Nem mindennapi hétvégében volt részem múlt héten. Előzetes egyeztetések után azt terveztük ugyanis, hogy 2 db unokanővérem (Gabi és Judit), 1 db húgom (Enikő), 1 db férjem (Tibi), szerény személyem (Rita), valamint Gabi vőlegénye (Imi) összeröffenünk Pesten, és belecsapunk a lecsóba. El is regélem, mindez hogyan történt.
Múlt csütörtökön a húgom elbuszozott hozzánk Köröstarcsára, hogy
péntek reggel együtt indulhassunk Pestre, kocsival.
Azzal kezdtem a péntek reggelt, hogy (szokás szerint)
felébredtem. Tornádó már a konyhaablak párkányán miáúkolva követelte a
reggelijét, ezért úgy döntöttem, előbb a négylábúak kapnak enni. Tornádóval
ellentétben Bogár a villásreggelijét türelmesen, mindenféle nyávogás nélkül
várta ki - főleg hogy ő kutya. Szóval, saját reggelimet nekem a szokásosnál is
alaposabban kellett letudnom, ugyanis aznapra kinéztem magamnak egy jó kis
véradást! Úgy volt, hogy még decemberben elmegyek vért adni, mivel itt volt a számban,
Tarcsán, csak sajnos előző este elrontottam a gyomrom, és egész éjjelre egy
mohó lakodalmas kutya szerepébe bújtam. Meglepően élethűre sikerült az
alakításom, ugyanis tökéletesen illett rám a mondás: úgy hánytam, mint a
lakodalmas kutya… A véradást akkor tehát el kellett napolnom.
Térjünk vissza a 15-ei péntek reggelre. Bő reggeli után
Enikővel és Tibivel végre útra keltünk. Első megállónk a véradás színtere volt
Mezőberényben. Sajnos olyannyira kevés az önkéntes véradó, hogy az én véremre
már akkor lecsaptak, amikor még csak a vércsoportom derült ki. Megkérdezték
ugyanis, hozzájárulok-e, hogy egy műtétre váró bácsika kapja meg a véremet. Már
hogyne járultam volna hozzá?! Mégis, mi másért megyek vért adni, ha nem azért,
hogy azt valaki, akárki megkapja? A sikeres véradás után most már Pest felé
vettük az irányt. Menet közben döntöttem magamba a paradicsomlevet, ami ugyan a
vérem mielőbbi pótlásában is segített, ám abban is, hogy jó alaposan átmossa a
vesémet... Egy rövid pihenő után az út maradék részét már én vezettem le. Tibim
aggódva megkérdezte, tudok-e koncentrálni, ám sikerült megnyugtatnom őt;
tekintve, hogy a bennem keringő 5-6 liter vérből mindössze 4,5 dl-t hagytam
meglovasítani, és persze az “operációhoz” kábításra sem volt szükségem, bizony
oda tudok figyelni a vezetésre.
Juj, hát a legjobb részt nem is mondtam! Igaz ugyan, hogy ha
véradóként nem kapnék az égvilágon semmilyen ellenjuttatást a véremért cserébe,
akkor is önként nyújtanám bal vénámat, mégis igen megörültem, amikor a szervezők
egy tiszteletjegyet nyújtottak át nekem a Gyopárosfürdőn található Gyógy- és
Élményfürdőbe!
Tehát, az utolsó kilométereken én tapostam a gáz-, és egyéb
pedálokat. Unokanővéreim már fürtökben csüngtek az ablakban, úgy vártak minket,
így azt is láthatták, ahogy egy lendületes bal kanyart követően biztonsággal
leparkoltam a célállomás előtt.
Ebéd után két csoportra szakadtunk: mi csajok nekikészültünk
- ez alatt értem azt, hogy egymást lökdöstük el a tükör elől, hogy kicsinosíthassuk magunkat -, és elindultunk a délutáni programokra. A fiúk
szépen otthon maradtak. Első megállónk egy szabadulós játék volt. Összefoglalva
a játék lényegét:
helyszín → egy félhomályos pince,
időtartam → 60 perc,
küldetés → kiszabadulni a pszichopata gyilkos fogságából, de
csak miután hatástalanítottunk egy bombát,
segédeszköz → a józan paraszti eszünk.
A játék megkezdése előtt - amíg a játékmester a csapdákat
rendezgette - a pincehelyiség előterében helyet foglaltunk, és buzgón
nekiláttunk, hogy meguzsonnázzunk. Ezt látva a játékmester, lazán megkérdezte
tőlünk: “Áá, az utolsó vacsorát fogyasztjátok?”, majd átnyújtott egy lapot,
amit aláírva bizton állítottuk, hogy tudomásunk szerint nincs pánikrohamra vagy
klausztrofóbiára való hajlandóságunk, vagy ha van is, nem a pincében óhajtunk
kipurcanni. Viccet félretéve, mielőtt a srác ránk zárta volna az ajtót,
elmagyarázta a szabályokat, valamint megnyugtatásul azt is közölte, hogy van
egy pánikgomb az ajtó mellett, melynek megnyomásával azonnal kiszabadít minket.
Én erre azt gondoltam, hogy ha bármely vérrokonom a pánikgomb felé merészelt
volna nyúlani, azon nyomban én lettem volna ott a pszichopata gyilkos! Elvégre
játszani mentünk oda!
Tehát ránk zárták az ajtót. Az első 10-15 percben óvatosan
ismerkedtünk a félhomályos, bizarr miliővel, amibe csöppentünk. Illetve önként
csöppentettük magunkat. Egy igazi porlepte pincehelyiségben voltunk,
félhomályban, körös-körül ősrégi bútorok, a falakon vagy “véres” festmények,
vagy ijesztő és különös bemélyedések. Szóval ott tököltünk, amikor végre
rászántam magam, és az egyik kép mögé lestem. Mert ugyebár nekünk küldetésünk
volt: kulcsokat keresni, lakatokat kinyitni, kódokat megfejteni, bombát
hatástalanítani, kijutni. Szóval ott fityegett a kép mögött egy kulcs, aminek
megtalálása végre kimozdított minket alamuszi-nyuszi, szebben fogalmazva
beszari állapotunkból. Szép sorban itt-ott újabb kulcsokat találtunk; a két
jobb matekos, Gabi és Enikő segítségével kódokat fejtegettünk; Judit
vakmerőségének köszönhetően sötét, poros fiókokban turkáltunk. Néha-néha,
amikor kicsit elakadtunk, egy hangszórón keresztül, eltorzított hangon
segítséget jelentő instrukciókat próbált nekünk adni a gyilkos, vagyis a
játékmester. Azért írom, hogy próbált, mert mi négyen extázisban voltunk, ijesztgettük
egymást, hőbörögtünk, röhögcséltünk, és nem mindig értettük, mit is mond nekünk
a “gyilkos”. Egy ízben szerencsétlen 5X mondta el nekünk, hogy nézzünk az üveg
fenekére. Mi meg: “Mi vaaan, hideg? Ideg? Milyen ideg?” De közben röhögve
hajoltunk derékig az egyik nagy szekrény aljába, ahol véletlenül sem volt üveg.
Vagy hideg… Szóval lehet, hogy kicsit a játékmester idegeire mentünk, főleg, amikor bátran hőzöngtünk, hogy a szabolcsiak nem félnek semmitől! De azért a
nyíló szekrényajtó elől egymást taposva, sikongatva ugráltunk hátra.🙈😅
A játék végére kellőképpen szétesett a csapat. Leginkább
röhögve nosztalgiáztunk az ősrégi berendezési tárgyak láttán, meg egymást
ijesztgettük, úgyhogy szépen “ránk robbant” a bomba, és a pincéből sem
jutottunk ki. Becsületünkre legyen mondva, már csak a legutolsó kódot kellett
volna megfejtenünk, aminek megoldásához pont annyi idő hibádzott, amennyit
az elején eltököltünk…
Búcsúzáskor közöltük a játékmesterrel, hogy onnan egyenesen
egy Besenyő-estre megyünk. Esküszöm, láttam a szemén a megkönnyebbülést!
Gondolta: “Huh, akkor ezek nem voltak betépve, szimplán csak kretének,
kifacsarodott humorra éhezve.”
Teringettét, hogy elszaladt velem a ló! Azt hiszem, két
részre fogom bontani a hétvége elmesélését, és az est további részét, valamint
a maradék napokat a következő bejegyzésben teszem közzé.
(valahogy így lehet elképzelni a miliőt)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése