Azt törpöltem ki, hogy szentelek néhány bejegyzést a londoni élményeimnek, bepillantást engedve a hol küzdelmes, hol vidám, vagy éppen meglepő történésekbe. Ehhez kicsit a múltba kell révednem, hogy felidézhessem a kereken egy éves itt-tartózkodásunk egy-egy mozzanatát. Lássuk.
Legelső angliai munkánkat egy csipszgyár éjszakás műszakjában
kaptuk Tibimmel. Sajnos nekem annyira nem tolerálta a szervezetem az állandó
éjszakázást, hogy másfél hónap után úgy lemorzsolódtam, mint jól kiszáradt
kukoricacsőről a szemek egy igen erős gazdasszonymarokban.
Emlékeim szerint egy szerda reggel történt, hogy 7-kor
végeztünk az éjszakás műszakkal, és mivel egy kolléganőmtől megkaptam egy másik
ügynökség címét, gondoltam, nem húzom az időt, hanem nyakamba kanyarítom a várost,
és szerencsét próbálok. Nem akartam Tibit magammal cipelni, mondván, hadd
aludjon, meg amúgy is nagylány vagyok, megoldom. Hja persze. Én, aki a saját
szülővárosában képes eltévedni, majd kialvatlanul odatalál egy frissen kapott
ismeretlen címre, ráadásul külföldön!
Egy zuhany után elindultam a buszhoz. Előzőleg annyit
gyorsan megnézett a neten Tibi, hogy melyik megállónál kell leszállnom, a
házszám meg adott volt. Az egyszeri átszállással még nem is volt gondom, ám
amikor már fent ültem a második buszon, kezdődtek a kisebb-nagyobb bonyodalmak.
Először is, az egyik megállónál (egy metróállomás előtt) az a busz, amelyikre
átszálltam, nekiállt rostokolni, aztán amikor már az utasok is tanácstalanul
nézegettek körbe, hogy miért nem indulunk már, a géphang bemondta, hogy pár
percig legyünk türelemmel, amíg a buszsofőrök helyet cserélnek. Itt ugyanis
szokás egy-egy járat közben, a buszöbölben átadni a műszakot. Na de csak
elindultunk végre! Azzal azonban nem számoltam, hogy délelőtt csúcsforgalom
van. Ja, nem is: ultra-megaforgalom! Volt egy olyan szakasz, ahol két buszöböl
között eltelt negyed óra is, pedig a távolságot nem kilométerekben kell
elképzelni. Ködös fejjel elkezdtem kalkulálni, hogy ha így haladunk, akkor
órákba telik, míg megjárom az ügynökséget, és akkor mikor fogok aludni, hogy
kibírjam az éjszakás műszakot? Így hát idő előtt jeleztem, mert azt láttam,
hogy az ellenkező irányba (hazafelé) nincs nagy forgalom. Miután leszálltam,
kíváncsiságból a megállóban megnéztem a táblát, hogy hány megálló lett volna
még hátra a célig. Kiderült, hogy csak egy! Megint kalkuláltam: ha már idáig
eljöttem, és rászántam ezt a délelőttöt, akkor csak ne adjam fel, azért is
vigyem véghez a küldetésem. Egyúttal azt is megnéztem, hogy az adott busz 6-7
percenként jár. Mindez egy fél percbe sem telt bele. Amikor azonban
megfordultam, éppen elhúzott mellettem a következő busz, szóval esélyem sem
volt leinteni, és felszállni rá. Így hát elindultam gyalog, de jól is tettem,
mert útba esett egy benzinkút, ahol el kellett intéznem egy kis dolgot.
Bementem, és mivel tudtam, csak úgy nem engednek be bárkit az utcáról a kétbetűsre,
vettem egy csokit (mi mást?), és megkérdeztem, merre találom a mosdót. A
benzinkutas egy ajtó felé bökött ujjával, és közölte, hogy menjek csak be nyugodtan.
Egyébként jól gondoltam, hogy nem lehet csak úgy mindenféle odatévelyedettnek
használnia a mellékhelyiséget, ugyanis ki volt írva az ajtóra az „Out of
order”, vagyis használaton kívül felirat.
Folytattam utamat, gyalog. Valamit nagyon elnézhettem, mert
megérkeztem ugyan a buszmegállóhoz, ahol elvileg le kellett volna szállnom, de
csak nem stimmelt a házszám, és hiába kérdezősködtem, mindenféle kisutcákba
irányítgattak, az idő meg egyre csak telt-múlt. Végül feladtam a csatát (a
harcot még nem), és elindultam szépen haza. Fél dél körül meg is érkeztem, és
végre bezuhantam az ágyba azzal a tudattal, hogy nem adtam fel félúton, hiába
voltam kimerült. Van abban valami kellemes érzés, ha az ember ki tudja tolni a
határait. Így érzi, hogy fejlődik és erősödik.
Következő héten, immár Tibivel együtt mentünk el az
ügynökséghez, oda is találtunk, és kiderült, hogy egy héttel előtte nem a jó
buszmegálló környékén keresgéltem, hanem még eggyel tovább kellett volna
mennem…
A történet vége az lett, hogy sikerült beregisztrálnom ahhoz az ügynökséghez, ami szám szerint a második volt. Mindezek után már csak várnom kellett, vajon felhívnak-e egy esetleges munkaajánlattal, ami a folytatásból fog kiderülni.
(Ez az elveszettnek tűnő nő akár én is lehetnék...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése