Évzáró gondolataim

Ebben a bejegyzésemben négy, az adventhez kapcsolódó fogalomról szeretnék pár gondolatot írni. Ezeket a fogalmakat jelképezi az adventi koszorún az a négy gyertya, amelyeket december hónap egy-egy vasárnapján gyújtunk meg, s amelyek fényében hittől, reménytől, békétől és szeretettől ragyog a szívünk is.💖

Hit

Talán hihetetlenül hangzik, de hittel bármit megvalósíthatsz. Ha elhiszed, hogy amit kigondoltál vagy amit elterveztél, sikerülhet, akkor félig már meg is valósítottad az álmodat. Előfordulhat, hogy olyanok kerülnek az utadba, akik nem hisznek benned, ám csak az számít, hogy Te mennyire bízol magadban. Ha szeretnéd, egy idézettel is meg tudlak erősíteni Téged: “Ha hiszel benne, hogy megérdemled, az Élet megadja neked.”

Remény

Reménykedtél már valaha valamiben? Hogy emlékszel, közben milyen érzés töltött el? Ugye pozitív? Hiszen azért szorítottál, hogy sikerüljön a dolog, igyekeztél az összes pozitív energiádat mozgósítani azért, hogy valósággá váljon az, amiben reménykedsz. És azt megfigyelted, hogy hiába fordul elő egyszer-egyszer, hogy a kívánt dolog nem teljesül be, akkor sem hagysz fel örökre a reménnyel? Nem hiába igaz ez a mondás (is): “A remény hal meg utoljára.”

Béke

A karácsony nem csak a szeretet, hanem a béke ünnepe is. Ilyenkor elcsendesedik a bennünket körülvevő, mindig rohanó, csodálatos világunk, elhalkulnak a fejünkben zakatoló gondolatok… még a föld is békésen szunyókál a puha hótakaró alatt. Próbáljunk mi is békével fordulni embertársaink felé! Ássuk el a csatabárdokat! A fagyos föld nem lehet kifogás!

Rendhagyó módon az utolsó fogalomról szóban fogom elmondani a gondolataimat. (A felvétel december 10-én készült a községi ünnepségünkön, amelyen a Művelődési Ház dolgozói szerepeltek.)
Szívből szóló szavaim

Végezetül engedd meg, hogy egy rövidke versikével kívánjak Neked és Szeretteidnek Békés, Áldott ünnepeket!

Bejegyzésemnek ezennel vége,

költözzön hát szívetekbe béke!

Életetek legyen bármilyen kemény,

gondoljatok arra, hogy mindig van remény.

Hitetek mindennap legyen veletek,

s öleljen körül mindenkit a szeretet!

Köszönet a névtelen rajongómnak!

Az a helyzet, hogy egyáltalán nem erről akartam írni, mint ami most következik, de van valaki, aki erre inspirált.

Roppant érdekes módon múlt héten felbukkant az éterben egy Kedves Olvasóm, aki két, az étkezés témaköréhez kapcsolódó írásomhoz is megjegyzést fűzött. Azért írom, hogy ez a dolog roppant érdekes, mert a piszkálódás gyanúsan egybevág azzal az időponttal, amikor egy rokonom valószínűleg bevághatta rám a durcit, amiért kizártam őt az életemből. Aminek nyilván oka volt, amivel egy egész könyvet meg tudnék tölteni (és lehet, hogy egyszer fogok is). Szóval, vagy ez a rokonom gondolta úgy tévesen, hogy mindezzel fájdalmat tud nekem okozni (vagy akár csak felbosszantani), vagy pedig egy, a kifejezési stílusára veszélyesen hasonlító idegen ajándékozott meg engem frappáns kis kötekedésével. Utóbbi esetben fogalmam sincs, mivel bőszíthettem fel annyira az illetőt, hogy (az értő olvasás fontosságát figyelmen kívül hagyva) olyan dolgokat vágjon a fejemhez, amiket valójában ő értelmezett félre.😏

Na de miért is mondok köszönetet ennek az én névtelen rajongómnak? Azért, mert amióta felbukkant, hihetetlen mennyiségű pozitív energia árasztott el engem! Igen, pontosan annak ellenére, hogy az ő megjegyzései nyilvánvalóan rosszindulatúak és provokálóak. Belegondoltam ugyanis abba, hogy mennyire szerencsésnek mondhatom magam, amiért én rendben vagyok önmagammal! Amiért én nem azzal töltöm az egyébként értékes és véges időmet, hogy megpróbáljak más embereket lehúzni.

Itt rögtön meg is kell állnom egy pillanatra. Sajnos az figyelhető meg, hogy mi, magyarok, valahogy így gondolkodunk és viselkedünk: “Picsába má’, döggöljön meg a szomszéd lova, ha mán az enyim elpusztult. Hogy rohhadjon meg, ennek má’ megin’ jobb mint nekem, a tetű egye meg a nyakát! No beszólok neki oszt akkor legalább szar lesz neki is, ha-ha.”

Én kérek elnézést a kifejezési módért, de úgy gondolom, valami ilyesmi játszódhat le az irigy emberek fejében. Ezzel mindössze csak annyi a bibi, hogy akinek céljai vannak, azt nemhogy lehúzzák vagy hátráltatják a “jóakarói”, hanem pont többlet erőt adnak a kitartáshoz; ahhoz, hogy megmutassák, milyen az, amikor valaki az energiáit a saját céljai megvalósításába fekteti, és nem mások indokolatlan pocskondiázásába.

Ha a fenti példánál maradunk, nem is tudom, mire számított az, aki megpróbált fogást találni rajtam. Arra, hogy majd magamba zuhanok, és felhagyok az írással? Hát ez a fegyver pont fordítva sült el, ugyanis még lelkesebben vetem bele magam!😃 Ráadásul még egy jó kis témával is szolgált nekem az illető, és ezért hálás vagyok neki.🙋

Kis kitérőm után folytatom a felsorolást: azért is szerencsés vagyok, amiért egy olyan társam van, akivel mindent meg tudok beszélni, és akivel közösen rájöttünk arra, hogy valamit mégiscsak elértem a gondolataim közzétételével: lám, egy ember, akiből érzéseket csaltam ki, akit arra ösztönöztem, hogy egyáltalán olvasson! Hiszen az olvasás nagyon hasznos dolog ám!

És azért is szerencsés vagyok, mert van egy olyan barátom, aki kiáll mellettem! Nem, nem aki megvéd, mert én magamat nem tudom, hanem aki mellém áll, hála a hasonló életfelfogásunknak. Igen: zsák a foltját, nem véletlen.💕

Biztosan sorolhatnám még a pozitív dolgokat, ám nem akarom, hogy túlságosan hosszú legyen ez a bejegyzés. Inkább csak megragadom az alkalmat egy kis önreklámra, és felhívom a figyelmet másik blogomra, amit szintén szívvel-lélekkel vezetek. A Kedves Kiemelt Olvasóm nyilvánvalóan odavan a táplálkozás témaköréért, ezért ezt neki jó szívvel ajánlom!
Mérleg nélkül

Ízelítőnek annyit még elárulok, hogy a közelgő szeretet ünnepének tiszteletére hamarosan egy csupa pozitív dologról szóló bejegyzéssel jelentkezem!

Méregzsák

Vajon a Télapó rosszat akar a gyerekeknek? Nem hinném. Akkor ha feltételezzük, hogy ő nem is létezik, a szülők akarnak rosszat a gyerekeiknek? Igazából ezt sem hiszem. Attól tartok, sokkal inkább a tájékozatlanságuk vagy nemtörődömségük lehet az oka, hogy szegény kisgyerekeket december hatodikán még a szokásosnál is nagyobb mértékben árasztják el mérgekkel. Persze a jóságos Mikulás nevében!

Bevallom, rég voltam gyerek, mégis tisztán emlékszem a következő sorocskákra: “Van zsákodban minden jó, piros alma, mogyoró.” Hol??! Manapság egy ilyennel odaállítanánk bármelyik gyerek elé, biztosan a fejünkhöz vágná a piros-alma-mogyorót!😅

Tulajdonképpen egyik munkahelyi szokásunk ihletett ennek a bejegyzésnek a megírására. Nálunk ugyanis a művházban van olyan lehetőség (persze biztosan máshol is), hogy a szülők elhozzák a gyerekeknek szánt, mérgekkel teletömött csomagokat, és december 5-én a “Mikulás bácsi” sorra járja a címeket, hogy az édességre kiéhezett gyermekeket elárassza függőséget okozó, egészségre ártalmas stimulálószerrel, vagyis cukorral. Most akkor nevezzem őt drogdílernek?🙈🙊

Egyébként az, hogy a cukor méreg, nem az én véleményem, hanem tény (Cukorhorror)! Ám hogy az egészségromboló hatás teljes legyen, ott lapulnak a csomagban a nápolyik meg különböző bolti piskótaszeletek, amiknek az alapja agyonfinomított búzaliszt, hidrogénezett növényi olajok, mesterséges ízfokozók meg egyéb művi adalékanyagok. Ez kell a fejlődő szervezetnek!

Jut eszembe, milyen “vicces” dolgot láttam a Mikulás-csomagok között: olyan zsákocskákat, amiket nem ám a jóságos Télapó kedves és jól bejáratott reklámarca díszített, hanem különböző mesefigurák, akiknek egyébként közük nincs ehhez az ünnephez. Na de ez a hagyomány is “elbizniszesedett", úgy látom. (Meg persze úgy látom, béna vagyok az új szavak kreálásában…😂)

Most biztos én leszek a csodabogár (ám remélem, nem egyedül én gondolkodok így), de elmerengtem azon, mi lenne, ha olyan csomagot kapnának a gyerkőcök, amiben gyümölcsök (piros alma, narancs, banán), dió, mogyoró, jó minőségű étcsoki lenne; sőt, fahéjrudacskát is el tudok képzelni az egészséges finomságok között. Micsoda illatos csomag lenne egy ilyen!😊

No jól van, nem ábrándozok tovább. Inkább befejezem eszmefuttatásom, és próbálok nem gondolni arra, hogy ezekben a napokban mennyi mérget falnak fel csóri gyerekek.

Megéri küzdeni?

Én azt mondom, mindenképp! Na de miről is van szó? Az egészségünkre, testünkre fordított időről, energiákról, erőfeszítésekről, lemondásokról.

Nincs is annál hitelesebb dolog, mint ha a saját bőrödön tapasztalod meg a helyes életmóddal járó pozitív változásokat. Megpróbálom röviden összefoglalni, személy szerint milyen remek metamorfózison megyek keresztül:

• a betegségek elkerülnek,
• jobb az állóképességem, terhelhetőbb vagyok,
• nőtt az erőnlétem,
• definiált izomzatra kezdek szert tenni,
• a narancsbőröm eltűnőben van.

S mindezt minek köszönhetem?

• tiszta ételek
• rendszeres edzés
• vitaminok.

A tiszta étkezés azt jelenti, hogy nem eszek agyonfeldolgozott szemét kaját, vagy olyat, amiben cukor és/vagy fehér liszt van. Tulajdonképpen az utóbbi időben jóformán ezekkel az alap élelmiszerekkel táplálom a szervezetemet: barna rizs, csirkemell, hal, sovány tejtermékek, tojás, zöldségek, zabpehely, müzli, gyümölcsök. Néha krumpli. Ja, és pufirizs. ...igen, akárhogy töröm a fejem további élelmiszereken, a kajáim kb. 90-95%-át ezek teszik ki. Ám mivel ember vagyok, és fitness versenyre sem készülök, ritkán és mértékkel azért becsúszik egy kis bűnös nasi.🙈

Rendszeres edzés. Az utóbbi hetekben meglepve tapasztaltam, hogy az eddigi megszokott mozgás már nem elég intenzív, nem fejlődök tőle. Hosszú ideig Béres Alexandra anyagaira tornáztam, ám határozottan éreztem, hogy nagyobb kihívás kell az izmaimnak. Éppen ezért kezdtem el bevezetni a heti háromszor egyórás edzést, amiben az izomcsoportok szerinti felosztást követem, vagyis azon fáradozok, hogy adott napon a kiválasztott két-három izomcsoport megtudja, mi a magyarok istene!😂 És persze szükség van nagyobb súlyokra is! Alig várom, hogy a Jézuskától megkapjam a variálható súlyzókészletet, amit karácsonyra kértem!!

Vitaminok → erről most azért nem írok részletesen, mert a Mindennapi vitaminunk című bejegyzésemben már megtettem.

Az a helyzet, hogy még igencsak sokat és keményen kell dolgoznom azért, hogy végre büszkén, és ne a zsírpárnáimat takargatva vonulhassak végig a strandon. Ám az a jó a már megszokott életvitelemben, hogy örömet okoz nekem.😊 Sokszor alig várom a munkanap végét, hogy hazamenjek, és jó alaposan kieresszem a fáradt gőzt egy kemény edzéssel. Mert kikapcsol, feltölt, miközben fürdök az endorfin hormonban (az izzadsággal együtt); és ami a fő: látom a fejlődést, ami erőt ad a folytatáshoz.

Befejezésként néhány képpel szeretném megmutatni Neked, honnan indultam, hol tartok most, és hová szándékozok eljutni.

 2015. júniusa (Jól kivehető sonkakarok.)

2015. november (Botrány ez a kép!)

2017. február (Már nagyító nélkül is kivehető izom a felkaron.)

 2017. november (Felfedeztem egy pókot a sarokban.)

2017. november (Fényt kaptam. De tényleg! Ott van a kezemben.)

A CÉL

 

Pörgés

Nem mintha panaszkodni akarnék, mennyit pörgök állandóan, de azért mégis erről lesz szó.😅

Azon agyalok, hogyan kerüljem el, hogy “mártírszagú” legyen ez a bejegyzés. Hiszen tényleg imádom, hogy soha nem unatkozok, és valójában arany életem van! Mindössze próbálok rájönni, hol csúszok meg néha, ami miatt nem tudok itt rendszeresebben bejelentkezni. Talán a nem megfelelően felállított fontossági sorrend lehet a probléma gyökere? Vagy talán még az, hogy egy nap mindössze 24 órából áll...😏

Azon is sokat töprengtem már, mi a fenét szorítsak háttérbe (a házimunka sajna kicsikét máris áldozatául esett a folytonos időhiányomnak), vagy mely kedvelt tevékenységemről mondjak le.

• Edzésről? Szó sem lehet róla!
• A szőrmókjaim (egy kutya, két cica) pátyolgatásáról? Hisz’ így is többet szeretnék foglalkozni velük!
• Olvasásról? Akkor inkább kevesebbet alszok!
• Az írásról? Azt már nem! Azzal végképp többet akarok törődni, hogy fejlődhessek benne.
• Kapcsolattartásról a barátokkal? Hiszen nélkülük mit sem ér az élet!
• Az első és legfontosabb helyen persze a férjem áll, és azért nem őt említettem legelőször, mert nem lehet opció a hanyagolása!! Hiszen akkor áshatnám is el magam, még úgysem fagyos a föld.😄

Így tehát egy-egy dolog sajnos mindig kimarad egy napomból. De mindig más. Tehát egyik nap mondjuk az edzés nem fér már bele az időmbe, másik nap pedig az olvasás. Ám a felsoroltak közül egyikről sem óhajtok lemondani!

Marad tehát a zsonglőrködés az idővel, de nagyon is jól van ez így, mert legalább felesleges, haszontalan tevékenységekre nem marad időm.

A krumpli hizlal?

Érdekes kérdés, a válasz pedig még annál is meglepőbb: egyes embereket hizlal, míg másokat nem. Hogyan lehetséges ez? Lássuk!

Van egy ismerősöm, aki velem egyidős, ám súlyunkat tekintve igen szembetűnő a különbség. Jó, nem szépítem a dolgot: csúnyán el van hízva ez a fiatal hölgy. Egyszer valahogyan szóba került, hogy ő soha nem eszik krumplit. Amikor rákérdeztem ennek az okára, szépen meg is magyarázta: azért nem hajlandó burgonyát magához venni, mert az hizlal. Hm. Ez érdekes. Én hetente többször is eszek belőle; van, hogy zsírban kisütve (és nem is keveset, mert a férjem mennyeien készíti el), mégsem vagyok csúnyán elhízva. Ej, micsoda igazságtalanság ez az élettől, ugye?

Hát a fenéket! Például ha fent említett hölgy néhanapján megmozdítaná a fenekét, és nem három ember helyett enne; vagy ha elhagyná a napi négy-öt szelet agyoncukrozott müzliszeletét, akkor talán nem hízna a krumplitól (amit nem is eszik, tehát kérdés, hogy mitől hízott meg?).

Van egy másik érdekes példám is. Egyik hétvégén szülinapi ebédre voltunk hivatalosak a férjemmel. Nem vagyok egy szégyellős asszonyka, így szépen végigettem a hatfogásos lakomát, ami után szemrebbenés nélkül elfogyasztottam néhány szelet süteményt plusz másfél szelet tortát.😅 Sőt, másnap az “útravalónak” kapott fél doboznyi sütit is bekebeleztem reggeli után. Ennek ellenére a heti mérlegelésnél nem mozdult a kütyü nyelve fölfelé. Akkor nem is hizlalnak a sütik? Mértékkel, ésszel fogyasztva semmi nem hizlal, ám hozzáteszem, a rendszeres testmozgást sem szabad ám figyelmen kívül hagyni, mint fontos tényezőt! Egyébként pedig a mindennapokban eléggé odafigyelek az étkezésemre és eleget mozgok ahhoz, hogy ne hízzak el holmi krumpliktól.😏

Most eszembe jutott egy másik példa is: valószínűleg a natúr zabpehelytől is el tudnék hízni, ha mondjuk a kásámat agyoncukroznám, jól megtejszínhaboznám, nyakon önteném csokimázzal, és mindennap benyomnék belőle egy nagy tállal úgy, hogy a rendszeres testmozgásom kimerülne az okostelefonom cirógatásában és abban, hogy egyik fotelből a másikba ülök…

Ezzel mondjuk nem megbántani akarok egyes embereket, csak megvédtem szegény krumpli becsületét. Ne kiáltsuk már ki csórikámat hizlaló ételnek, amit kerülni kell, mint a leprást!😂

Egyszóval tehát összegezve az eddig leírtakat (ami igazából öt szó lesz): nem, a krumpli nem hizlal!

(egyik kedvenc vasárnapi ebédem)

Gyilkos indulatok a Plazmacenterben

Nem is olyan régen írtam arról, mennyire szeretek “plazmáskodni”. Az ijesztő címválasztásom ellenére továbbra is mindig alig várom a szombatokat, hogy mehessek végre Békéscsabára ferezisre!😄

Múlt szombaton történt, hogy miután kényelmesen elhelyezkedtem a “fotelben”, az olvasnivalót az ölembe tettem olvasásra kész állapotban (ez egy nyitott könyvet jelentett), és szép türelmesen vártam, hogy a kedves, fiatal nővérke megkezdje a műveletet. Az előkészületek után, és még mielőtt a tűt a vénámba vezette volna, egy pillanatra kihúzott egy fiókot abból a szekrényből, ami velem szemben, pár lépésre helyezkedett el. A pillanat tovatűnt, a hölgy arcberendezése megváltozott. Igencsak!😯 Mérgesen oda is szólt a mellettem lévő pácienst pátyolgató kolleginájának, mennyire rossz ötlet volt rápillantania a telefonjára. Én ekkor kezdtem el félni. (Magamban persze röhögtem.😂) Elmém rögtön elkezdett vetíteni nekem egy filmet, amelyben a nővérke indulatosan odaront hozzám, és a véremet veszi. De az összeset!! Meg is jegyeztem hangosan (bár nem tudtam visszafojtani a nevetésem): “Na jó, most már félek! Légyszi ne rajtam töltsd ki a dühödet.” A mellettem lévő hölgy vette a lapot, rögtön rá is kontrázott: “Látod, fél a donorod!”😅

Ezek után attól féltem, de ténylegesen, hogy ha továbbra is nevetek, még a végén félremegy a tű. No de természetesen rendben lezajlott a ferezis, csak a szokásosnál is jobb volt közben a hangulat!

Elégedettségemet tovább fokozta, hogy az “operáció” végeztével elfogyaszthattam az ott kapott finom pizzaszeletet, amit a kávéautomatából díjmentesen választható finomsággal öblítettem le, majd hogy tovább segítsem a szervezetem regenerálódását, desszertként a kapott csokit és banánt is elmajszoltam.

Minden jó, ha jó a vége, úgy, mint ennek a történetnek is.

Könyvmoly-találkozó

Rendhagyó munkanapom volt hétfőn, sok-sok érdekes programmal. A Békés Megyei Könyvtár október 16-án tartotta az “MKE Gyermekkönyvtáros Szekció” szakmai napját. Igazság szerint nem vagyok hivatásos gyermekkönyvtáros, de még csak igazi könyvtáros sem; ám ha a húgomat akarnám idézni: “Ne foglalkozz vele, nem ez a lényeg!”😅

Mielőtt még bárki azt gondolná rólam, hogy én csak úgy hívatlanul belógok mindenféle szakmai napokra, gyorsan elárulom, hogy a köröstarcsai könyvtárunkban lévő kolleginám íratott fel engem a regisztrációs lapra, mint önként és dalolva jelentkezőt!😁

Hétfőn reggel tehát kiválasztottam alkalomhoz illő ékszeremet (egy óriási baglyos gyűrűt), és elindultam busszal Békéscsabára, a programsorozat helyszínére. Egy körülbelül ötven főt befogadni képes teremben gyülekeztünk, ahol egy kedves hölgy pogácsával illetve kávéval kínált, majd legnagyobb meglepetésemre egy ajándékcsomagot nyomott a kezembe. No nem azért érdemeltem azt ki, mert cirkalmas autogramommal gazdagítottam a regisztrációs lapját, hanem mert az ajándék minden résztvevőnek járt. Ezek voltak a csomagban (megjegyzem, bagolyból nálam sosem elég):

                                                 ott figyel a tollba kapaszkodva a gyűrűm

A programokat nem fogom felsorolni, helyette máris idebiggyesztem a meghívót, amin minden fontos információ rajta van.

Azt viszont el kell mondanom, hogy egy percig sem unatkoztam! Nagyon élveztem az egész napot, és köszönhetően a teremben szálldogáló finom pogácsaillatnak, egy vicces kis szójáték is beugrott elmémbe. Amikor ugyanis az egyik előadó hölgy ezt mondta: “összekovácsolódik a csapat”, én bizony mintha ezt hallottam volna: “összepogácsolódik a csapat”.😂

Egy csabai-kolbász kóstolóval egybekötött szendvicsebéd és kávézás után indult a “Séta a városban” nevezetű program. Első állomásunk az ötpercnyi bandukolásra lévő Napsugár Bábszínház volt, amelynek személyesen a szívélyes igazgatója, Lenkefi Zoltán kalauzolt minket körbe az épületben. Az egyik ajtón egy táblán a következő figyelmeztetés intette az addig cserfesen csivitelő csapatot nesztelenkedésre (nem összekeverendő a meztelenkedés szavunkkal!): “Csendet kérünk! Próba van!” Szinte lábujjhegyen, lélegzet-visszafojtva óvakodtunk be ...a fiúk mindig zajos barkácsműhelyébe (van lányoknak is egy, erről később)! Odabent tehát egy egész kis asztalos-műhely működött fűrészgépekkel meg egyéb zajt okádó kütyükkel. Idegenvezetőnk elmesélte, mennyire praktikus dolog, hogy helyben vannak a bábok készítői, hiszen a színészek (akik ugye a kezükkel játszanak) gyakorta jönnek azzal, hogy itt szorít, ott csiszoljanak le belőle egy kicsikét, vagy vágni kell a végéből… Nem tudtam megállni, ártatlanul megkérdeztem: “Már hogy a kezéből?” Egy kis derült nevetés után megkaptam méltó “büntetésem”, következő állomásunk ugyanis a lengőfolyosó volt! Említettem már, hogy tériszonyos vagyok?🙈 Igen, úgy rémlik, a Spartacus-os írásomban, és azt is, hogy sikerült legyőznöm a szörnyemet. Na persze! Ott álltam durván izennégy méteres magasságban, durván izzadt a tenyerem, és durván leszidtam magamat, amiért botor módon rögtön az igazgató után léptem a függőfolyosóra, hosszú percekre elvágva magam mögött a menekülési útvonalat, hiszen a többiek mind utánam sorjáztak!😅 Szerencsére minden baj nélkül elhagyhattam a “veszélyes terepet”, ahol bizony ott hagytam izzadságtócsámat, mint érdekes leletet…

A bábszínházban már csak a “lányműhely” várt megmustrálásra, ahová belépve a duruzsoló mosógépből áradó finom öblítőillat lengett körül minket. Megcsodálhattuk, hogyan készülnek a bábok, sőt, még különböző tervrajzokba is bepillantást nyerhettünk.

A programsorozat záróakkordjaként a városban található Meseházban nézhettünk szét, ámulatba esve a szivárványszínes, múltillatú és muzsikahangú környezettől.

A végére már csupán néhány fényképet tartogatok.
könyvmolynap képei

Köszönet a szervezőknek ezért a csodás napért!🙏

Mindennapi vitaminunk

Már régóta tervezgetem, hogy írok egy kis összefoglaló szösszenetet azokról a parányi dolgokról, amiknek elvileg még a mindennapi kenyerünknél is fontosabbak kellene, hogy legyenek. Ezek pedig a vitaminok.

Érdekes, mennyire strapabíró és alkalmazkodóképes egy kütyü ez az emberi szervezet! Még akkor is működik, ha nem kapja meg a számára amúgy nélkülözhetetlen üzemanyagokat. Maximum átcsoportosít, és elvesz innen, leépít onnan; lényeg, hogy megoldja. Csak sajnos közben meglehet, hogy megbetegszik. Vagy meggyengül ugyan, de azt nem mutatja kifelé; csak akkor vesszük észre, hogy valami nem jó, amikor már nagy a baj.😱

Mielőtt még rátérnék a lényegre, ami nem más, mint hogy mennyit segített rajtam és családomon a vitamin, elmesélnék egy rövidke történetet.

Egyik nap felvetettem a kolléganőmnek, hogy mivel rendszeresen dohányzik, így neki dupla adag C-vitamint kellene szednie a szokásos napi dózisánál. Amikor a hölgyemény ennek az anyagi vonzata miatt aggodalmaskodott, jó tanácsként megjegyeztem, vegyen a patikában aszkorbinsavat, ami egyenlő a C-vitaminnal. Az éppen ott tébláboló takarítónőnk rögtön lehurrogott engem ezzel a mondatával: "Persze, aztán meg kilyukad a gyomra a savtól!" Attól tartok, nekem meg ezen a ponton lyukadt ki az agyam a hülyeségtől…😅

Ó, jut eszembe, ez az igen tájékozott kolléganőm egy másik alkalommal ezt a kijelentést tette: - Én nem hiszek a vitaminokban.

- Igen? - gondoltam. - És a gravitációban hiszel?...😏

Kénytelen vagyok tovább csigázni a kíváncsiságot (egek, létezik egyáltalán ilyen mondat?!), ugyanis most hirtelen megrohamozott még néhány idevágó gondolat.

Valahogyan kibukott belőlem az informatikusunk előtt, hogy nem szégyellek egy-két ezer milligramm C-Vitamint befalni naponta (a kis bélpoklos, mi?🙈). Ő ijedt arccal kérdezte: “Nem sok az?” Nem! De a leghatározottabban nem!😄

Sajnos nem kerülhetem el a dolgot, lássunk néhány tényt:

• A C-Vitamin vízben oldódó vitamin, szóval nem kell attól félni, hogy túladagolod, mert a felesleg simán ki tud ürülni a szervezetből (egyszerűen mindenféle fájdalom nélkül kipisiljük).
• Nobel-díjjal kitüntetett büszkeségünk, Szent-Györgyi Albert (akit nem mellesleg a C-Vitamin felfedezéséért ismertek el) nem átallott idős korában nyolc-kilenc ezer mg C-Vitamint magába zúdítani. De “csak” mert beteg volt. Amúgy megelégedett a napi 1000 mg-mal. (Vagyis ezerrel szedte a vitamint.) Kilencvenegy évesen halt meg, és nem, nem C-Vitamin túladagolásban.
• Igenis túl lehet adagolni a C-Vitamint! Persze csak extrém módon. Okos emberek kiszámolták a halálos adagot: 70 kg-os embernek közel 1 kg (!) C-Vitamint kellene belapátolnia, hogy feldobja a pacskert.

Kérdésem ezek után: nem röhej, hogy a nagytudású “szakemberek” a felnőtt ajánlott bevitelt 80 mg-ban állapították meg? Nem, nem röhej. Botrány! Ugyanis nem a vitamin veszélyes, hanem azok a kapzsi emberek, akik a népet félrevezetve igyekeznek minél több betegséget generálni, hogy a drága, kedves gyógyszeripar tovább hízhasson…

Egészen harmincnégy éves koromig én sem igen törődtem azzal, vajon megadom-e a szervezetemnek a tökéletes működéséhez szükséges tápanyagokat, vitaminokat. Aztán egyre több ilyen jellegű cikket, könyvet kezdtem el olvasni (többek között az általam is oly’ nagyra becsült Dr. Lenkei Gábortól több könyvet). És kezdtem megvilágosodni. És változtatni az életmódomon. Persze régen előfordult, hogy hébe-hóba megvettem egy-egy doboz hagyományos, patikában kapható multivitamint, de őszintén szólva semmilyen hatást nem vettem észre magamon. Hacsak nem annyit, hogy karcsúbb lett tőle a pénztárcám. Utólag persze megtudtam, képtelenség, hogy egyetlen kapszulába beleférjen az egy napra elegendő összes szükséges tápanyagocska (nyomelemek, ásványi anyagok, vitaminok)!

Akkor most már ideje, hogy rátérjek a lényegre. Ezeket a változásokat tapasztaltuk, amióta rendszeresen szedjük a Lenkei "Alap Vitamincsomagot", kollagénnel kiegészítve:

- férjemnek és nekem is megszűnt a fogínyvérzése,

- sokkal ritkábbak és gyengébbek a menstruációs görcseim,

- sógornőm rendszeresen lebetegedett a menzesze alatt, ez teljesen megszűnt,

- sógorom ízületi fájdalmai jelentősen csökkentek,

- megszűnt a fájdalom a térdemben,

- már alig fordul elő nálam migrénes fejfájás, ami azelőtt havonta többször is megtámadott,

- a hajam és a körmöm is úgy nő, mint a vadkender,

- férjemmel gyorsabb sebgyógyulást tapasztaltunk,

- fáradhatatlannak érzem magam,

- jobban alszok, pihentebben ébredek,

- és a végére egy számomra vicces jelenség: post-it sárga színű a vizeletem.😂

Azt is töredelmesen be kell vallanom, hogy amikor egy kis anyagi nehézség miatt két hétig nem tudtam szedni a vitaminokat, azt éreztem, hogy kezd megrendülni az egészségi állapotom. Ezenfelül azt is el kell mondanom, hogy a fenti pozitívumokat már azzal sikerült elérnem, hogy csak minden másnap szedem az Alap csomagot.

Összefoglalva tehát: “nem kell félni, nem fog fájni!” Nyugodtan szedhetjük a vitaminokat! Ám ha valaki ettől is nagyobb bátorításra vágyik, íme Szent-Györgyi Albert egy megrendítő jelentésű (és jelentőségű) mondata:
"A vitamin olyan anyag, amely akkor okoz betegséget, ha nem esszük meg."

BFF

Egy tömör és kifejező címet szerettem volna választani ennek a bejegyzésnek, ezért döntöttem úgy, hogy a “legjobb barátok örökké” angol megfelelőjének kezdőbetűit használom fel.

Igazán érdekes dolog, ahogyan a barátságok kialakulnak. Vannak, akik szinte már pólyás koruktól egy életre kötődnek egymáshoz, és vannak, akik felnőtt fejjel találnak olyan embert, aki hasonlóan gondolkodik, és akire bármikor lehet számítani. Nekem is van ilyenem, nevezetesen Judit.💕

Londonban sodorta őt az életembe az az áldott jó szél! Mindössze három hétig dolgoztunk egy helyen, és az az érdekes, hogy ott nem is igen beszélgettünk. Persze hozzá kell tennem, azért nem, mert ha meg mertünk szólalni, a csoportvezetőnk úgy üvöltözött velünk, mint valami fába szorult sakál! Nem elég, hogy abban a fűtetlen raktárban télen nagykabátban kellett dolgoznunk (csak hogy elkerüljük a fagyhalált), még megszólalnunk sem lehetett.😒 (Jut eszembe, erről a gonosz nőszemélyről már írtam A boszorkány című bejegyzésemben.) Levegőt venni is csak halkan lehetett. Ám elég ennyi a szívmelengető nosztalgiából!😅

Tehát adott volt a hely, ahol megismerkedtem Judittal. Messze laktunk egymástól, ezért nem találkoztunk valami gyakran, mégis kialakult közöttünk egy szoros kötelék.

Időközben férjemmel itthon telepedtünk le, ám ezzel ellentétben Judit Angliában tervezi a jövőjét. Persze rossz ez így, ám ő valahányszor hazarepül, nem mulasztja el, hogy minket is meglátogasson. Pedig nem kis kitérő neki, hogy elkocsikázzon idáig, mégis rám szánja azt az időt, ami a sok-sok utazással jár!😇

Legutóbb szeptember 25-én látogatott meg minket Judit, és nálunk is aludt. Szuper volt! Számomra egy piros betűs ünnep! Elmentünk együtt a helyi kis Coop-ba is, ahol drága barátnőm ismét kimutatta, mennyire figyelmes: mindegyik állatkánknak vett valami finom jutalomfalatot. Azt pedig már fel sem sorolom, mi mindennel érkezett hozzánk, mert még zavarba jönne (tudom ám, hogy elolvassa majd ezt a bejegyzést)! Rosszabb esetben pedig már megint megríkatom szegényt.😁

Végezetül mit is írhatnék? Szívből remélem, hogy a Te életedben is van legalább egy olyan drága személy, mint az enyémben Judit. Hisz’ tudod: “Mindig kell egy barát!”

Kötődés

Pupilla nevű féléves cicusom szobafogságban van. Mielőtt azonban bárki elkönyvelne kegyetlen, kőszívű gazdinak, elmondom a részleteket.

Szóban forgó cicalányt csütörtökön életében először megkocsikáztattam. Szegénykémet nem egy karneváli hangulatú kirándulásra vittem, hanem az állatorvosunkhoz ivartalanításra.🙈

Maga a műtét nem jelenthetett nagy traumát a kis ártatlankámnak, hiszen altatásban végezték. Ám két órával később, már otthon, amikor ébredezett, nyilvánvalóan nem egy cicakarneválon érezte magát.

Alapvetően Pupilla (és Tornádó is) kinti cica, ám az orvos tanácsára berendeztünk a kis betegnek egy lábadozót a lakásban. A dolgozószobánk az utóbbi időben úgyis lomtárnak kezdte álcázni magát, ezért őt választottuk ki a nemes feladat betöltésére.😄 Bekerült a cicakosár, plusz két matrac (nekem, hogy azon kényelmesen babusgathassam a cicalányt), ezenkívül még egy doboz (amolyan bunkernek), kajás tálkák, vizes tálka, és persze a “női mosdó” szerepét felvállaló macskaalom a sarokban.

No, a műtét napján Pupillácska még bágyatag volt, nem evett, nem ivott, csak feküdt csendben a kosarában. Másnap azonban mintha kicserélték volna! A reggelit jó étvággyal befalta, kitartó unszolásomra ivott is, ráadásul amikor a mellkasomra telepedett, hálásan dorombolt nekem. Sőt, annak ellenére, hogy nem érzem magamat kalácsképűnek, a cicusom mégis folyamatosan “dagasztott” engem.😂 Ja, és a fájdalomcsillapítóját is minden zokszó nélkül elropogtatta. A doktornő elmondta, hogy az állatoknak szánt gyógyszerek általában ízesítettek, hogy megkönnyítsék a gazdik életét. Hát igen. Próbáld csak meg elmagyarázni az állatodnak, miért kell bevenni a keserű pirulát…😏

Na de most jön a lényeg! A cicám megérezhette, hogy hiába tettem ki őt ennek a megpróbáltatásnak, mégsem akarok rosszat neki (persze ezt többször el is mondtam, még a műtéte előtt); és azt is biztosan megértette, mennyire törődök vele, ugyanis végre kialakult közöttünk egy igazi kötődés. Nehéz ezt elmagyarázni, mindenesetre én ezt biztosan tudom. Érzem. És abban is hiszek, hogy a cicám felé áradó szeretetem és törődésem segítette a gyógyulását.💗 Ez egyébként érdekes dolog. Hiába sugárzom kifelé magamból ezt a rengeteg szeretetet, mégis úgy érzem, hogy többszörösen kapom vissza. Ez persze más élőlényekre, emberekre is vonatkozik. Éppen ezért nem szabad fukarkodni vele, vagy sajnálni. Ha adunk, azzal nem leszünk kevesebbek.

Visszatérve Pupillára, azt sem akartam ám, hogy mindenféle átmenet nélkül szobacicát faragjak belőle, ezért a felügyeletem mellett kint volt az udvaron egy-egy órácskát mindennap. Hétfőtől (amikor is vége a szabimnak), az ebédszünetekben majd hazaszaladok kiengedni őt, ám éjszakára ismét bevisszük majd, meg ne fázzon a lelkem.

Végszónak mi mást is írhatnék, mint ezt: Tornádó a világért sem vallaná be - mert az méltóságán aluli lenne -, de hiányzik neki a kis cicabarátja!😸

a műtét napján

üdvözlés

Bogár is örül

kötődés

Álsör tasakokban

Erőt veszek magamon, és megpróbálok nem rábeszélni senkit, hogy donor legyen.😅 Egyszerűen csak leírom, miért szeretek “plazmáskodni”.

Még nyáron történt, hogy a békéscsabai Pláza felé igyekezve megpillantottam a Vérplazma Központ épületét. Lelkesen hirdette rajta a felirat, hogy “Plazma Center”, és én először azt hittem, ez valami tévéket árusító bolt.😂

Aztán jobban megnéztem, de még mindig nem lettem okosabb, ezért otthon rákerestem az Interneten, mi is ez a vérplazma-donor dolog. A tájékozódás után kedvet kaptam, hogy segítő vénámat nyújtsam, ezért időpontot kértem első vizsgálatra. Miután hál’ Istennek alkalmasnak nyilvánítottak, első ízben helyezkedhettem el egy ilyen, meghökkentően kényelmes ...minek is nevezzem? Ülő-, vagy fekvőalkalmatosságnak? Szóval egy ilyenben:

Maga a procedúra tulajdonképpen olyan, mint egy mezei véradás, kivéve, hogy “kicsivel” tovább tart (jó fél óra maga a ferezis művelete), és a tasakba érkező termék vészesen hasonlít a frissen csapolt sörre. Hab nélkül persze. Vér-beli könyvmoly lévén mindig viszek magammal olvasnivalót, hogy jobban teljen az idő. Bár az idő ténylegesen valószínűleg nem telik jobban, csak úgy érzem, mivel nem unatkozom, és nem is értem, miért mentem most ebbe bele…😄

Mindössze egy órácskát kell a segítségnyújtásra szánnom az életemből alkalmanként, de nekem bőven megéri, mert igazán jól érzem ott magam! Az ott dolgozók roppant kedvesek, már második alkalommal úgy éreztem, mintha egy baráti közösségbe mennék.

Az első sikeres ferezisem után annyira lelkes voltam, hogy gondoltam, megpróbálok toborozni egy-két embert. Tettem egy próbát az ismerőseimnél, ám sajnos rögtön vad ellenállásba ütköztem, sőt, még le is lettem hurrogva! Megkaptam ugyanis, hogy ha rendszeresen adok plazmát, akkor majd jól besűrűsödik a vérem. Ezen a ponton hagytam fel végérvényesen a toborzással, ugyanis nekem az agyam sűrűsödik be az ilyen okosságoktól. 😜

Persze jogos, mindenben van kockázat. Abban is, ha repülőre szállsz, mert lezuhanhat (vagy ami még rosszabb, soha többé nem tud lejönni a gép a fellegekből); akkor is az életedet kockáztatod, ha kocsiba ülsz. Sőt, szerelembe esni is kockázatos, mert mi van, ha történik valami rossz dolog az illetővel, és te magadra maradsz a fájdalmaddal?

Igen, megértem, persze. Van, aki nem mer repülőre szállni. Van, aki nem mer vért adni. De ami a legrosszabb, van, aki nem mer szeretni...

Töktolvaj a kertünkben

Tegnap délután nagy lazán kimegyünk a férjemmel a kertbe, hogy megtekintsük, hogy áll a tökünk. Már úgy értem, az elvetett sütőtökünk hogyan fejlődik? Nézzük a hűlt helyét, és kissé meghűl bennünk a vér, ugyanis nem tudjuk eldönteni, hogy valami rejtély folytán köddé vált az a jószág, vagy betévedt hozzánk egy mutáns nyúl, esetleg kecske, vagy pedig a környéken egy éretlen-tök tolvaj garázdálkodik?😅 Nézünk értetlenül egymásra, majd körbejárjuk a kertet, közben fejünkben körvonalazódik egy magyarázat. Nem, nem a cica vitte el, hanem a kutya! De miért? És hová rejtette? Mivel mutáns-nyúl vagy kecskenyomot nem találunk, meg tököt sem, így fogom magam, a kutyaól előtt négykézláb ereszkedem, és bekukkantok, miközben Bogár kíváncsian a képemhez dörgöli nedves orrát. Szóval bekukkantok és felröhögök, de úgy, hogy még a hatodik szomszéd is hallja! Ott feküdt szépen békésen a félérett sütőtök Bogár házában a plédecskéjén.😂 Továbbra is rejtély, hogy milyen indíttatásból csente el a tököt az a szőrmók. Unatkozott, és kellett neki valami kihívás? Vagy nem találta kedvenc rongyocskáját, ám hiányzott neki egy hálótárs? Azt hiszem, ez örök rejtély marad. Egy fotóval viszont sikerült megörökítenem kutyánk magánakciójának az eredményét (amin persze ártatlan képpel néz a gazdira).💗

Bandukolás 13 km-en át

Szeretett férjemmel azzal indítottuk a szeptemberünket, hogy összekötöttük a kellemest a hasznossal. Másodikán, szombaton ugyanis felkerekedtünk tizenöt turistatársunkkal, és elindultunk Romániába, a Bihar-hegység felé, hogy mozogjunk “egy kicsit”.

A hosszú útra való tekintettel meglehetősen korán keltünk. Mivel azonban hozzá vagyunk szokva a hajnali keléshez, “reggeli” recsegős varjúhangomon megszólalva rezignáltan konstatáltam a következő tényt, amelyet egyébként csík szemmel olvastam le a mikró kijelzőjéről: “Ehh, még csak négy óra van.” 😂 Majd betettem a kávémat melegedni.

Pár falat reggeli után - amelyet a kandúrkánk kaját követelő vernyákolása tett hangulatosabbá - elláttuk az állatkáinkat (1 db kutya, 2 db cica, 10 db tyúkocska), majd motyónkat felnyalábolva elhagytuk a terepet. Köröstarcsaiak lévén még át kellett kocsikáznunk Mezőberénybe, hiszen onnan indult a kisbusz fél hatkor.

Utazunk-utazunk, egyszer csak 6:15 lett, és megérkeztünk a határhoz. “Méhkerék”, olvastam a feliratot, mely szóösszetétel igen megtetszett nekem. De most nem ez a lényeg.😊

Szerencsére hamar átjutottunk külföldre, így folytathattuk utunkat. Nyolckor ránéztem az órámra, hát még mindig csak utaztunk, de legalább már a hegyek egyre közeledtek felénk! Addigra igencsak benne volt a boogie a lábamban, alig vártam, hogy nekivágjunk a túrának!

Miután ügyes sofőrünk felkacskaringóztatott minket a gyönyörű kilátást nyújtó szerpentinen, sikeresen leparkoltunk az ezeregyszáz méter magasan lévő biharfüredi Hotel Iadolina előtt. Nem állítanám, hogy úgy ugráltunk ki a kisbuszból, mint a jól képzett kommandósok, hiszen az út közbeni pihenő ellenére is elcicásodtunk, ezért csak - úgymond - komótosan kikászálódtunk a járműből.😅

Némi nyújtózkodást követően (amelyet bármely képzett jógaoktató büszkén nézett volna végig) felcihelődtünk, és fél tízkor végre-végre nyakunkba vehettük az erdőt. Meg pár perc múlva az esőkabátunkat is… Természet Anyánk kegyes volt hozzánk, hiszen mindössze úgy negyed órácskáig áztatott minket az égi zuhannyal, onnantól pedig pompás időjárással ajándékozott meg bennünket.😇

Mivel ez nem egy teljesítménytúra volt, így bőven volt időm nyugodtan fényképezgetni, mely fotók megtekinthetőek lesznek a bejegyzés végén. Na de most térjünk vissza a történethez.

Túrázunk-túrázunk, amikor egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy valaki szólongat engem. Mindössze a Természet hívott, de egyre sürgetőbben, ezért hamarjában találnom kellett valami alkalmas búvóhelyet! Adott szakaszon ilyesmi nemigen volt, ezért néhány hölgytársammal összefogtunk, és amíg ketten-hárman barikádot alkottak a férfi tagokkal szemben, addig mi, többiek egy kicsit előrébb szaladtunk, és szétszóródtunk, mint pollenmolekulák virágzás idején. Találtam egy rakás hatalmas farönköt, hosszában elfektetve az út mentén, gondoltam, majd a végében leguggolok, és akkor tuti nem látnak a hátramaradt túratársak. Igen ám, de annyira koncentráltam arra, hogy hátulról ne leskelődhessen senki, hogy egyszerűen megfeledkeztem egy nagyon fontos dologról! Mégpedig arról, hogy az út előre bizony folytatódik, ami ráadásul nem egyirányú, tehát onnan bárki jöhet, bármelyik pillanatban. És jött is az a bizonyos bárki!🙈 A szerencse kegyeltjének tartom magam, ugyanis folyóügyem végeztével már éppen az övemet csatoltam be, amikor a kanyarból felbukkant két motoros, pont velem szemben. Ráadásul az egyiknek fejkamera volt a bukósisakján. Képzelem, mi lett volna, ha ő motorozik nagy lazán, én meg egyszer csak ott guggolok előtte…😂

Hogy örömöm ne tartson soká', ezután következett az út nehezebbik része. Ekkor volt fél tizenkettő, és innentől a túra végéig, azaz fél háromig jóformán szüntelenül csak emelkedőn haladtunk. Tehát ez volt az a pont, amikor hegyi zerge üzemmódra kellett kapcsolnom, hiszen akadt olyan szakasz is, ahol mind a négy végtagomat be kellett vetnem az előrehaladás érdekében. Rövid ideig tartó identitászavaros állapotomban Dart Vedernek hittem magam, legalábbis a lélegzetvételeim hangerejét tekintve kísértetiesen hasonlítottam rá.

Rettenthetetlen túratársaimmal túljutottunk a rettentően meredek szakaszon.😎 Jutalmunk nem is maradt el, hiszen azon felül, hogy láthattuk a csodaszép Szerenád vízesést, vadregényes táj ölelt körül minket, a kristálytiszta levegő frissítő zamatáról már nem is beszélve!

Elérkeztünk az utolsó kilométerekhez. Magyarországon többször is volt alkalmam belekóstolni a hegyi túrázásba, és meg kell mondjam, ez a mostani sokkal keményebb volt! Csak tizenhárom kilométert tettünk meg, mégis jobban éreztem a lábaimban, mint egy húsz, vagy akár egy huszonnégy km-es távot. De én mondom, bőven megérte az erőfeszítést, valamint az enyhe izomlázat, hiszen a társaság remek volt, a táj festői, az emelkedők szívet-tüdőt erősítők, a tiszta levegő pedig felért egy nagytakarítással a szervezetünkben! Egy ilyen kirándulást mindenkinek csak ajánlani tudok!

Bihar-túra, 2017

Bogár és az egér

Ezt most csupa szeretetből írom: a kutyánk nagyon hülye!😅

Férjem hétfő délután azzal bütykölt, hogy felrakja az új szúnyoghálót a konyhaablakra (mert a régit az ötkilós kandúrkánk kicsit megcincálta😂). Szóval. Tibi elmélyülten barkácsolgat, amikor arra lesz figyelmes, hogy a mi kis Bogarunk sípol. Közelebbről szemrevételezve a jószágot férjem megállapította, hogy a kutyánk már megint azt csinálja, hogy a cicáink által kinyuvasztott és valahol az udvaron hanyagul otthagyott egeret a szájába veszi, majd addig cammog vele komótosan körbe-körbe az udvaron, a végén már kínjában sípolva, amíg drasztikus lépésre szánjuk el magunkat. Egyébként Bogár vérbeli irigy kutya lévén egyszerűen képtelen megszabadulni a kincsétől, mert attól fél, meglátjuk, hogy hová rejti. (Mintha nekünk vagy a cicáknak kellene az a büdös kis dög!) Ezért tehát ilyenkor arra kényszerít minket a kutyánk, hogy elzárjuk őt vagy az elülső kiskertbe, vagy a hátsó kertbe, és amikor őméltósága ugatással jelezve méltatlankodik kertfogsága miatt, akkor már tudjuk, hogy megszabadult végre a kis ereklyéjétől.

Dióhéjban ennyit szerettem volna elmondani. A mellékelt képen a mi kis cukipofánk látható, akit csupa-csupa szeretetből néha ezzel a jelzős szerkezettel illetek: “Te vééén hhülye”! 😄💓

Mi baja a világnak?!

Pindurkát félve vágok bele ennek a bejegyzésnek a megírásába, ugyanis elkeserít, amikről most szó lesz, és attól tartok, a végeredmény egy meglehetősen sötét kép lesz.😕

Ismerek egy nyolcéves kislányt, akinek van egy okostelefonja, rajta korlátlan internettel. Eddig talán nincs is semmi különlegesség a történetben, hiszen manapság a szülészeten még az inkubátorokba is berakják az okostelefont, nehogy unatkozzanak a kölykök.😂 Akkor nehogy már egy írni-olvasni éppen megtanult gyereknek ne legyen ilyen komoly kütyüje! Szóban forgó kislány az interneten tehát bármit elérhet, amire csak kíváncsi, ráadásul aktív Facebook felhasználó. Igen. Sajnos szemtanúja voltam, ahogyan a nyolcéves gyermek a haját dobálva, pucsítva pózolva készített magáról szelfiket, amiket aztán rögvest nyomott is fel a Face-profiljára, hogy utána számolhassa a lájkokat. Lehet én vagyok túlontúl maradi vagy gyengébb felfogó képességű, ám több dolgot nem értek:

1. Szelfihez minek kell kitolni a fenekét, amikor az úgysem látszik a képen?
2. Hogyan engedheti a Facebook, hogy egy nyolcéves kislány regisztráljon és aktív tagja legyen?
3. Hogyhogy mindezt engedi az anyja?

Hm, jobban belegondolva, az utolsó kérdés talán megválaszolható lenne. Hiszen mit várni egy olyan “anyától”, aki a dohányboltba lépése előtt a saját nyolcéves gyereke kezébe nyomja füstölgő cigarettáját, hogy vigyázzon rá?!😔

Elmélkedő típus lévén elmerengtem azon, hogy amerre a világ most tart, ezek a szegény, hajukat dobáló, pucsítva szelfiző, lájkgyűjtő kislányok tizenévesen már szülni fognak. És nem mondjuk tizennyolc évesen, hanem sokkal, sokkal hamarabb…

A '80-as évek szülötte vagyok. Egyes mai fiatalok szerint ez egyet jelenthet a begyepesedettséggel (szép szó), én mégsem bírom felfogni, miért kell egy nyolcéves kislánynak sminkelnie magát, műkörmöt felrakatni és színezni a haját? Én ilyen idősen még a Barbie-m haját sem színeztem, max. a kifestőkönyveimet. Hová sietnek ezek a gyerekek?

Emlékszem, amikor gyerek voltam, igen törni kellett a bilifrizurás, sminkmentes fejemet azon, hogy mit kérjek szülinapomra vagy karácsonyra. Egy dolgot választhattam! Manapság ilyen egy átlagos szülinapi gyerekzsúr:

Miért nem már egy egész játékboltot vesznek a büszke szülők a porontyuknak? A gyerek ezzel az ártatlannak tűnő szokással, hogy a szülinapján háromemeletes tortát kap két tucat marcipán mesefigurával, valamint egy utánfutónyi játékot, vajon milyen értékrendet sajátít el? És vajon a több tucat játék mindegyikével játszani fog, vagy már másnap a feledés homályába merül az ajándékok túlnyomó többsége, amit aztán a család csak kerülget, és pakolgat jobbra-balra?

Kis híján elfelejtettem leírni egy észrevételemet: a kislány ismerősöm a Facebook előtt ülve általában hóttt (így, három t-vel😅) ideg, mert vagy éppen letiltotta őt valaki; vagy bejelölte egy olyan, akit utál; vagy nem kaphatja meg azon nyomban, amit az oldalon szörfölve éppen meglátott; vagy neki nincs olyan hosszú haja, mint az iskolatársának; vagy nem kapott elég lájkot a hatvanadik szelfijére stb…

Én meg attól vagyok hóttt értetlen, hogy egy másodikos gyereknek miért ez tölti ki a gondolatait, az életét?

Harmadik szülöttem

Egy eléggé nehéz időszakon vagyok túl. Amolyan “örökösen csendes szemlélődőként” már régóta motoszkált a fejemben egy gondolat. Figyelgettem magam körül a világot, és eszembe jutott, vajon mit képes okozni a szeretet hiánya?

Elmémben elkezdett körvonalazódni egy család élete. Azon is sokat töprengtem, hogyan adjam elő a történetet. Végül úgy döntöttem, megszólaltatom mind a három gyereket, és hagyom, hogy ők meséljék el érzéseiket. Sikerült olyannyira beleélnem magam ebbe a kitalált kis világba, hogy egy-egy fejezet végén összeszorult a szívem; a könyv befejeztével pedig hiányérzetem támadt. Hiányoznak a karakterek.

Ám hogy ne legyen túl sötét ez a bejegyzés, jó hír az, hogy rengeteg időm és energiám felszabadult, tehát visszatérhetek egyik kedvenc elfoglaltságomhoz, a blogoláshoz. Témám van bőven, azt sem tudom hirtelen, melyikkel kezdjem!😄

Visszatérve a harmadik könyvemre, amelynek megírásával most végeztem, még körülbelül két-három hónap kell, amíg a kezembe vehetem. És annak ellenére, hogy elég komoly (és szomorú) témát boncolgatok benne, igyekeztem a dolgok élét elvenni egy jó adag szarkazmussal. Férjem éppen most teszteli a könyvet, és azt mondta, sokszor felnevetett olyan részeken, ahol igazából sírni kellene.

Hamarosan sorra kerülő bejegyzésemig egyik kedvenc idézetemmel búcsúzom:

“Tedd azt, amiben hiszel, és higgy abban, amit teszel! Minden más csak erő- és időpocsékolás.”

Pontok őrzői a hegyekben

Gyönyörű napra virradt 2017. július 22-e. Ezen a napon rendezték meg a X. Patai Mátra Teljesítménytúrát, amelyen közel háromszáz résztvevő indult. E jeles esemény lebonyolításában a férjemmel mi is segédkeztünk.

Mivel hosszú út várt ránk a Mátráig, jócskán napfelkelte előtt ébredtünk. Pontosabban 01:50-kor. Nem elírás, nem 10:50-kor, hanem hajnali kettő előtt tíz perccel. Mondom én, hogy hosszú út várt ránk.😅 Útitársunk volt ősapánk és ősanyánk, nevezetesen Ádám és Éva, két tagtársunk személyében.

Sikerült időben megérkeznünk a gyöngyöspatai iskolához, ahol az Alföld Turista Egyesület tagjai már lelkesen serénykedtek.

Férjemmel idén csatlakoztunk az Egyesülethez, ezért friss hús lévén egy tagtársunkhoz csapódtunk pontőrködésünk idejére. Csak hogy tudjuk, mi a dörgés. És bizony volt dörgés, az ég felől! A rettentő kánikulát tizenegy óra tájban felváltotta egy frissítő nyári zápor, ami kifejezetten jól jött a kitikkadt túrázóknak.

Ám hogy ne rohangáljak az események útvonalán össze-vissza, hadd mondom el, hogy az iskolánál még beszállt hozzánk a kocsiba egy túrázó ember, akit elkísért a kutyája (Szundi) a nagy útra. Őket félúton kitettük, mi hárman pedig még autóztunk egy kicsikét, hogy aztán egy árnyékos helyen leparkolva gyalog folytassuk utunkat pontőrködésünk kijelölt helyszínéig. Mindössze negyven percecskét kellett kutyagolnunk (immár kutya nélkül), csekélyke kétszázötven méternyi szintemelkedéssel.😏

A kíváncsibbak kedvéért megjegyzem, én sem tudtam, mi is az a pontőrködés, amíg részt nem vettem benne. Abból áll a dolog, hogy egy kijelölt helyen letáborozunk a rajtszámokat tartalmazó lapokkal illetve egy bélyegzővel, és ha felbukkan egy nevező saját papírját lobogtatva, lepecsételjük (nem a nevezőt, hanem a papírját), valamint jelöljük a saját lapunkon, hogy megjelent nálunk.

Itt a kínálkozó alkalom, hogy megjegyezzem: a rendezők idén tizenhét ellenőrzőponton teljesítettek szolgálatot, és a legtöbb helyen frissítőkkel kínálták a túrázókat.😊

Küldetésünket teljesítve dél után visszatértünk a bázisra, ahol mennyei mannával, kolbászos tarhonyával csillapíthattuk éhünket. Az étek sikerességét a repetázási ráta magas mutatója ékesen bizonyította.

Kedvcsinálónak egy mondatban összefoglalnám, mennyi előnnyel jár egy-egy túra: a friss levegő kitisztítja a tüdőt és az elmét, a csodaszép csendes táj kisöpri a lelkekből a hétköznapi gondokat, a mozgás feltölt energiával, a jó társaság pedig garantálja hangulatunk csúcsra törését! Hát kell ennél több?😃

Élménybeszámolóm végére már csak néhány képet tartogatok.

Szundi szimatol

motyónk az őrhelyen

az éltető víz adója

természetes szépség

Halálraítélt-gyártó lények

Az ártatlanokkal, valamint az igazságtalansággal szembeni túlérzékenységemnek köszönhetően véresre kaszabolódott a combom külső része, annyiszor nyílt ki a bicska a zsebemben az állatkínzók miatt! Meglehet, a cím is erősre sikeredett. Mit mondhatnék, ez is jelzi szörnyülködésem mértékét.

Tuti nem ért velem egyet mindenki abban, hogy szerintem az is egyfajta állatkínzás, ha valakinek van egy nőstény cicája vagy kutyája, a “gondos gazdi” pedig hagyja, hogy állatkáját állandóan felcsinálják, aztán amikor a szerencsétlen kínkeservesen megfial, a magát istenségnek képzelő emberállat elszedi az anya elől kicsinyeit, és hidegvérrel kinyírja őket. Egek, lúdbőrözik a tarkóm! Utálom az ilyeneket!

Talán túlzás azt feltételezni, hogy egy anyaállatnak is vannak érzései? Szegény jószág nem egy fialógép! Ám ott vannak a másik oldalon a hím állatok. Nekik sem egyszerű az élet. Egy neves, kutyapszichológiával foglalkozó szakembert idézek most, nevezetesen Cesar Millan-t:

“Tartozunk annyival a kutyáinknak, hogy megkíméljük őket attól a rendkívüli fizikai és pszichológiai szenvedéstől, amit akkor kénytelenek átélni, ha nem párosodhatnak, holott testük minden sejtje erre ösztönzi őket.”

Továbbá, íme egy állatorvos barátja szavai:

“A fiatalon elvégzett ivartalanításnak számos egészségügyi előnye van.”

“A viselkedésre kimondottan jó hatással van. Az ivartalanított kutyák nem jelölgetnek sem a házon belül, sem a területük környékén, és nem alakul ki bennük hatalmi harcokhoz, erőszakos magatartáshoz vezető agresszió sem. Az ivartalanított kutyák kezelhetőbbek, könnyebben képezhetők, és sokkal békésebb, nyugodtabb családtagok.”

Mindez cicákra vonatkoztatva: erősen feltüzelt állapotukban előfordulhat, hogy megtépik egymást, kimarják a másik szemét, vagy csak szimplán kipofozzák ellenfelük fogát a szájából. A mi kandúrunknak legalábbis hiányzik az egyik négyese (nem a kártyapaklijából, hanem a szájából az egyik foga). Ki tudja, mi történhetett szegénykével, amíg még eljárt csajozni.

Eszembe jutott, hogy mielőtt Tornádó nevű kandúrunkat elvittem ivartalanításra, csórikám sovány, koszos és csapzott volt. Az állatorvos felvilágosított, hogy szegénykének nincs ám ideje mosakodni, mert hajtja a vére. Azelőtt napokra eltűnt, ám a műtét után csodaszépen helyrejött a bundája, és persze a kimaradozásai is megszűntek. Mondjuk, a foga azóta sincs meg, de legalább a szemét nem kaparták ki...

Az jutott még eszembe, amikor a tizenhárom éves kankutyánkra rákérdezve az állatorvosunk csak biztatni tudott, nemhogy nem veszélyes a vén rókánál a beavatkozás, hanem egyenesen javallott. Mi tagadás, a procedúra után tényleg lenyugodott a kis vérebünk, már nem hágja meg a rongyocskáját napjában többször is…🙈

Azon gondolkodom, hogy az állataink jól-léte is csak a pénzről szól, mint oly’ sok minden más ezen a világon, vagy pedig a gazdik bele sem gondolnak, hogy a kielégítetlen, sürgető nemi ösztönzés milyen kínzás a jószágnak? (Bezzeg ha a főnök ideges, rögtön tudják mondani, hogy biztos nem volt semmi az éjjel…) Vagy tényleg ennyire sajnálják az emberek azt az egyszeri kiadást ivartalanításra? Mondjuk van ám állatoknak kifejlesztett fogamzásgátló tabletta is, de hát azért is csengetni kell valamennyit. Na nem a kapun…

Már csak annyit fűznék az állatkás témához, hogy a jószágaink igenis érző lények, mindegyik egy-egy külön kis személyiség, és sok mindent megértenek. (Nem csak azt, hogy “gyere ide/helyedre/sicc!”). Néha elfog az az érzés, hogy az állataim talán többet is felfognak abból, amit mondok nekik, mint némelyik kétlábú fajtársam…

Szószaporítás helyett íme néhány képecske, amelyen tisztán látható a szeretet!

THIS IS SPARTAAA-CUS

Nem mindennapi kalandban volt részem június 24-én, szombaton. Kénytelen vagyok jól összeszedni a gondolataimat, hiszen az élmény egyszerűen leírhatatlan (és én mégis megpróbálkozom azzal, hogy leírjam)!😄

Férjemmel ez év januárjában csatlakoztunk az Alföld Turista Egyesülethez, és milyen jól tettük! Kedves és segítőkész csapatba csöppentünk, akikkel remek túrákon veszünk részt.

Érdekes módon a szombatra meghirdetett Spartacus-túrára mindössze egy maroknyian jelentkeztünk, így tehát a kis csipetnyi csapat be is fért egy személyautóba. Amikor sofőrünk aggodalmasan hátrapillantott, kényelmünket ellenőrizvén, megnyugtattam, hogy sok hóember kis helyen is elfér, főleg, ha megolvad. Ám szerencsére mi nem indultunk olvadásnak, hála a légkondi csodájának! Meg persze még a nap sem nagyon lendült bele a feladatába (emberek ropogósra pirítása, pácolása), hiszen hajnali hat óra sem volt még indulásunkkor.

Mielőtt elmesélném a folytatást, hadd mutassam be túratársaimat: férjem (Tibi); egy hetvenhét éves, igen tapasztalt veterán (Ádám); egy szintén tapasztalt úriember (Béla); és a túravezetőnk (Laci), aki egyben a sofőri feladatot is elvállalta.

Mivel sajnos teleportálni egyikünk sem tudott, így négy órát kellett áldozni az életünkből arra, hogy megérkezzünk úticélunkhoz: Dömösre. Ott leparkoltunk, felnyaláboltuk menetfelszerelésünket, és tíz óra előtt tíz perccel nekivágtunk a nagy kalandnak.😎

Sokat jelentett, hogy már a túra legelején, tehát frissen, erőnk teljében leküzdöttük az 568 méteres szintkülönbséget. Igen, felfelé!😅 Ez volt az a szakasz, ahol tovább edzhettem magam a tériszonyom legyőzésében. Elcsépelt mondat, tudom, ám annál bölcsebb: a félelmeidet úgy tudod legyőzni, ha szembenézel velük. Hát én szembenéztem az alattam tátongó nagy mélységgel!😱 Meg kell mondjam, már csak halványan él bennem egy kis iszonyat a tértől. Hozzáteszem, a legnagyobb csapást maga a Spartacus-ösvény mérte iszonytató tériszonyomra. De erről később.

Szeretnék kicsit kitérni az állóképességemre, hátha valakit rendszeres mozgásra fog inspirálni a fejlődésem. Két évvel ezelőtti, legelső 20 km-es túrámon az emelkedőn úgy ziháltam, mint az asztmájától szenvedő Drakula; másnap pedig úgy járkáltam, mint egy szériahibás Terminátor; valamint leülésnél és felállásnál is óbégattam kínomban.😂 Ezzel szemben idén úgy másztam fel a sziklákon, mint pók a falon, és másnap szinte semmi izomlázat nem éreztem. Gyanítom, ezt leginkább a heti négy-öt, néha hat alkalommal végzett rendszeres edzéseimnek köszönhetem (meg persze két éve jóval többet is nyomtam…).

Térjünk vissza a jelenbe! Mentünk, mendegéltünk, közben beszélgettünk, és bizony sok okosságot tanultam tapasztalt túratársaimtól. Közben pedig néha kétrét görnyedtem a nevetéstől, olyan mókás sztorikat adtak elő. Ádám például, aki tán’ már több mint negyvenöt éve túrázik, mesélte, hogy amikor megcsinálta az első 100 km-es túráját, akkor… de hadd adjam ezeket a szavakat az ő szájába: “Úgy képzeld el Rita… (a levegővétel helye), hogy a túra végeztével…, otthon beleültem egy kád meleg vízbe…, és egy hét múlva…,” az én agyamon pedig sebtiben keresztülnyargalt a mondat befejezése: “...is ott ültem”. De persze nem ez volt a történet vége. Szóval kellemesen eldiskuráltunk, egészen a Spartacus-ösvényig. Ott ugyanis roppant mód kellett ügyelni minden lépésünkre.😨

Azt gyanítom, hogy nem véletlenül kapta az ösvény a nevét. Aki ott végigmegy, az egy igazi bátor gladiátor! Az út túlnyomórészt olyan keskeny, mint egy anorexiás modell csípője, és vannak hirtelen éles kanyarok, amikor az ember megy-megy, és egyszer csak ott a lába előtt a nagy semmi! Fantasztikus útvonal! Maga az ösvény Pilisszentlászló és Visegrád között kanyarog, a csodálatosan szép Visegrádi-hegység ölelésében. Lehet, hogy megterhelőnek tűnik egy ilyen túra, de hál’ Istennek már tapasztalatból mondhatom el, hogy noha valóban elfárad az ember, mégis csodásan feltölti lelkileg - hosszú időre!😊

Szombati végeredményünk tehát kicsivel több, mint 24 km, 768 méter szinten. És ami a fő, épségben hazaértünk, hogy megírhassam ezt az élménybeszámolót - remélhetőleg kedvcsinálónak!

Már csak annyit jegyeznék meg itt a végén, hogy az első linkre kattintva a saját kezűleg készített képek mustrálhatók meg. A második link képeit - amelyek magát a Spartacus-ösvényt mutatják - a netről szedtem le, mert hősiesen bevallom, megmászása közben az életemért kapaszkodtam!🙈
a túra
Spartacus-ösvény

Szomjoltó

Te mennyit iszol? Na, ne tessék félreérteni a kérdést! Nem az alkoholfogyasztásodra gondolok. Pusztán a napi folyadékbeviteled felől érdeklődök.😄

Azért jutott eszembe erről a témáról írni pár gondolatot, mert azt látom a környezetemben, hogy az emberek elfelejtenek inni. Vagy csak egyszerűen nem foglalkoznak azzal, hogy a szervezetüknek szüksége lenne a folyadékpótlásra. Sőt, van olyan ismerősöm, aki azért nem iszik egész nap, hogy ne kelljen elszaladgálnia pisilni. Gratulálok neki!

Pedig bizony megvan a veszélye annak, ha az ember elhanyagolja ezt a fontos dolgot. Mit fontos? Életbevágó! Lássuk csak, mit okozhat a vízhiány a testben, ám előtte még idebiggyesztek pár érdekes adatot:

“A test átlag víztartalma 75%. Átlag 8 pohár vizet kellene fogyasztani ahhoz, hogy ez az arány megmaradhasson.

A vér 95%-a, a csontok 22%-a, míg az izmok 75%-a víz.”

“Magas vérnyomás

Normális hidratáltság esetén a vér 92 százaléka víz. Ha nincs elég víz a szervezetben, a vér besűrűsödik, ami áramlási ellenállást okoz és magas vérnyomást eredményez.

Asztma és allergiák

Dehidratáltság következtében a légjáratok beszűkülnek - testünk így védekezik, hogy kevesebb víz párologhasson el a kilégzéssel. Továbbá a szervezet hisztamintermelése (ami allergiás folyamatokban is termelődik) exponenciálisan nő, ahogy a test vizet veszít.

Bőrproblémák

A vízhiány meggátolja a toxinok kiválasztását a bőrön át, így bőrünk sokkal érzékenyebbé és sérülékenyebbé válik mindenféle kórokozóval szemben.

Húgyhólyag- és veseproblémák

A dehidratáltság a toxinok és savtermékek felhalmozódását okozza, ami csökkenti a vesék és a húgyhólyag ellenállását a baktériumokkal és egyéb kórokozókkal szemben.

Emésztési gondok

A vízbevitel és ezzel az alkalikus ásványok bevitelének (magnézium és kalcium) csökkenése olyan komoly emésztési problémákat okozhatnak, mint a fekély, a gastritis és a reflux.

Székrekedés

A vastagbélben szívódik fel a víz legnagyobb mennyisége. Így, ha nincs elég víz a szervezetben, a vastagbél szintjén maximálisan zajlanak a felszívó mechanizmusok, ezáltal székrekedést okozva.

Ízületi fájdalom és merevség

Minden ízület felépítésében megtalálható a porcszövet, amelynek nagy része víz. Ezért elegendő víz hiányában fájdalom és merevség jelentkezhet.

Súlygyarapodás

Amikor a szervezetben nincs elég víz, az éhséghez hasonló tünetek lépnek fel, és ezt sokan félreértelmezve esznek, holott a szervezet szomjas.

Korai öregedés

A vízhiány miatt a test minden szerve, köztük a legnagyobb, a bőr is vizet veszít és megráncosodik, korai öregedést idézve elő.”

És ha hiszed, ha nem, ehhez a felsoroláshoz hozzácsaphatnánk még a fejfájást is. A legtöbbször így adja tudtunkra a szervezetünk, ha szomjazik.

Nem akarok többet okoskodni, egy a lényeg, inni kell!

Méregnap gyerekeknek

Az idei gyereknapot munkával egybekötött megfigyeléssel töltöttem. A helyi művelődési házban dolgozom, így aznapra engem is beosztottak. Az volt a feladatom egy kedves kolleginával egyetemben, hogy csillámtetkókat ragasztgassak a kölkökre. És közben figyeltem!😏

Figyeltem, és egyre jobban elborzadtam. Az egész gyereknap arról szól, hogy a lehető legtöbb mérget tömöd a gyerekedbe! Sorolom a felhozatalt: péksüti, palacsinta, jégkrém, jégkása, vattacukor, csokiszeletek, cukorkák, cukros üdítők. BORZASZTÓ! És ezt fejeljük meg azzal, hogy a "kedves" szülők lépten-nyomon azzal a síp-síp-síp-síp-síp (ez itt a csúnya szavak helye) cigijükkel lófráltak a gyerekek között! BORZALOM!

Ki kell térnem kicsit az üdítőkre. “Véletlenül” elolvastam az egyik termék címkéjét. Ezt írták rá: “A gyermekek tevékenységére és figyelmére káros hatást gyakorolhat.” De legalább őszintén közlik ezt a vásárlóval!

A kolléganőm, akit a trambulinhoz osztottak be, azt mesélte, hogy az egyik kölyök hirtelen kimászott az ugráltató-küyüből, és elment a fák közé hányni. A másik meg szó szerint orrvérzésig ugrált. Szerencsétlen gyerekek egész nap semmi normálisat nem esznek, agyontömik magukat cukorral, ami stimulálja az idegrendszerüket, felpörögnek, erre jön az, hogy ott a lehetőség őrjöngeni (ugrálóvár, trambulin stb.), ráadásul a meleg és a hőbörgés miatt fokozott folyadékbevitelt igényelnének, de csak cukros löttyöt kapnak, ami tovább dehidratálja őket. Csoda hát, ha nem kapnak agyvérzést? Nem is értem, miért így kell ünnepelni a gyereknapot?

És mivel nem értem, nem is tudok ide más egyebet írni.