A munka világa

Mielőtt arról írnék, amit legutóbb ígértem, vagyis hogyan romlottak el a dolgok régi szeretett munkahelyemen, egy rövidke összefoglaló erejéig kitérnék arra, hogy mivel is foglalatoskodtam ott, illetve milyen kitérőt tettem – az akkori ügynökségem unszolására.

Jó néhány hete dolgoztam lelkesen az akkori helyen, amikor egy keddi munkanap végén felhívott az ügynökségtől egy hölgy, és közölte, másnap menjek be 7-re az irodájukba, mert egy másik helyre közvetítenek ki. Mit mondjak, nem repestem a boldogságtól, hiszen valóban jó szívvel jártam be dolgozni. Bár azt még nem is említettem talán, mivel töltöttem el a munkaidőmet. Kozmetikai termékeket csomagoltam, leginkább műszempillát, szemöldökfestéket, műkörmöt, ilyeneket, és az volt a legjobb az egészben, hogy pont egy kedves és értelmes magyar lány mellé kerültem, akivel igen jól el tudtunk beszélgetni.

Visszatérve arra a bizonyos szerdai napra. Szépen megjelentem adott időben az irodában, és kérdeztem, hová fognak kiközvetíteni; valamint hozzátettem, szeretek a jelenlegi helyemen dolgozni. Megnyugtattak, hogy ha nem tetszik az új hely, akkor visszaraknak a régire, és annyit mondtak még, hogy egy nagy raktárházban leszek, ahol ruhák vannak. Jó. El is vitt az ügynökségtől egy fickó kocsival engem és egy másik lányt, majd „sorsunkra hagyott”. Így szokás, az új helyre elvisznek (van, hogy busszal kísérnek), aztán a továbbiakban közlekedj egyedül.

Az a helyzet, hogy már a légkör sem nagyon tetszett abban a raktárban, meg elég furán álltak hozzám. Úgy mondták, mikor mit kell megcsinálnom, mintha azt nekem már tudnom kellett volna. Például egy halom különböző estélyi ruhát kellett a címkéjük meg méretük-színük szerint kategorizálnom és összeírnom, de hogy hogyan, azt meg sem mutatták. Mondjuk javarészt vállfákat kellett válogatnom, meg cserélgetnem rajtuk a ruhákat, mert nem volt mindegy, melyik ruha milyen vállfán lóg… Szóval alig vártam a nap végét, hogy felhívjam az ügynökséget, rakjanak vissza a régi helyemre.

Sajnos a főnök megelőzött, ugyanis ő már ebédszünetben telefonált, hogy arra a hétre kér engem. Köszi. Sebaj, valahogy túléltem azt a napot, és már csak azért is felhívtam délután az irodát, hogy bár tudom, a héten maradnom kell, de jövő héttől nagyon szeretnék visszatérni, és mondták, hogy OK. Szerencsére így is lett. Az volt még az érdekes, hogy mivel szerdán az ügynökséghez 7-re kellett mennem, és majdnem 8 óra volt, mire elkocsikáztunk a raktárhelyiséghez, azt gondoltam, hogy a munka is 8-kor kezdődik. Hát tévedtem, bár azt senki nem közölte velem, hogy ott 7-től 4-ig tart a munkaidő, így én csütörtökön és pénteken is lazán fél 8 után libbentem be. De még akkor sem szólt senki. Mindegy.

A legjobb rész – vagyis az egyetlen, ami ott történt velem – még csak most következik! Csütörtökön az ebédszünet után leküldtek a földszinti bemutatóterem elé, mivel ott kellett segédkeznem egy modellnek. Pontosabban a teremben ült egy maréknyi, divathoz nagyon értő ember, és várták, hogy a mellettük lévő öltözőből, ahol tulajdonképpen szükség volt rám, belibbenjen a modell, és ők elbírálhassák, mi kerüljön az új kollekcióba. Szóval, az "élő próbababa" próbálgatta a ruhákat (kb. 60-at vagy 70-et), én pedig leszedtem a vállfáról a soron következőt, majd visszaraktam, amit már bemutatott. Egy nagyon kedves, udvarias angol hölgy volt a modell, a harmincas évei végén járhatott, szőke rövid hajú, és természetesen nagyon csinos. Annyira jól elbeszélgettünk, hogy észre sem vettem az idő múlását. Olyannyira, hogy szépen megfeledkeztek rólam, így elmaradt az utolsó szünetem, és 4 helyett 5:10-kor végeztem, de egyáltalán nem bántam, mert nagyon jól éreztem magam!

A következő héten visszaállt minden a régi kerékvágásba, így még néhány hétig nagyon jól elvoltam a régi helyemen, mindaddig, amíg el nem kezdtek romlani a dolgok. Hogy hogyan, a folytatásból kiderül.