Majdnem

Néhány éve, amikor még Nyíregyházán éltem, egy hétfői napon moziban voltunk a húgommal. Hazafelé menet - már épp az albérletem előtti szakaszon - jól nevelt kislányokhoz méltóan alaposan szétnéztünk, mielőtt leléptünk volna a zebrára. Tiszta volt a levegő. Legalábbis úgy tűnt. Ugyanis már a zebra felénél járhattunk, amikor a semmiből előtermett egy fehér taxi, és durván 80-90-el rongyolt felénk. Hogy vészhelyzetben mi minden át nem fut az ember agyán röpke 1 másodperc alatt...

Első gondolatom: előre vagy hátrafelé szaladjak?

Második gondolatom: közben ráncigáljam magammal a húgomat, vagy taszítsam el jó messzire a kocsi elől?

Harmadik gondolatom: ha ez nem lassít és nekünk jön, talán meg is halhatunk.

Negyedik gondolatom: a lökhárító miatt először a lábunk törik el térd alatt, aztán átpördülünk a kocsin.

Mire ezek a szösszenetek átfutottak az agyamon, karon ragadva a húgomat már meg is lódultunk előre, elkerülve az ütközést. Mondjuk az az állat még gondolkozott, vajon álljon-e meg, esetleg elég, ha félrerántja a kormányt és kikerülve minket továbbhajt. Végül nagy nehezen és nagy csikorogva csak megállt félig lelógva a zebráról. Pechére, mert majdhogynem szó szerint leordítottam a haját. És mit válaszolt? "Ne haragudj nem láttalak, igazad van." Én azért csak nem átallottam megkérdezni tőle, hogy ugyanezt mondta volna az anyánknak is a koporsó mellett? Válasz helyett csak "bocsizott" és elhajtott.

Szóval volt az életemben egy elég durva majdnem. Mégsem rázott meg túlságosan a dolog. A húgomért sokkal jobban aggódtam. Ő még nincs olyan "edzett", mint én. Én ugyanis úgy vagyok vele, hogy a sorsunkat úgysem tudjuk elkerülni, akármit is csinálunk. És nem is szabad az életet túl komolyan venni. Csak egy dolgot kell tenni: élni!