Elmeromboló csapatépítő

Már hetek óta mocorog elmém egyik rejtett bugyrában a gondolat, hogy meséljek el egy “kedves kis” történetet. Így hát egyik este elvonultam a dolgozószobába, kényelembe helyeztem magam kedvenc kockás fotelemben, és elkezdtem írni. Lásuk, mi lett belőle.

Mindössze két éve, amikor még az Ibiden Hungary Kft.-nek dolgoztam, és amikor már a közös ösvényünkön haladtunk kézenfogva Tibivel, történt, hogy a cégünk csapatépítő estet szervezett a dolgozóinak.

Nem sokat töprengtünk a dolgon, valahogy egyikünknek sem tartozott az értékrendjébe az ivászat, a bulizás, így fel sem iratkoztunk. Na, amikor ezt megtudták a velünk sokat bandázó fiatal kollégák, rögtön bevetettek mindent, hogy megfűzzenek minket! A “jó lesz, mi tavaly is voltunk, nagyon jól éreztük magunkat, kitett magáért a cég, jó műsorok voltak”, és ehhez hasonló végeláthatatlan dicshimnuszt kellett egész műszak alatt hallgatnunk. És mi szépen bedőltünk ennek a dumának, feliratkoztunk, hogy biz’ mi is részt akarunk venni az igényesnek hitt party-n.

Tulajdonképpen az volt a vesztünk, hogy a cég cseles volt, és nem ám Pesten, a munkásszállónk közelében szervezte meg a mulatságot, hanem buszokkal elvittek minket egészen az Óperenciás tengeren túlra! Ha agyonvágnának, sem tudnám megmondani, pontosan melyik, általam soha nem is hallott, a térképen sem jelölt piciny faluba fuvaroztak minket, mindenesetre nagyon, nagyon sokat buszoztunk a célállomásig. Ez azért volt szörnyű, mert amikor kiderült, miről is szól a buli valójában (lerészegedés), nem tudtunk hazamenekülni. A buszok ugyanis csak hajnalban indultak vissza.

Fontosnak tartom megjegyezni, hogy ezek a “kirándultató buszok” Dunavarsányban, a gyár előtti parkolóban vettek fel minket, ahová szintén céges busz fuvarozta el a kikapcsolódni vágyókat Pestről. Amikor azt láttuk, hogy már a parkolóban volt olyan, aki mit sem tudott magáról, vagy arról, hogy őt milyen rendezvényre viszik, Tibimmel még csak megmosolyogtuk az ilyen előre alaposan betintázott suttyókat. Na de amikor az este folyamán kiderült, hogy az egész bagázsból (voltunk vagy egy-kétszázan) mi vagyunk az egyetlenek, akiknek nem arról szól a csapatépítés, hogy állati szint alá isszák magukat, cseppet lehervadt az arcunkról a mosoly.

Nem akarom túl hosszan ecsetelni, mi minden folyt ott (le az emberek torkán, aztán sugárban visszafelé), csupán három momentumot szeretnék kiemelni.

Egy: volt ott egy srác, aki biliárdozni szeretett volna, csak a lelkem annyira részeg volt, hogy a biliárdasztal előtt úgy dőlt el, mint egy falhoz nem gondosan odatámasztott zsák krumpli. Így utólag visszagondolva ez szerintem az alap volt.

Kettő: az éjszaka folyamán arra lettem figyelmes, hogy egy középkorú kollegínát kétoldalról támogatnak a wc felé. Igazából akkor lepődtem meg, amikor kisvártatva kifelé jöttek, ugyanis szegénynek vagy súlyos vizeletvisszatartási problémái voltak, és pont nem volt nála Tena Lady; vagy pedig az történhetett, hogy olyan ocsmány módon hígagyúra itta magát, hogy elfelejtette lehúzni a nadrágját pisilés előtt… Csak azt tudnám, az ilyen ember, ráadásul nő, hogyan képes józan állapotában a munkahelyén a kollégák szemébe nézni?

Három: csapatépítő tréning lévén vetélkedők is voltak. Ami nálam kiverte a biztosítékot, az a következő “játék” volt. Ki kellett állni a színpadra két csapatnak, és az nyert, aki több ruhadarabot vett le magáról. Az egyik csapattag annyira nyerni akart, és persze annyira elvesztette emberi mivoltát a sok alkoholtól, hogy egy szál brokira vetkőzött. Még csak egy fonnyadt fügefalevél sem takarta alkoholtól fonnyadt fütyülőjét... Szerencsére Tibivel egy másik helyiségben ültünk, így csak fültanúi voltunk e csodálatos és kreatív versenynek. Volt viszont egy szerencsétlen kislány (az egyik pincérnő tizenkét éves forma lánya), aki sajnos szemtanúja volt a részeg pucér “bácsi” előadásának. Végül a vezérigazgató-helyettesnek volt annyi lélekjelenléte, hogy szegény kislányt eltávolítsa a jól sikerült műsorszám közeléből.

Ó, attól tartok, eszembe jutott egy negyedik momentum. Az egyik fiatal és rettentő kétszínű kollégánk igencsak meglepett minket. Azzal a csajjal bonyolódott ugyanis egyéjszakás kalandba, akit józan állapotában - a háta mögött, természetesen - mindenféle dagadt disznónak elhordott. Hát, ezek szerint aznap éjjel pont disznóhúsra vágyott…

Valahogy végigszenvedtük azt a borzalmas éjszakát, felvirradt a hajnal, és végre elindultak a buszok Pestre, vissza a civilizációba. A vége az lett a dolognak, hogy megfogadtuk Tibivel, soha az életben nem merünk egyetlen egy csapatépítő tréningre sem elmenni. De még feliratkozni sem.