljön az idő, ajánlatos ivartalanítani. A nevelése pedig elengedhetetlen feladat.

Igyekszem a szabadidőmben kutyapszichológiával és neveléssel foglalkozó könyveket olvasni. Egy kutya nem úgy gondolkodik, mint egy ember. “Kutyául” kell kommunikálni vele, ami persze nem jelenti azt, hogy kutyául kell bánni vele! A két kulcsszó: türelem és nyugalom.

Lilinek eddig azt a legnehezebb megmagyarázni, hogy “gazdit nem eszünk”.😂 Előszeretettel rágcsál ugyanis mindent, beleértve a csülkeimet is. Idővel elkezdte kapizsgálni a dolgot, mert amikor határozottan, ámde nyugodtan rászólok: “Nem! Gazdit nem eszünk.”, akkor elkezdi finoman nyalogatni a lábszáramat, és olyan aranyosan néz rám, mint egy angyalka.😇

A két cicánkkal még nem sikerült összebarátkoznia, pedig igyekszik a lelkem. Tornádó mindig elszalad előle, és felugrik valami magas helyre. Pupillával nehezebb a helyzet, ő ugyanis szembefordul a kutyával, vadul fúj rá, és néha bizony kupán is vágja a mancsával. Nem tudom, mikor lesznek ők ketten barátnők…😏

Lili egyébként rendes kislány. Az összes játékát szépen egy helyre szokta gyűjteni, és nem ás el semmit sem. Igaz, a kiskertben (amit én csak susnyásnak nevezek) előszeretettel randalírozik és ugrabugrál. Ám én nem bánom, mert inkább az állataimnak adom meg a szabadságot, minthogy egy-két gaz (jó, virág) miatt sopánkodjak.

Egyéb érdekességet egyelőre nem tudok írni Liliről, ám ahogy idővel kibontakozik majd a személyisége, biztosan sok kalandban lesz részünk.

Következzen hát néhány felvétel a mi kis habókos újoncunkról.

“Aznap, mikor Isten a kutyákat teremtette, csak leült és mosolygott.”

Merj szeretni!

Fájdalmas dolog végignézni olyasvalaki szenvedését, akit szeretsz, úgy, hogy közben nem tehetsz semmit, amivel segíthetnél rajta. Ez még akkor is szörnyű, ha nem emberről van szó, hanem egy állatról. Két héttel ezelőtt sajnos át kellett élnem egy nehéz időszakot. Az öreg kutyánk a szemünk láttára épült le.

Bogár elmúlt tizenhárom éves, és egy ideje észrevettük, hogy nem úgy működik, mint ifjú korában, mégis azt hittük, van még pár jó éve velünk. Nem emlékszem pontosan, de egy éve biztosan van már annak, hogy mindennap gyógyszereznünk kellett őt, hogy egyáltalán lábra tudjon állni. Kiváló állatorvosunk van, akihez annak idején azzal vittük el nyugdíjas kutyusunkat, hogy folyton összecsuklik alatta a lába. A doktornő elsőre eltalálta a megfelelő gyógyszert, aminek rendszeres adagolása mellett Bogár még nyargalni, vágtázni is tudott. Néha majd’ kirohant a világból boldogságában!

Az étvágya azonban nem mindig volt rendben. Sokszor úgy kellett belekönyörögni azt a kevéske ételt is. A leépülése akkor gyorsult fel hihetetlen módon, amikor május 20-án hazahoztuk új kutyusunkat, Lilit. Az a legszomorúbb az egészben, hogy direkt Bogár kedvéért bővítettük a szőrmókállományt, mert csórikám olyan szomorúan nézett ránk, amikor a cicák kihagyták őt a játékból. Gondoltuk, hozunk neki egy kis kutyabarátot, akivel majd ellesz, és akit tanítgathat. Igen, a hülyeségre is.

Úgy tűnik azonban, Bogár ezt teljesen másképp fogta fel. Az járhatott a buksijában, hogy a gazdik meghozták az utódját, aki majd őrzi a házat és vigyáz rájuk, így ő nyugodt szívvel távozhat.

Attól a naptól kezdve még kevesebbet evett, mint addig, és időnként erőteljesen nyáladzott. Próbáltunk a lelkére beszélni a férjemmel, elmagyaráztuk, hogy neki hoztuk a kiskutyát, és nem helyette. Úgy tűnt, hatott a lelki fröccs, mert kicsit összekapta magát. Csütörtökön azonban rosszabbodott a helyzet. Ami keveset evett öreg ebünk, ki is jött belőle. És a lábai sem akartak működni. Bejelentettem magunkat az állatorvoshoz, de csak másnap délután vihettem el a kutyánkat, mert a csütörtök délelőtti rendelésről már lemaradtunk.

Nagyon a szívemre tudom venni, ha egy állat szenved, így én már aznaptól elkezdtem a sírdogálást, és az étel sem esett jól. De hogyan is tudtam volna jóízűen falatozni, amikor a drága kutyusunk éhezett? És szegénykém el sem tudta mondani, ha fájt is valamije.

Nagy nehezen eljött a péntek délután. Azon a héten a férjem pont délutános volt, így Bogár kocsiba pakolása és elfurikázása segítség nélkül nem volt egyszerű.

Először is elzártam a kiskutyust a kiskertbe. Aztán közelebb álltam a kapuhoz az autóval. Pórázt tettem Bogárra, és becsaltam az anyósülésre. Becsaptam a kocsiajtót és kinyitottam a kaput. Ülnék be a vezetőülésre, látom, Bogár elfoglalta azt. Könyörgésemre csak annyi történt, hogy lekuporodott a pedálokhoz. Megkerültem az autót, próbáltam az ebet átkönyörögni a helyére. Nem sikerült. A kiborulás határán becsuktam a kaput, leállítottam a kocsit, kicsaltam belőle Bogarat. Jött az Isteni segítség: eszembe villant a megoldás! Levettem a hintaágyról a szivacsot, betuszkoltam a két ülés közé “térelválasztónak”, és ismét besegítettem a kutyust az anyósülésre. A kaput újra kinyitottam, majd végre sikeresen ki is gurultam rajta. Mindeközben persze Lilikém a kiskertben vinnyogott.

Utazás alatt Bogár jól viselkedett, szerencsésen megérkeztünk a rendelőbe. Először megmértük a kis beteget, és mint kiderült, az elmúlt egy évben majdnem öt kilót fogyott. A lázmérést az eddigi alkalmakkal ellentétben nehezen tűrte. Az injekciót még nehezebben: rángatta a fejét és morgott-visított egyszerre. Mivel esélytelen volt, hogy a doktornő megnézze a mérges eb torkát, ezért egy széles spektrumú antibiotikum-szurit adott be neki, illetve elmondta, hogy ha nem javulna, legközelebb bódításban tudná megvizsgálni, valamint vért venni tőle. A rendelőt a zaklatott jószággal, egy levél gyógyszerrel, és egy nagy adag reménnyel hagytam el. Aznap este husikába csomagolva még meg tudtam etetni Bogárral a gyógyszert, de reggelre sajnos kijött belőle. Felszívódni sem volt érkezése.

Hétvégén a dolgok csak rosszabbodtak. Ételt egyáltalán nem fogadott el a kutyusunk, és már a víz sem maradt meg benne. Pedig rengeteget ivott, nem győztük cserélni előtte a friss vizet. Mivel csak inni tudott, a gyógyszerét vízben oldottuk fel, de nem volt hajlandó belefetyelni. Már nem akart küzdeni, nem akart felépülni. Rettentően frusztrált, hogy hétvége van, és nem tudom orvoshoz vinni szegénykémet.

Abban már előre megegyeztünk Tibivel, hogy nem húzzuk Bogár szenvedését, csak azért, hogy velünk legyen még egy kicsit. Azonban várni kellett hétfő délutánig, mert legközelebb akkor volt rendelés. Addig, mondhatni, többet sírtam, mint ettem. Nagyon sajnáltam a kutyánkat.

Hétfőn kora reggel egyeztettem a doktornővel. Amint Tibi hazajött munkából, elkezdtünk készülődni. Bogarat - mivel már jártányi ereje sem volt - betettük egy hatalmas, ovális fonott kosárba, amit előzőleg kibéleltünk egy puha pléddel. Igyekeztünk minél kényelmesebbé tenni utolsó fekhelyét.

A doktornő először egy altató injekciót adott be neki, hogy ne legyen tudatánál, amikor a keringés-leállító anyagra kerül a sor. Bogár áldott jó kutya volt: amíg el nem aludt, hegyezte az egyik fülét, hogy vigyázzon a gazdikra. Vele lehettünk, amíg elaludt, utána azonban kint kellett várakozni, amíg a lelke a mennybe szállt.

Hazahozhattuk a drága kis testét. Tibi vezetett, én hátul ültem. Bogár a nyitott kosárban feküdt békésen. Már nem sírtam, nem kellett őt siratnom. Felnéztem az égre, és tudtam, hogy odafönt van. Az egyik bárányfelhőnek olyan formája volt, mint egy rohanó kutyának, boldog vigyorral az arcán. Csak azon a felhőkutyán hófehér angyalszárnyak is voltak. Bogár a mennybe került.

Itthon temettük el a kertben.

Még szokatlan a hiánya, hiszen három éve velünk volt mindennap. Hol rohangált, hol komótosan cammogott, hol az oldalára borult, hogy simogassuk, de mindig itt volt. És most nincs. Mégsem szomorkodok, nem sírok utána, nem sajnálom magamat. Örömet okoz a tudat, hogy boldog kutya volt. Lehetőségeink szerint megadtunk neki mindent. Szerettük, szabadságot kapott tőlünk, övé volt az egész udvar. Rengeteg szép emlékünk van, és tudom, hogy még sokáig közel fogom érezni a szívemhez.

Nem tagadom, fájdalmas elveszteni azt, akit szeretsz. Mégsem szabad elzárkózni ez elől a testet-lelket gyógyító érzés elől. Gazdagabb lesz tőle az életed. Lesz mire emlékezned, ha sok szép közös emléket gyűjtesz a szeretteiddel. Ezek az emlékek pedig vigaszt nyújtanak majd magányos napjaidon.

Merj szeretni!

“A kutya a földön az egyetlen élőlény, aki jobban szeret téged, mint önmagát.”