Bandukolás 13 km-en át

Szeretett férjemmel azzal indítottuk a szeptemberünket, hogy összekötöttük a kellemest a hasznossal. Másodikán, szombaton ugyanis felkerekedtünk tizenöt turistatársunkkal, és elindultunk Romániába, a Bihar-hegység felé, hogy mozogjunk “egy kicsit”.

A hosszú útra való tekintettel meglehetősen korán keltünk. Mivel azonban hozzá vagyunk szokva a hajnali keléshez, “reggeli” recsegős varjúhangomon megszólalva rezignáltan konstatáltam a következő tényt, amelyet egyébként csík szemmel olvastam le a mikró kijelzőjéről: “Ehh, még csak négy óra van.” 😂 Majd betettem a kávémat melegedni.

Pár falat reggeli után - amelyet a kandúrkánk kaját követelő vernyákolása tett hangulatosabbá - elláttuk az állatkáinkat (1 db kutya, 2 db cica, 10 db tyúkocska), majd motyónkat felnyalábolva elhagytuk a terepet. Köröstarcsaiak lévén még át kellett kocsikáznunk Mezőberénybe, hiszen onnan indult a kisbusz fél hatkor.

Utazunk-utazunk, egyszer csak 6:15 lett, és megérkeztünk a határhoz. “Méhkerék”, olvastam a feliratot, mely szóösszetétel igen megtetszett nekem. De most nem ez a lényeg.😊

Szerencsére hamar átjutottunk külföldre, így folytathattuk utunkat. Nyolckor ránéztem az órámra, hát még mindig csak utaztunk, de legalább már a hegyek egyre közeledtek felénk! Addigra igencsak benne volt a boogie a lábamban, alig vártam, hogy nekivágjunk a túrának!

Miután ügyes sofőrünk felkacskaringóztatott minket a gyönyörű kilátást nyújtó szerpentinen, sikeresen leparkoltunk az ezeregyszáz méter magasan lévő biharfüredi Hotel Iadolina előtt. Nem állítanám, hogy úgy ugráltunk ki a kisbuszból, mint a jól képzett kommandósok, hiszen az út közbeni pihenő ellenére is elcicásodtunk, ezért csak - úgymond - komótosan kikászálódtunk a járműből.😅

Némi nyújtózkodást követően (amelyet bármely képzett jógaoktató büszkén nézett volna végig) felcihelődtünk, és fél tízkor végre-végre nyakunkba vehettük az erdőt. Meg pár perc múlva az esőkabátunkat is… Természet Anyánk kegyes volt hozzánk, hiszen mindössze úgy negyed órácskáig áztatott minket az égi zuhannyal, onnantól pedig pompás időjárással ajándékozott meg bennünket.😇

Mivel ez nem egy teljesítménytúra volt, így bőven volt időm nyugodtan fényképezgetni, mely fotók megtekinthetőek lesznek a bejegyzés végén. Na de most térjünk vissza a történethez.

Túrázunk-túrázunk, amikor egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy valaki szólongat engem. Mindössze a Természet hívott, de egyre sürgetőbben, ezért hamarjában találnom kellett valami alkalmas búvóhelyet! Adott szakaszon ilyesmi nemigen volt, ezért néhány hölgytársammal összefogtunk, és amíg ketten-hárman barikádot alkottak a férfi tagokkal szemben, addig mi, többiek egy kicsit előrébb szaladtunk, és szétszóródtunk, mint pollenmolekulák virágzás idején. Találtam egy rakás hatalmas farönköt, hosszában elfektetve az út mentén, gondoltam, majd a végében leguggolok, és akkor tuti nem látnak a hátramaradt túratársak. Igen ám, de annyira koncentráltam arra, hogy hátulról ne leskelődhessen senki, hogy egyszerűen megfeledkeztem egy nagyon fontos dologról! Mégpedig arról, hogy az út előre bizony folytatódik, ami ráadásul nem egyirányú, tehát onnan bárki jöhet, bármelyik pillanatban. És jött is az a bizonyos bárki!🙈 A szerencse kegyeltjének tartom magam, ugyanis folyóügyem végeztével már éppen az övemet csatoltam be, amikor a kanyarból felbukkant két motoros, pont velem szemben. Ráadásul az egyiknek fejkamera volt a bukósisakján. Képzelem, mi lett volna, ha ő motorozik nagy lazán, én meg egyszer csak ott guggolok előtte…😂

Hogy örömöm ne tartson soká', ezután következett az út nehezebbik része. Ekkor volt fél tizenkettő, és innentől a túra végéig, azaz fél háromig jóformán szüntelenül csak emelkedőn haladtunk. Tehát ez volt az a pont, amikor hegyi zerge üzemmódra kellett kapcsolnom, hiszen akadt olyan szakasz is, ahol mind a négy végtagomat be kellett vetnem az előrehaladás érdekében. Rövid ideig tartó identitászavaros állapotomban Dart Vedernek hittem magam, legalábbis a lélegzetvételeim hangerejét tekintve kísértetiesen hasonlítottam rá.

Rettenthetetlen túratársaimmal túljutottunk a rettentően meredek szakaszon.😎 Jutalmunk nem is maradt el, hiszen azon felül, hogy láthattuk a csodaszép Szerenád vízesést, vadregényes táj ölelt körül minket, a kristálytiszta levegő frissítő zamatáról már nem is beszélve!

Elérkeztünk az utolsó kilométerekhez. Magyarországon többször is volt alkalmam belekóstolni a hegyi túrázásba, és meg kell mondjam, ez a mostani sokkal keményebb volt! Csak tizenhárom kilométert tettünk meg, mégis jobban éreztem a lábaimban, mint egy húsz, vagy akár egy huszonnégy km-es távot. De én mondom, bőven megérte az erőfeszítést, valamint az enyhe izomlázat, hiszen a társaság remek volt, a táj festői, az emelkedők szívet-tüdőt erősítők, a tiszta levegő pedig felért egy nagytakarítással a szervezetünkben! Egy ilyen kirándulást mindenkinek csak ajánlani tudok!

Bihar-túra, 2017