Még keresem...

Akad ebben a csodálatos életben olyan dolog, amire még nekem is igen nehéz szavakat találnom. Vegyük például azt az esetet, ami legutóbb a konyhában történt velem, Tibimmel és egy lakótársunkkal.

Éppen vacsorához készülődtünk, ki-ki rámolta kifelé a hűtőt és/vagy a konyhaszekrényt, amikor a szemem sarkából azt láttam, hogy lakótársunk, nevezzük Gyökérnek, elindul a bio-kuka irányába, kezében egy majdnem egész grillcsirkével. Biztosan észrevette, hogy feszülten figyelek, ugyanis a kuka felé félúton megállt, és megkérdezte, van-e kedvünk csirkét enni, ő ugyanis kidobni készül. Ösztönös mozdulattal közelebb hajoltam a husihoz, hogy megszaglásszam, közben szemöldökráncolva megkérdeztem, hogy mégis mi baja van az ételnek. Bár közben már át is nyargalt az agyamon, hogy ez a fickó nem lehet ekkora bunkó, hogy romlott ételt akarjon ránk sózni. Nos, kiderült, hogy még annál is nagyobb bunkó, ugyanis kijelentette, aznap vette frissen a csirkét a Sainsbury-ben, de ő csak a melle húsát eszi meg, a többit kidobja; mindig így csinálja.

Meglehet, akadnak olyanok, akik nem fogadták volna el a megkezdett csirkét, ám engem úgy neveltek, hogy “ha adnak, fogadd el, ha ütnek, szaladj el”. Na de térjünk vissza a történethez, és vesézzük ki cseppet ezt a mérhetetlen és felháborító pazarlást!

Vegyük ezt a fafej lakótársunkat. Megjegyzem, a jelzőhöz szívem szerint hozzácsapnék egy kettős mássalhangzót, csak sajnos akkor nem lenne szalonképes az a szó… Tehát, Gyökér megveszi a boltban öt és fél fontért az egész grillcsirkét, amiről lefaragja magának a mellehúsát, mert szerinte a többi része fúj. Ezzel szemben, ahogy legutóbb a metrón egy plakáton olvastam, egy afrikai kisgyerek egy napi ivóvíz szükségletének kielégítése egy három fontos segély-sms elküldésével megoldható lenne.

Hogy tovább borzoljam a kedélyeket (már aki erre fogékony), azt is leírom, milyen nőszemély lakott velünk tavaly nyáron. Azt láttuk, hogy egyik nap megfőzi magának a kondérnyi kaját, majd másnap, ami maradt belőle, azt kiborítja. Egy ízben vettem a bátorságot, és megkérdeztem tőle, hogy ezt mégis miért? Úgy nyilatkozott, hogy ő két egymást követő napon nem eszi meg ugyanazt az ételt, fúj, milyen már az? Na, akkor ezek fényében senki ne merje azt állítani rólam, hogy kegyetlen vagyok, amiért ezeket az “embereket” egy hétig éheztetném, és utána eléjük raknám a friss grillcsirkét és az előző nap megfőtt étket. Vajon akkor is fújolnának?

Elkészült a bejegyzés, nem is akarom tovább szaporítani a szót. Továbbra is gondolkoztam, miközben írtam a sorokat, ám nem sikerült kitalálnom egy olyan címet ehhez az íráshoz, ami megfelelő lenne ekkora pazarlásnak a kifejezésére. Így meghagyom azt, ami először az eszembe jutott.