Értetek, Blogolvasók!!

Emlékezetes nap marad számomra 2015. október 10-e. Ekkor történt ugyanis, hogy férjemmel, sógornőmmel és sógorommal felkerekedtünk, hogy részt vegyünk egy 20 km-es teljesítménytúrán Cserépfalun.

Tibivel már előző nap, pénteken rákészültünk a nagy kalandra. Gyártottunk egy rakás melegszendvicset, egy jól zárható dobozba összedaraboltunk sok-sok zöldséget, csomagoltunk kekszet, müzlit, főztünk egy nagy adag gyógyteát, és összepakoltuk a váltóruhánkat. Este pedig izgatottan nyugovóra tértünk, és alig vártuk, hogy felvirradjon a nagy nap.

Hogy ne borítsuk fel a hagyományos rutinunkat, ébredéssel kezdtük a napot. Hajnal 4-re volt állítva az ébresztő, és miután szélsebesen kivágtáztunk az álmok mezejéről, nekikészültünk, hogy feltankoljuk szervezetünket energiával. Miután a jószágainkat (kutya-cica-csirke) is elláttuk élelemmel és friss vízzel, szépen összekészítettük magunkat, és vártuk, hogy 5-kor felvegyen minket Jutka és Gyuszi (Tibi testvérei).

Egy röpke 2 óra 40 perces kocsikázás után meg is érkeztünk Cserépfalura. Tízórainkat útközben fogyasztottuk el a kocsiban, mivel tudtuk, hogy jó darabig nem lesz abban a luxusban részünk, hogy táplálékunkat ülve juttassuk a szervezetünkbe. Miután találtunk egy jó kis parkolóhelyet, Gyuszi bement az iskola udvarába benevezni magát, hogy a végén oklevelet és kitűzőt kapjon. Mi “csak úgy” elkísértük őt, a móka kedvéért. Körülbelül 2500 résztvevő indult a túrán, de nem kellett megvárni a rajtot, mindenki indult, ahogy tudott. Mi 8 óra 10 perckor vágtunk neki a hosszú, hosszú útnak. Szerencsére szép időt fogtunk ki, bár a hegyek között jóval hűvösebb volt, mint otthon, Békés megyében.

Mivel az előző napokban esett az eső, ráadásul rengeteg pár láb tapodta előttünk az utat, így az első kisebb emelkedőre, ahol az első ellenőrzőpont is volt, egy szép sártengeren keresztül küzdöttük fel magunkat. Lefelé könnyebb volt haladni, csak fel kellett venni egy stabil szörf-pózt, és lecsúszkálni a lejtőn.

Ismét mentünk-mentünk, mendegéltünk, többnyire sík terepen, ellenőrzőpontok jöttek-mentek. Mivel egy bizonyos határidőn belül kellett teljesíteni a távot, így elég gyors tempót diktáltak a többiek. Én ugyan meg-megálltam, hogy fényképeket készítsek, de jól kitoltam magammal, mert utána szélsebesen loholhattam utánuk.

Mivel nem nézegettem folyton az órámat, így csak megsaccolni tudom, hogy körülbelül fél 11 tájban megérkeztünk egy olyan pihenőponthoz, ahol a szervezők vajas/lekváros kenyérhegyeket, valamint hagymás zsíroskenyér-dombocskákat kínáltak a túrázóknak. Éppen annyira álltunk meg, hogy bekapjunk pár falatot, aztán nyargaltunk is tovább.

Caplattunk egy jó ideje, amikor valami furcsát éreztem, de nem tudtam beazonosítani, hogy mi nem stimmel. Gyuszi azonban kisvártatva megkérdezte tőlünk, érezzük-e már a lábunkban az emelkedőt? Nézek körbe, milyen emelkedőt? Jaaa, hogy szabad szemmel nem, de még mikroszkóp alatt sem látszik, “csak” a lábizmaink érzik a hatását?! Oké. Na de ez még egy bemelegítéssel sem ért fel ahhoz képest, ami ezután jött!

Az első komoly megpróbáltatás egy irgalmatlanul meredek kaptató formájában tárult elénk, aminek a végét természetesen nem is láttuk. Nem volt mit tenni, meg kellett másznunk. Én nem tudom, kedves férjem és testvérei a Terminátorok melyik szériájából valók, de ők szuszira felkaptattak rá. Én “cseppet” lemaradtam. Nem is a lábam nem bírta a megpróbáltatást, hanem szegény tüdőm és szívem! Miután azt vettem észre magamon, hogy úgy zihálok, mint Drakula napfényben, megálltam, egy fának támaszkodtam, és mértem egy pulzust. 165. Igen, percenként. Mondjuk annak fényében, hogy sajnos az alap pulzusom 95 és 100 között van, ez nem is volt olyan vészes adat.

Ezután mentem úgy egy percig, sípolva ziháltam, pihentem egy percet, és így tovább. Ha nincs a varázsbotom, fel sem érek! Hja, varázsbot. Még a túra elején találtam az út szélén, és magamhoz vettem, mert sejtettem, hogy az majd nagy segítségemre lesz útközben. Lett is! Az emelkedőkön mintha egy harmadik lábam lett volna, ami vitt előre. Egyébként nagyon vicces volt ez a szakasz, ugyanis a túratársaimmal (leszámítva persze a 3 Terminátort, akik egy levegővétellel felfutottak a hegyre) úgy haladtunk felfelé, hogy volt, aki lehagyott, akit később beértem, mert beállt egy fa mögé pihenni, megelőztem, de amikor én bujkáltam fújtatva egy fa mögött, ő hagyott le. Szóval az a sok-sok túrázó ilyen szakaszosan vánszorgott fel. A végefelé az egyik túratársam megkérdezte, melyik sportboltban vettem a botomat. Hohó, mondom, ez varázsbot, nem lehet csak úgy megvásárolni. Így viccelődve, egymást lelkileg támogatva nagy nehezen, ismétlem, nagy nehezen csak felértünk a hegy tetejére. Tibi, Gyuszi és Jutka ott vártak engem, és azon röhögtek, mennyire hasonlítok egy csapzott, csatakos csatalóra.

Hogy számszerűsítsem a dolgokat: a hegy aljánál voltunk a táv felénél, azaz addig megtettünk 10 km-t. Felfelé pedig 2 km-en keresztül 760 méternyi szintkülönbséget küzdöttünk le. Hogy hangzik? 😄

Aki azt hiszi, hogy innen következett a túra könnyebb része, mivel “csak” lefelé kellett haladnunk, hát az téved! Először is, a térdet és a comb elülső részét nagyon igénybe vette ez a műveletsor, mivel közben folyamatosan fékezni kellett magunkat. (Felfelé a vádli, farizom és a comb hátsó része dolgozott keményen végig, itt viszont, hogy a lábak elülső része se maradjon ki a mókából, szintén végig feszült állapotban voltak az izmok.) Másodszor pedig fejben nagyon ott kellett lenni, mert az ember ha csak egy pillanatra nem figyel, könnyen baj lehet. A csúszós avar alatt megbúvó csúszós kövecskék és ágacskák igen veszélyesek. Szóval lefelé nincs bámészkodás meg fényképezkedés! Megfeszített figyelem, megfeszített combizmok 3 km-en keresztül. A végére emelkedőért esdekeltem, amit természetesen később meg is kaptam. 😅

Mivel ilyen erős igénybevétel alatt a szervezet nem nagyon óhajtja a töményebb kaját, például szendvicset, így útközben szőlőcukorral igyekeztünk pótolni a felhasznált energiát.

Eljött az utolsó emelkedő előtti rész. Ekkorra már olyan nagyon elkagylózott, vagy mi, elcsigázott voltam, hogy elgondolkoztam, miért csinálom én ezt? Pedig ezen a ponton már csak 3 km volt hátra. És beugrott. Érted, Kedves Olvasó! Ha egyszer azt írom, hogy jelentkezek egy 20 km-es túrára, akkor én azt igenis becsülettel végigcsinálom, hogy hűen megoszthassam Veled a tapasztalataimat, élményeimet. A túra alatt volt olyan pont, amikor kikapcsoltam az agyam tudatos részét, és csak lépegettem, lélegeztem, nem számított semmi más. Az utolsó 3 km előtt azonban elgondolkoztam, miért vállalkoztam a 20 km-es túrára? Arra jutottam végül, hogy ha akár csak egy embert is motiválok arra, hogy elkezdjen mozogni, máris megérte. Jó, nyilván nem 20 km-rel kell kezdeni, de ha én, egyszerű földi halandó meg tudom csinálni, aki jóformán egy éve kezdett el alaposabban odafigyelni az egészséges életvitelre és a rendszeres mozgásra, akkor bárkinek sikerülhet elérni a célját, akármit tűz is ki maga elé!

Hol is tartottam? Az utolsó emelkedő előtt, erőtartalékaim végén. Ez mindösszesen olyan 150 méter volt fölfelé, nagyjából 50 fokos dőlésszöggel. El kell ismernem, a szervezők nagyon értik a dolgukat, ugyanis erre a kritikus szakaszra ragasztottak a fákra jó nagy papírlapokat, amiken különböző viccek/bíztatások voltak felírva. Engem konkrétan ez “húzott fel” a hegyre, ez az utolsó adag lelki fröccs adta a löketet, hogy végigcsináljam.

Ezután már csak egy alig 3 km-es lejtmenet volt hátra vissza a kocsinkig. Mivel annyira beálltak az izmaim, hogy a lefelé fékezős részt egyáltalán nem óhajtották, kénytelen voltam kicselezni őket, és kocogni kezdtem, így ugyanis máshogy terhelődtem, és nem fájt annyira a haladás. Jutka is ezt a módszert választotta, így egymás mellett galoppoztunk. Meg persze a többi, lefelé sétáló túratársunk mellett is, mivel a kocogásunk, sebességét tekintve, inkább csak döcögés volt. De ez már mit sem számított!

Beértünk végre a célba negyed kettő után. Vagyis kicsivel több, mint 5 óra alatt teljesítettük a távot. Mivel nem tudtam eldönteni, hogy fájdalmamban, vagy inkább örömömben sírjak, így végül nem hullajtottam könnyeket. Izzadságcseppeket annál inkább, ezért a kocsihoz érve első és legfontosabb dolgom volt átöltözni a jó száraz váltóruhába. Öltözőfülke híján a kocsi hátsó ülése is megtette. Már csak egy fontos dolog maradt hátra: a hosszú, alapos nyújtás. Nem mintha az nem fájt volna, de tényleg muszáj volt. Miközben előrehajolva, nyújtott lábbal a homlokommal éppen a térdemet érintettem, lelkesen újságoltam Jutkának:

- Na, ezt sem tudtam régen: megérinteni a fejemmel a homlokom.

Igazából persze azt akartam mondani, hogy megérinteni a homlokommal a térdemet, de annyira kimerült voltam, hogy fel sem tűnt a hülyeségem. 😏

Mielőtt hazaindultunk volna, meglátogattuk a család egyik kedves régi barátját, ahol jó egy órát beszélgettünk. Ott hallottam azt a régi vicces történetet, amikor Jutka és néhány barátja egy 50 km-es túra, valamint jó sok vonatozás után Pesten leszállt a pályaudvaron, majd eléggé merev lábakkal kezdtek el kifelé sántikálni. Egy idős néni nem bírt a kíváncsiságával, és megkérdezte Jutkától, hogy honnan jön ez a sok fiatal sánta ember. Szegény sógornőmnek csak arra futotta erejéből, hogy egy szóval válaszoljon: a hegyekből. Miután a néni még értetlenebbül nézett, fáradtan sóhajtva hozzátette, hogy teljesítménytúrán voltak.

A kis traccsparti után komoly erőfeszítések árán feltápászkodtunk, és mielőtt még hazaindultunk volna, beugrottunk Cserépfalun az iskola udvarába, ahol mindenféle házi sajtot és sütit lehetett vásárolni.

Mire végre kigurultunk a kocsival a parkolóhelyünkről, az idő már a délutánt kóstolgatta, s jókorát bekebelezett belőle, mire szerencsésen hazaértünk.

Útközben talán csak annyi érdekesség történt, hogy megálltunk egy benzinkútnál elvégezni folyó ügyeinket. Mivel nem nyújtottunk túlságosan bizalomgerjesztő látványt (lestrapált fejjel, térdig sárosan, sántikálva...), a biztonság kedvéért vettem egy újságot (amúgy is kellett olvasnivaló hazafelé), és csak utána kértem el a mosdó kulcsát. A kutas azonban még így is vonakodott, közölte, délelőtt volt valami kis probléma a wc-vel. Én megnyugtattam, hogy egy teljesítménytúráról jövünk, és mindegy nekünk, hogy néz ki az a budi, lényeg, hogy civilizált helyen van, és végre nem egy fa tövébe kell pisilnünk. Végre bebocsátást nyertünk hát a mellékhelyiségbe, majd folytathattuk utunkat hazafelé. Ilyen volt tehát első komoly túrám.

Hogy érzem magam most? (E sorokat vasárnap fogalmaztam meg.) Fantasztikusan! Igaz ugyan, hogy jajgatva ülök le és állok fel, és úgy megyek, mint egy csupa ízület 80 éves testébe zárt, járni most tanuló Terminátor, de megérte! Ha Isten is megsegít, részt veszek még néhány hasonló túrán a közel-, s távoljövőben, amikről természetesen beszámolok majd.

Kalandos túrám néhány mozzanata képekben megtekinthető az alábbi linkre kattintva:
Cserépfalu - 20 km