Elmesélek egy történetet, aztán elmélkedek kicsit a
mondanivalóján.
Egyik nap elmentem a …-i zöldségeshez (a helyszín nem
fontos, az viszont igen, hogy ez egy családi vállalkozás). Az eladó hölgy éppen
akkor ment át a szomszédos helyiségbe, amikor beléptem. Odabent a kassza előtt ült a
kislánya egy széken, és valami mesét nézett a laptopon. Apuka odakint keményen dolgozott az udvaron. Én szép nyugodtan válogattam a finom
zöldségeket, gyümölcsöket. Anyuka visszajött, dúlt-fúlt idegesen. Dolgos férje
bejött, és a kasszához állt. Élete párja rápirított, hogy máskor azonnal jöjjön be,
ha valaki van a boltban (mondjuk nem ilyen szép megfogalmazásban adta elő
mondanivalóját). Kezdtem kellemetlenül érezni magam, de hősiesen válogattam
tovább az ebédnek valót. A férj kikérte magának a hangnemet, ám ő legalább
kulturáltan tette ezt. Az asszony csak pufogott és szuszogott tovább. Láttam, hogy a
gyerek mindvégig feszülten figyelte szüleit. Fizettem, és gyorsan elhordtam az irhám
a háborús övezetből.
Nem tudom, ki gondolja úgy, hogy a férj vétkes volt, vagy
hibát követett el. Hiszen nem történt semmi tragédia, nem én reklamáltam, hogy
miért nincs bent senki. Mégis durván letámadta a feleség élete párját.
Ráadásul egy idegen előtt. Sőt, ami rosszabb, a gyerekük előtt!
Valahol teljesen megértem, ha az ilyen sárkány-feleségek
mellől a férjek elmenekülnek, és más karjaiban keresnek egy kis kedvességet,
pár jó szót.
Úgy gondolom, a kapcsolatuk elején ezek az emberek még
tisztelték egymást. Kíváncsi vagyok, vajon mikor alakult át ez ilyen
szörnyű módon? Volt egy pont az életükben, amikor a feleség cseszett továbbra
is tisztelni a férjét? Vagy ez a rémes állapot fokozatosan jött létre? És hol
marad a szülői példamutatás?
Attól tartok, nem tudok semmi egyebet hozzáfűzni ehhez a
témához. Maradnak tehát a kérdések - számomra megválaszolatlanul.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése