Hóbortos hétvége (második felvonás)

Legutóbb ott tartottam, hogy a szabadulós játékmester türelmére és épelméjűségére súlyos csapást mérve mi négyen (Gabi, Judit, Enikő és én) elindultunk a nemsokára kezdődő Besenyő-estre.

Már gyerekkorunktól kezdve odáig voltunk a L’art pour L’art társulatért, és az elrettentő cím ellenére alig vártuk, hogy elfoglaljuk végre helyeinket az első sorban!! Miféle elrettentő cím? Az est témája: “A pofon egyszerű, avagy egy szerencsés néző viszontagságai”. Gabival két éve már voltunk egy Besenyő-féle előadáson, természetesen akkor is az első sorban stoppoltunk magunknak helyet, és hát amikor az egyik színész lassan, a frászt hozva a nézőkre, mászott lefelé a színpad melletti lépcsőkön, hogy kiválasszon egy “szerencsést”, és felinvitálja a kínpadra, akarom mondani színpadra, igencsak berosáltunk. Ja igen, mielőtt bárki felvetné a kérdést, hogy a fiúkat miért hagytuk ki a mulatságból, megjegyezném, nem mindenki vevő a L’art pour L’art féle humorra.😏

Szeretek zsonglőrködni a szavakkal, sajnos mégis képtelen vagyok kifejezni, mennyire nagyon jó volt az előadás!!😃 Amikor az a színész, akit gyerekkorodban a tévében láttál, egyenesen rád néz, és neked ad elő, az valami leírhatatlan érzés. Volt egy jelenet, amikor bevonult a színpadra Edebede bácsi, vagyis Laár András, hajhálóban, halálfejes köntösben, hozzá illő halálfejes sálban, és elkezdte a meséjét… Na, én ott már nem láttam semmit, mert csík szemmel, könnyezve röhögtem.😂 Egy életre szóló élmény volt az előadásuk. Olyannyira jó volt az a pénteki nap, hogy hazafelé metrózva azt kívántam, másnap reggel bárcsak megint a péntekre ébrednék!

Most jött el az idő, hogy őszintén bevalljak valamit. Azon a hétvégén cukrot ettem! Na jó, nem úgy, hogy fogtam egy evőkanalat, és azzal lapátoltam a számba a kristálycukrot, hanem bizony nem álltam ellen a bolti cukros mignonnak és puncsszeletnek. Kedves nőrokonaim azzal cukkoltak, hogy a következő blogbejegyzésem címe lehetne ez: Hazudtam!, vagy: Cukrot ettem! Való igaz, botor módon korábban pontatlanul azt állítottam magamról, hogy én nem eszek cukrot. Ez annyiban helytálló kijelentés, hogy sütéshez-főzéshez mézet használok, és nem veszek bolti édességeket. Múlt hétvégén azonban megbotlottam. Igen, bevallom, gyarló ember vagyok, bűnöztem.🙈 Mondjuk elnyertem méltó büntetésemet, ugyanis hétfőre az arcomon megjelent jó néhány csúnya pattanás. Úgy látszik, a szervezetem ezt a módját választotta a méregtelenítésnek.

És még mindig csak a pénteknél tartok! Feldobódott hangulatban, este nyolc után értünk haza. Vacsorával egybekötött élménybeszámolónk után végre nyugovóra tértünk.

Szombat. Miután mindenki felébredt, elkezdtünk nyüzsögni: reggelizés, készülődés, harc a tükörért (persze csak finoman), a női szakasz felsorakozása az ajtó előtt - indulásra készen. Aznapra szimpla plázázás volt betervezve, amit sikerült kulturáltan lezavarnunk. Ám késő délután, már otthon, Gabiék albérletében, kezdtünk kibújni a bőrünkből! Elővettük az UNO-kártyát, amihez “járt” négy üveg pezsgő is! Időközben előkerült jó kis ropnivaló zene, így két és fél óra kártyajáték után a lányok jól bepezsgőzve elvonultak a nappaliba táncolni. A fiúk szolidan elsörözgettek a konyhában, és folytatták eszmecseréjüket a kütyükről.😁

Amikor már eléggé csapzott voltam a sok táncikálástól, Judit volt olyan elvetemült, és kitalálta, hogy mi ketten rendezzünk plankversenyt. A plank az a fajta mulatság, amikor az ember lánya/fia talajgyakorlat címszó alatt mindössze az alkarján és a lábujjain támaszkodva, egyenes törzzsel tartja magát. Két táncmozdulat között lelkesen rábólintottam a kihívásra, nem tudva, mire vállalkozok:

1. alkoholos befolyásoltság alatt még soha nem plankoltam,
2. azt feltételeztem, hogy Judit edzetlenebb, mint én vagyok, és fél perc után feladja.

Hát nem így történt! Szépen lementünk plankállásba a dohányzóasztal két végén, egymással párhuzamosan, és az nyert, aki tovább bírta. Úgy saccolom, másfél percen bőven túl voltunk már, amikor elkezdtem iszonyúan izzadni és fújtatni. Már-már feladtam, amikor oldalra lesve láttam, hogy Judit minden porcikája remeg. Tudtam, hogy nem bírja már sokáig, ezért fogaimat összeszorítva kitartottam, és méltó ellenfelem után 1 másodperccel rogytam a szőnyegre. Tudom-tudom, nem vagyunk normálisak.😅 Judit utólagos engedelmével bátorkodom idebiggyeszteni, hogy ő kilenc évvel idősebb tőlem, szóval igencsak meglepett a teljesítményével! Le a kalappal!👏

Estére szép lassan elcsendesedtünk. Kivételesen nem tolongtunk a tükör előtt a fürdőszobában, hanem kulturáltan, egyesével mostuk le magunkról a nap eseményeit.

A vasárnap számunkra (Enikő, Tibi, én) a hazautazásról szólt. Véletlenszerűen sikerült úgy alakítanunk, hogy pont délben gurultunk be a kapunk elé. Bogár ugrándozva üdvözölt minket, szegény macsekon azonban látszott, hogy megviselte őt a gazdik távolléte. Azóta úgy követ engem mindenhová az udvaron, mint egy hűséges kutyus.

Felvetődhet a kérdés, milyen apropóból rendeztük meg január kellős közepén ezt a kis rokoni dorbézolást? Úgy alakult, hogy Gabi és Imi Németországban próbál szerencsét. Márciusban kerekednek fel, ezért Gabi megszervezte, hogy összehívja a bandát, és volt olyan végtelenül kedves, hogy amolyan búcsúajándékként ő állja a cechet. Ezúton is, még egyszer köszönöm neki a felejthetetlen hétvégét!

Afféle tanulságként még annyit szeretnék megosztani veled, hogy lám, megéri időt, energiát és pénzt nem sajnálva néha megszervezni valamilyen mókás kikapcsolódást szeretteinkkel, hiszen az élmény, amit ezáltal szerzünk, megfizethetetlen, és nem veheti el tőlünk senki.

Aki esetleg kíváncsi a Besenyő-féle est hirdetményére, csak vessen egy pillantást az alábbi képre: