Vissza az alapokhoz

Miután az előző bejegyzésben ismertetett igazságtalanság történt velem a legutolsó kiközvetítésemnél, várható volt, hogy nemigen kapok munkát attól az ügynökségtől. Nem is ültem sokáig a babérjaimon. Két nap alatt a környék összes egerét megitattam, majd hétfőn felkerekedtem, hogy új ügynökséget keressek magamnak (abból itt Londonban akad bőven). Arra nem is gondoltam, hogy az elsőhöz térjek vissza, mert a legtöbb munkahelyükről tudtam, hogy milyenek… Igaz ugyan, hogy nem csúnyán váltunk el (mint az általában más emberekkel történni szokott), hanem szépen kulturáltan megszüntettem ott a regisztrációmat; ám én valami újat akartam kipróbálni. Találtam is a neten egy ügynökséget, ami nem volt messze az elsőmtől, így legalább nagyjából tudtam, merre kell majd keresnem. Hja persze, én meg a tájékozódás! Annyira nem találtam azt az új helyet, hogy körülbelül egy óra bolyongás után feladtam, és mivel többször is elhaladtam az első ügynökségem irodája előtt, gondoltam ez talán egy égi jel, hogy térjek már be oda, mert az idő egyre csak telt-múlt.

(Zárójeles lábjegyzet következik: azóta persze kiderült, hogy a keresett ügynökség kb. 15 méternyire van az elsőtől.)

Szóval hétfő reggel úgy fél 8 körül estem be az irodába, ahol akkorra az előtérben regisztrációra vagy épp kiközvetítésre várakozó emberek száma közelített a vészeshez! No de csak nem hátráltam meg, nekem munka kellett, így odaálltam az egyik ügynök elé, és udvariasan előadtam, hogy én ugyan már voltam náluk, mégis szeretnék regisztrálni. Lehet, hogy emlékezett rám, és tudta, hogy a munkámmal soha nem volt baj, így rögtön adta is a regisztrációs lapot, valamint nekem szegezte a kérdést, hogy ráérek-e aznap, mert van munka. Dupla szerencsém volt, ugyanis ott az a szokás, hogy még a regisztrációhoz is időpontot kell kérni, ráadásul rögtön munkát ajánlottak!

Egy határozott igennel le is csaptam a lehetőségre, csupán abbéli aggodalmamat közöltem, hogy sem munkavédelmi cipő, sem élelem nincs nálam. Semmi probléma, vágta rá az ügynök, ott helyben próbálhattam cipőt magamnak, amit majd az első heti béremből vontak le, illetve megnyugtatott, hogy csak körülbelül másfél óra múlva visznek az adott helyre dolgozni, addig elmehetek ételt venni a közelben lévő szupermarketbe. Így hát minden akadály elgördült az utamból, mehettem dolgozni.

Egy hatalmas konyhába csöppentettek, ahol minden csak úgy ragyogott a rozsdamentes acélpultoktól. A munkám abból állt, hogy ici-pici party-falatkák összeállításánál kellett „kiskuktáskodnom”. Több tucatszámra kellett különböző sajtokat vagy zöldségeket teljesen egyformára szeletelni, vagy a már kész falatkákat díszíteni. Érdekes volt, ellestem pár jópofa ötletet.

Egy darabig jól ment minden, ám közbejött egy hétfői fizetett ünnepnap. Ez azért érdekes, mert az előtte lévő pénteken az ottani konyhavezető még nem tudta megmondani a beosztásomat, így azt tanácsolta, hívjam fel délután az ügynökséget. Ez meg is történt. Akkori pechemre, későbbi szerencsémre pont az akkor még ott dolgozó korrupt kis aljas ügynök vette fel a kagylót (azt csak arcpironkodva merem említeni, hogy magyar), és amikor érdeklődtem, kapásból rávágta, hogy offon vagyok hétfőn és kedden is. Meg is lepődtem, mert amúgy oda hetekig folyamatosan visszavártak, csak a heti egy-egy szabadnapom volt változó. Később esett le a tantusz, hogy már eleve az furcsa volt, amikor rögtön rám nyomta a szabadnapot, vagyis utána sem nézett a dolognak, nem volt klaviatúra püfölés a háttérben, vagy „tartsd egy kicsit, megnézem”. Honnan a manóból tudta a beosztásomat, ha utána sem nézett?? Főleg több száz regisztrált dolgozóból!

A kép csak a következő héten állt össze. Kedden korán reggel bementem az ügynökség irodájába, mert ott bevett szokás, hogy aki nagyon akar dolgozni, az reggeltől 11-ig ott ül teljes harci felszerelésben, hátha éppen kiválasztják, ha hirtelen embert kell valamelyik helyre keríteni. Pont azt az ügynököt kaptam el, akinél beregisztráltam, és aki egyébként az egész iroda vezetője is egyben, és amikor meglátott, kérdezte, miért nem mentem dolgozni? Kissé kikerekedett a szemem, de csak azt tudtam elmondani, hogyan is történt a dolog, hogy csak úgy simán offra rakott a magyar ügynök. Erre csak fogta a fejét az angol fickó, hogy pedig engem oda visszavártak, na de nyugodjak meg, üljek le, megpróbál keríteni valamit.

Alighogy leültem az előtérben, befutott egy másik magyar lány a party-falatos munkahelyről, és kiderült, hogy ő is ugyanúgy járt, mint én! Ő azt is elmondta, hogy az a semmirekellő magyar ügynök pénzt vár a zsebébe azért, hogy kiközvetítse az embereket. És sokuktól kap is!

Az elkövetkezendő napok arról szóltak, hogy kb. fél héttől háromnegyed 11-ig ültem ott rendületlenül, munkára várva, de sajnos nem jött be hívás egyik munkahelyről sem, hogy hirtelen embert kérnek. Időközben kialakult bennem egyfajta pavlovi reflex, ugyanis amikor megcsörrent a telefon, ültömben előrébb hajoltam, és erősen szuggeráltam az ügynököt.

Nem akarom, hogy kisregény kerekedjen ebből a sztoriból, ezért igyekszem egy kicsit velősebben előadni a továbbiakat.

Aznap, amikor már éppen feladtam a reményt, hogy valaha munkát kapok, délután felhívott az egyik ügynök, és végre munkát ajánlott, azt a bizonyosat, ahol jelenleg is hajtom a mókuskereket. Időközben az a kapzsi, gonosz ember is elnyerte méltó büntetését: néhány honfitársa, akik rendszeresen fizettek neki a munkaközvetítésért, bemószerolták az irodán, így őt elbocsátották, ráadásul eljárás is indul majd ellene. Olyan ez, mint a mesében, a jó is és a gonosz is elnyeri jutalmát.

Kis kitérő után a jelenlegi munkahelyem ismertetésével folytatom.