Hegyi pontőrzők - újratöltve

Szeretett férjemmel immár második alkalommal segédkeztünk a Patai Mátra teljesítménytúrák lebonyolításában. Az elmúlt évben született élményekről itt olvashatsz: Pontok őrzői a hegyekben

Idén úgy döntöttünk, hogy inkább kihagynánk a hajnali két órás kelést, ezért két barátunkkal együtt (Jarek és Edina) még pénteken elindultunk a rendezvény helyszínére, Gyöngyöspatára. Az említett párocska benevezte magát a 20 km-es távra, szóval nem csak szimpla potyautasok voltak. 😁

Pénteken délelőtt tíz órakor indultunk, és 13:50-re meg is érkeztünk. A hosszú útra való tekintettel Tibimmel felváltva vezettünk. Érdekes volt megfigyelni, hogy amikor ő ült a volán mögött, utasaink hátul jól elvoltak. Ám amikor én ragadtam meg a kormányt, egyből felélénkültek, és folyton rám szóltak, hogy az utat nézzem, ne a virágokat meg a bocikat mutogassam nekik! 😅 Nem értem. Azért pánikoltak, mert nő vagyok? Vagy ismerték “sportosan vezető” múltamat? Pedig - és ezt nem nagyképűségből mondom - jól vezetek, és akármi van, a volán mögött mindig mindenre nagyon figyelek. Na mindegy. Mókás volt a dolog, mert egy idő után már direkt “szivattam” szegény utasokat. 😜

Kora délután megérkeztünk tehát az általános iskolához, ahol a szervezők elszállásolhatták magukat. Felújítások miatt idén mindenki a tornacsarnokban foglalta el királyi lakosztályát, nem pedig a tantermekben, mint tavaly.

Az első dolog, amit a hatalmas terembe lépve megláttunk: sütihegyek! 😃 Jól bevált hagyomány szerint a Turista Egyesület tagjai az ilyen eseményekre aprósüteményekkel, pogácsákkal készülnek, amelyeket szétszortíroznak, és a különböző ellenőrzőpontokon kínálnak a kedves turistáknak. (Én két halom sajtos pogácsát vittem.)

Miután bemotyóztunk (és persze megkóstoltunk pár sütit), elmentünk a közeli Coop-ba bevásárolni. Jarek és Edina ezután átbuszozott Gyöngyösre csavarogni. Tibivel, egyesületi tagok lévén, maradtunk a sportcsarnokban, és segítettünk a főszervezőnek különböző adminisztrációs feladatok elvégzésében.

Kora este Tibimmel sétáltunk egy kicsit a környéken, majd visszatértünk a tornacsarnokba. Időközben befutott Jarek és Edina is. Én ekkorra már kezdtem nyűgöske lenni. Megviselt a hosszú út, és az, hogy nem volt egyéb tennivaló, vagyis nem tudtam mihez kezdeni magammal. Még az olvasáshoz is fáradt voltam. Kimentem az udvarra, hogy járjak egyet, és kicsit fényképezgettem is, ami megnyugtatott.

Lassan lefekvéshez készülődtünk. A szervezőkön kívül néhány nevező is megszállt a tornacsarnokban. Ők messzebbről jöttek, ezért éltek ezzel a lehetőséggel, hiszen kora reggel kellett rajtolniuk.

Általában jól alszom idegen helyeken, de aznap éjjel egy ringlispíl hozzám képest állókép volt, annyit forgolódtam. És hiába füldugóval aludtam, hajnalban iszonyatos horkolásra ébredtem. Először azt hittem, beszabadult valami nagy medve. Pedig csak egy kedves túratársunk csapta a zajt. 🙈

Nagy nehezen csak felvirradt a nagy nap! Hajnali öt óra után már mindenki mozgolódott. Megittam a napindító kávémat egy fél kiflivel, leküldtem utánuk egy kávés csokit, és 05:30-kor már indultunk is két külön kocsival a Hidegkúti ellenőrzőponthoz. Elöl ment négy túratársunk, akikből hárman útközben kiszálltak, hogy felcaplassanak az ellenőrzőpontjukhoz. Zoli volt a negyedik tag, akinek tavaly is segédkeztünk. Összesen úgy negyven percnyi autókázás után leparkoltunk Mátrakeresztesnél, átvettük túrabakancsunkat, fogtuk a motyónkat, köztük a limonádékészítő-kézikészüléket, és megindultunk fel a hegyre.

Na kérem. Az út mindössze két kilométerecske volt, csakhogy kétszázötven méter szintemelkedéssel! 😱 Úgy negyven percen át kapaszkodtunk fölfelé, málhástól persze, és én a cél előtt úgy éreztem magam, mint egy autó, amelyikből éppen kifogy a benzin. Totál kiürült a szénhidrátraktáram. Minden sejtem üzemanyag után sikított. Ahogy lepakoltunk, téptem is le a zabszeletről a csomagolást, majd rögtön küldtem utána egy müzliszeletet és egy kávés csokit. Ekkor kezdett stabilizálódni az állapotom, így nyugodtan nekifoghattam a reggelimnek. 😄

Miután feltöltöttem CH-raktáraimat, elslattyogtam a közeli tisztásra, hogy készítsek pár felvételt. Gyönyörű, csendes helyen álltam, a nap melege simogatott, átjárt a béke. Ahogy egy videót készítve lassan körbefordultam, éreztem, hogy valami harapja a hátamat. Bíztam benne, hogy csak egy szúnyog az, és nem egy medve, így zavartalanul folytattam tovább a felvételt.

Pár szó erejéig kitérnék egy pólóreklámra. Az egyik sportboltban vettem magamnak kifejezetten erre a célra gyártott felsőt (mármint izzasztó tevékenységhez valót), és meg kell mondjam, igazán megérte! Remek nedvszívó hatású anyagból készült, és pik-pakk megszáradt rajtam. Pedig közel fél hektoliternyi verejtéket izzadtam ki magamból, mire felértünk. 😂 Tavaly hagyományos felsőben vágtam neki az útnak, és az ellenőrzőponthoz érve legelső dolgom volt, hogy átöltözzek…

Ameddig én a természet lágy ölén kreatívoskodtam, addig a fiúk bekeverték a limonádét, aztán elfoglaltuk “őrhelyeinket”. Tibivel az idő nagy részében lent voltunk a forrásnál, Zoli pedig a kissé fentebb lévő elágazások csomópontjában volt, hogy mutassa az utat a túrázóknak az ellenőrzőpont felé. A délelőtt folyamán persze cserélgettük posztjainkat.

Kisvártatva elkezdtek szállingózni azok a résztvevők, akik a 13, 18, illetve 50 km-es távokon indultak. A feladatunk mindössze az volt, hogy a lapunkon kipipáljuk a rajtszámuk alapján a megjelenteket, és nyomjunk egy pecsétet a saját lapjukra. Aki kérte, annak a részidejét is feljegyeztük rá.

Az 50-esekre jellemző, hogy újratöltik kulacsukat, és robognak is tovább. A 13-as távon azonban egész családok is indultak. Ők komótosabbra vették a figurát. Kicsit elidőztek nálunk, falatoztak, és ha kérték, fotót készítettem róluk.

Olyan jófej emberekkel lehet egy-egy ilyen eseményen összefutni! Az egyik 50-es például, amikor megkérdeztem, óhajt-e képet magáról, megjegyezte: “Ó, ha tudtam volna, hogy fotóznak, hozom az alakformáló nadrágomat.” 😅 De volt olyan, aki szimplán “hasat be - mellet ki” módon pózolt.

Egyikük viccesen megjegyezte, hogy ő csakis a limonádé miatt teljesíti az 50 km-t. Mondtam is neki, nagyon készültünk a vendéglátásra, még a forrásból is limonádé folyik!

Volt egy fiatal srác, egy amolyan magányos farkas. Berobogott, elintéztük a papírmunkát, majd megkérdeztem, szeretne-e képet? Kicsit elgondolkodott, majd bátortalanul kibökte, hogy sajna ő minden fotón úgy néz ki, mint aki bedrogozott, vagy megvertek, vagy másnapos. 😂 De azért csak vette a bátorságot, hogy megörökítsük a búráját. Amikor pedig odament a forráshoz, bazsalyogva, fennhangon morfondírozott magában: “Na lássuk, sikerül-e összevizeznem a tartályt?” (Ez egy olyan kübli, amit a túrázók a hátizsákjukba tesznek, és onnan vezet ki egy cső, hogy menet közben kortyolhassanak a folyadékból.) Végül is ügyesen megtöltötte kulacsát, de közben majdnem beleesett szegény pára a forrásba… Végül azon viccelődtünk a sráccal, hogy elképzeltük, ahogy kapaszkodik felfelé az erős emelkedőn tőlünk távozóban, elveszti az egyensúlyát, és visszagurul, egyenesen bele a forrásba. 😅😆

Igen jól telt tehát a délelőtt. Az ellenőrzőpont dél után, pontosabban 12:10-kor bezárt. Addig lehetett ott megjelenni az indulóknak.

Lefelé egy fokkal könnyebb volt az út. Közben ismét megpróbáltam kreatívoskodni, ám a felvétel sajnos nem tudja úgy visszaadni a táj csodálatos szépségét, mintha ténylegesen ott lenne az ember.

Délután, már a bázison, elfogyasztottuk jól megérdemelt ebédünket (kolbászos tarhonyát kovászos ubival), majd szépen felkerekedtünk, és Edináékkal együtt elindultunk haza.

Bízom benne, hogy jövőre is sikerül részt vennünk egy ehhez hasonló feledhetetlen élményben! Mindenkinek csak ajánlani tudom.