Szívesen nézek régebbi filmeket, akár az ezredforduló előtti
időkből is. Legutóbb a Végzetes vonzerő című alkotást néztem meg, ami annyira
megcsiklandozta a szürkeállományomat, hogy muszáj néhány gondolatot kiadnom
magamból a témájával kapcsolatban.
Nem is dióhéjba, inkább csak mogyoróhéjba teszem a
történetet: adott egy házaspár 1 db kisgyerekkel, akik szépen, boldogan
éldegélnek. Amikor anyuka a csemetével elutazik hétvégére, a drága apuka
olyannyira elkezd unatkozni (holott állítása szerint ki sem látszik a
munkából), hogy viszonyt kezd egy alig egy napja megismert nővel. Gondolom
mondanom sem kell, hogy azon a hétvégén a friss szerelmespár kibontakozik
emberi mivoltából az összes ruhájával egyetemben, és átváltozik üregi nyúl-párrá…
Miután a feleség és a gyerek visszatér, apuka természetesen
úgy viselkedik, mintha mi sem történt volna. A bajok azonban ekkor kezdődnek!
A jó alaposan elhasznált és persze eldobott szerető először
csak finoman kezdi el zaklatni a hűtlen férjet, aki persze annyira szereti a
családját, hogy esze ágában sincs elhagyni őket. Nekem viszont az a
véleményem, hogy az ilyen emberek egyszerűen a megszokott, kényelmes életüket
szeretik, és nem azt a nőt, akinek örök hűséget hazudtak. Majd bolond lenne
apuka a kellemes kis állóvizébe belehugyozni, elvégre van már egy jól
bejáratott házicselédje, aki minden vágyát kielégíti... Bocsi, elkalandoztam. Szóval a dolog akkor bonyolódik igazán, amikor kiderül, hogy úton van
a zabigyerek. Apuka csodálatos, érett felnőttre valló felelősségvállalása abban
merül ki, hogy nagylelkűen felajánlja az abortusz kifizetését. Csakhogy
újdonsült anyuka családra vágyik. Nem csonkacsaládra, hanem igazi családra! Azzal biztosan
nem lövöm le a poént, ha elárulom, hogy a hűtlen férjnek esze ágában sincs új családot
alapítani (elvégre van már neki egy, amelyikről hétvégére szépen
elfelejtkezett), és ezt meg is mondja a nőnek. A történet folytatását azonban
nem árulom el. Mindenesetre én nem bántam meg, hogy végigültem a teljes két óra
hosszát.
Engem igazából az szomorít el, hogy ez a történet nem csak
egy forgatókönyvíró agyszüleménye, hanem bizony már-már az megy ritkaság- és
csodaszámba, ha valamelyik fél NEM csalja meg a másikat. Pedig elvileg
működhetne a hűség, hiszen bizonyított tény, hogy fejlett agyunkban (már akinek
tényleg kifejlődött…) nagyméretű homloklebeny található, amely lehetővé teszi,
hogy tudatosan döntsünk tetteinkről. Igen, a kulcsszó a “lehetővé teszi”. Az
már más kérdés, hogy ezzel az emberek rettentő többsége nem él. Mindegy is,
miért: unalomból, bosszúból, kalandvágyból, alkoholos befolyásoltság következtében,
kisebbrendűségi komplexus kompenzálása miatt stb. Tökmindegy. A lényeg az, hogy
az ilyen viselkedésre nincs mentség, és nincs bocsánat!
Hahh, eszembe jutott egy jó kis szlogen, amit a film főhőse
is bevetett: “De nem jelentett semmit”. Igeeen?! Szóval az a másik emberi, érző
lény, az a másik nő csak egy anatómiai húsdarab, egy lyuk volt, amibe - nem
szeretek csúnyán fogalmazni, de ettől finomabban sajnos nem fog menni -
beleeresztette a tárat.
Ha már így belejöttem ennek a témának a boncolgatásába,
akkor elmesélek két rövidke kis anekdotát. Az egyik az volt, amikor egy
hölgyismerősömmel az egyik internetes oldalon kikezdett egy srác, nem titkolva,
hogy mit akar tőle (a fegyvere már tüzelésre készen állt). A lány viszont
látta, hogy a kedves udvarlónak a státusza “kapcsolatban”, és amikor ezt a
feledékeny úriemberrel közölte, akkor az volt a válasz, hogy ők úgyis
szakítófélben vannak. Nem telt el sok idő, amikor ezzel az ismerősömmel a városban
csavarogtunk (anno, még Nyíregyházán), és kibe botlottunk bele? Hát a mi kis “Don
Huánunkba” (ejtsd Don Juan), aki a "szakítófélben lévő" barátnőjét ölelgette.
Látni kellett volna azt a riadt képét, amikor észrevett minket! Biztosan
berezelt, hogy a megkörnyékezett leányzó köpni fog.
A másik nem is egy történet, hanem egyfajta felfogás. Már
nem egy nőismerősömtől hallottam olyat, hogy “engem megcsalhat a párom, csak ne
tudjam meg”. Ez a hozzáállás két dolgot árul el nekem az illetőről: hogy nem
nézi magát semmibe, és hogy buta. Az előbbit, azt hiszem, nem kell
megmagyaráznom, utóbbit pedig azért írtam, mert nem látja ennek a veszélyét.
Lehet, hogy ő soha nem tudja meg, ha élete párja félrelép, de azt a szervezete
igencsak meg fogja tudni, ha valami betegséget vagy fertőzést kap el a
kicsapongások miatt!
Úgy néz ki, sikerült alaposan kiveséznem a témát. Nem akarok
már semmi egyebet hozzáfűzni, így be is fejezem, hogy nyugodtan emésztgethesd a leírtakat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése