Kemény hetem volt. Február 23-án, egy pénteki
napon kezdődött.
Délután szörnyen fájt a torkom, estére pedig ágynak dőltem.
Pocsékul éreztem ugyan magamat, mégis megpróbáltam pozitívan gondolkodni, és
erősen a gyógyulásra koncentrálni. Az éjszakám nem is volt vészes. Hétvégén
viszont továbbra is gyenge voltam, ami hihetetlenül frusztrált. Azon dühöngtem,
hogy a francba betegedhettem meg?! Arra jutottam végül, hogy a következő
tényezők adódhattak össze:
- Előző héten négy napra kimaradt a vitaminadagom, mert sajna kifogytunk belőle.
- Ugyanez a hetem eléggé stresszes volt, mivel kóctalaníttattuk Tornádó cicánkat, és agyonaggódtam magamat érte. (Mi is ez a kócoltatás? Részletek a Kócmanó című bejegyzésemben.)
- Egész télen folyamatosan baromi hideg volt a munkahelyemen.
- Az egyik kolléganőm behozta nekünk a vírusait.
- Szimpátia-betegséget produkáltam, mivel az egyik legkedvesebb barátnőm szintén ramatyul volt.
Meglehet, soha nem tudom meg, pontosan melyik tényezőnek
mekkora szerepe volt a lebetegítésemben, mindenesetre kiválasztottam fő
okozóként a kolléganőmet, aki hangtalanul jött be csütörtökön (mármint nem
settenkedve, hanem egy deka hangja nem volt). Szóval miatta pufogtam, ami
persze nem segítette a gyógyulásomat…
Február 25-én, vasárnap még ekképpen vélekedtem a dologról:
Aztán a férjemmel kicsit átbeszéltük a dolgokat, aminek
hatására megenyhültem. Hiszen ha belegondolunk, inkább az a bunkóság, hogy
állam bácsi azzal stresszeli a beteg dolgozót, hogy amennyiben táppénzre megy,
lefelezik a fizetését adott időre, holott a gyógyszerek méregdrágák, amely bogyókat
ráadásul annak, aki hónapról hónapra él, esélye sincs megvenni. Így talán
érthető, ha egyes embereknek egyszerűen nincs választásuk. Kénytelenek betegen
végigkínlódni a munkanapjaikat. Nem baj, ha közben fertőzik a környezetüket,
meg nem hatékonyak a munkában, meg nehezebben épülnek fel a betegségükből,
esetleg még szövődményt is kapnak…
Na de lássuk inkább a keddi helyzetjelentésemet.
A szerdai, csütörtöki és pénteki napom igen érdekes volt.
Annak érdekében, hogy ne fulladjak be a száraz köhögésemtől, non-stop mézes
negró volt a számban. Nem túlzok. Két csomagnyit faltam fel. Amire persze nem
vagyok büszke, de hát kellett a túléléshez. Az agyba-főbe C-vitaminozott teát
pedig hektoliterszámra vedeltem.
A hétvégém sem telt éppen karneváli hangulatban. Lássuk, mennyit
javultam:
Zárógondolatként bölcs férjem egyetlen mondatát írnám csak
le, amit akkor mondott, amikor már fél napja a köhögésem miatt siránkoztam,
valahogy így:
- Francba, kiesett egy egész hét, mert csak itt szenvedek.
- És? Örülj neki, hogy nem bénultál le, akkor meg kiesne az
egész életed.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése