Gyönyörű jelenetnek voltam
szem- és fültanúja a minap. Mondhatni, csudálatos volt.
Az történt, hogy kicsivel
este hét után hazaértem a munkából, és a konyhában a legújabb lakótárs-páros
éppen nekilátott a vacsorájának. Hozzáteszem, apjuk kicsivel előttem toppant
be, vitte a friss vacsorát anyjuknak: finoman illatozó csirkehusi és sült krumpli került
az asztalra. Mialatt Tibivel a konyhaszekrényben bogarásztunk, azt hallottuk,
hogy anyjuk hevesen pörlekedik élete párjával, és valami olyasmit vágott a
fejéhez, hogy miért azt a kaját hozta, holott tudhatná, hogy azt ő nem eszi
meg, neki a másik fajta kell. Pontosan nem tudom, mi lehetett a baj,
mindenesetre az asszonyság dúlva-fúlva berontott a szobájukba, apjuk követte,
majd kisvártatva el is ment otthonról (gondolom vissza a boltba a “kedvese”
kedvencéért).
És most elérkezett a
pillanat, hogy gonosz legyek. A szóban forgó fiatalasszonynak akkora a hátsó
fertálya, hogy egyszerűen nem tudok nem odanézni. De hogyan is tudnám elkerülni,
amikor az betölti az egész konyhát a teljes látómezőmmel egyetemben.😏
Azt hiszem, ez után a kitérő
után visszatérhetek a történet befejezéséhez. Gondolom, megbékélt terebélyes
lakótársunk, miután megkapta méltó és bunkó módon kiharcolt vacsoráját, ugyanis másnap már azt láttam, hogy párja nyakába omlik
és gügyögve megkérdezi: “Mondtam ma már, hogy szeretlek?”
Igen, szép dolog a szerelem,
de akkor még szebb lenne, ha némi tisztelet is társulna hozzá, és legalább arra
lett volna tekintettel a nagy tomporú menyecske, hogy ne idegenek előtt hordja
le és szégyenítse meg a “kedvesét”...
(a kép csupán illusztráció)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése