Elképesztő, milyen szívósak tudnak lenni a vírusok. Fogják
magukat, felöltik gonosz vigyorukat, nekitámadnak az embernek, és szó szerint
ágynak döntik. Legutóbb ez történt velem és életem párjával.
Az én egészségi állapotom múlt hétfőn kezdett el rohamosan
hanyatlani, Tibi egy nappal később dőlt ki. Egy csinos kis dióhéjban
összefoglalva a betegségünk lefolyását, így tudnám vázolni: marcangoló érzés
végtagjaink izmaiban, amit cápatámadáshoz tudnék hasonlítani; alvás közbeni
szaunahatás a paplan alatt, amit láztól felforrósodott testünk generált;
nullához közeli életerő; és mindezek tetejében gyakorta keltünk ugatásra az
éjszaka közepén. Nem kutyaugatásra, hanem a sajátunkéra. Borzasztóan köhögtünk.
Hallgatni is rossz volt, hát még átélni.
Mivel ezek a tünetek nem holmi meghűlésre utaltak, gondoltuk, nem árt, ha megkukkant minket a doktor bá’. Na, amikor meghallgatta a tüdőnket,
elszörnyedve hőkölt hátra szegény. Mit ne mondjak, nem volt túl biztató, amikor közölte,
hogy ilyen szörnyű zörejeket ritkán hall. Valahogy nem élveztük kitüntetve
magunkat a ritkaságszámba menő hörgőzörejeinkkel…
Pocsék közérzetünket fokozandó olyan antibiotikumot kaptunk,
amitől hosszú órákig kábák voltunk. Egyszerűen nem tudtunk tisztán gondolkozni.
Mindenesetre a gyógyszerek és persze maga az Idő hatott: nagyon lassan csak
sikerült felépülnünk, és végre ismét belevethetjük magunkat a dolgos
hétköznapokba.
Szinte látom lelki szemeim előtt, micsoda harc dúlt a szervezetünkben a vírusok
ellen. Kemény ütközet volt, sok kis csatát vesztettünk azon a héten a
betegségünk lefolyása alatt, de szerencsére a háborút megnyertük.
Hát nem aranyosak?! 😄
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése