Nőnap anno és most

Anno: a pontos évre nem emlékszem. Annyit azonban biztosan tudok, mindez akkor történt, amikor még az élményfürdőben dolgoztam, és éppen a nőnapot ünnepeltük munkahelyünkön a következőképpen.

Március 8-án a cégünk minden hölgydolgozót sok szeretettel várt az élményfürdő előterében nyitás előtt. Többek között kaptunk egy szép beszédet magától a vezérigazgató úrtól, néhány kedves mosolyt, és ki-ki választhatott egy igényes kerámia fűszertartó, illetve egy cupros csukor között. Vagyis, cukros csupor. Sajnálom, néha összeszavakat a keverem. Szóval. Én a cukortartót választottam, mivel pont előző héten egy laza mozdulattal a szemetesbe kellett helyeznem a régi kapcsos tartómat, ugyanis szegény már nem működött a számomra elvárható módon. Na de nem is ez volt az igazi meglepetés nőnap alkalmából, hanem az, hogy a mini-ünnepség végén egyesével az igazgató úr elé járultunk, aki átadott nekünk egy-egy borítékot, benne fejenként 5000 Ft-tal. Akkor azt hittük legalábbis, hogy ez volt az igazi meglepetés. De nem! Következő hónapban ugyanis a bérpapírjainkat böngészve feltűnt, hogy az összes, ünnepségen részt vett és ötezres borítékot felmarkoló hölgydolgozó béréből levontak 5000 Ft-ot. Vagyis, ha úgy vesszük, megkaptuk a saját bérünkből a nem is kért fizetéselőleget. Köszönjük, drága vezérigazgató úr eme nemes gesztust, igazán jólesett!

Még aznap éppen hazafelé tartottam busszal, miután elintéztem a nagybevásárlást. Ha nagybevásárlást kellett intéznem, az legtöbbször azt jelentette, hogy egy akkora vászonszütyővel nyomultam végig a városon, amibe akár még egy fagyasztott víziló is belefért volna. A táska méretét pedig úgy kell elképzelni, hogy szerény számításaim szerint egy kezdő vezető is képes lett volna beleparkolni egy nagyobb családi autóval. Egy ilyen tele szütyő pedig kb. annyit nyomhatott, mint egy lesoványodott teve. Na, éppen egy ilyen kaliberű táskával igyekeztem hazafelé, amikor olyan buszt fogtam ki, amelyiken egyetlen ülőhely sem volt. Mármint, nyilván voltak beszerelve ülések, csak éppen mindegyik foglalt volt. Egy ’egyes’ ülésen terpeszkedő fiatalember mellett foglaltam el álló pozíciómat, amikor is egy kósza gondolat vágtázott át az agyamon. Ha én férfi lennék, legalább nőnapon átadnám a helyem egy nőnek a buszon, ezzel is bizonyítva, hogy én igenis méltó vagyok az "erősebbik nem" jelzőre. Na jó, nem vagyunk egyformák, lehet csak én gondolkodom így.

Most: igazából zaftos vagy zaft nélküli történettel sajnos nem tudok szolgálni a legutóbbi nőnapomról. Csupán annyit szeretnék ide fűzni, hogy még most is ugyanúgy gondolok erre az ünnepre, mint eddig. Vagyis szép-szép, hogy van egy külön nap, amikor minket, nőket ünnepelnek, de szerintem az összes többi napon ugyanígy emlékeznie kellene arra minden egyes úriembernek, hogy mennyi mindent kibírunk, elviselünk, véghezviszünk, elérünk, túlélünk. Ehhez pedig nem kellene egy adott napon szerencsétlen virágokat ezrével lemészárolni, hogy otthonainkban, egy üvegkoporsóban áztatva őket napokig nézzük és szagoljuk a haldoklásuk folyamatát, hogy végül kidobjuk ezeket a – már szépségüket vesztett – ajándékokat a kukába.

Lehet, sőt biztos, hogy ez kissé fura felfogás, de aki ismer, az tudja, hogy semmilyen ünnep alkalmával nem szabad elém járulni valamiféle derékban elmetszett, haldoklását megkezdett növénykével! Akkor már inkább az épségben hagyott Kakaóbab Fa leszüretelt terméséből készült finomságokból álljon a meglepetés!