Dia-képek

Miközben ezeket a sorokat írom, napenergiás hajszárítót használok, és várom, hogy Batman az ölembe üljön.

Nem szívtam semmit. Kiültem hajmosás után a teraszra, hogy a napocska megszárítsa a hajamat, és azt lesem, hogy a kis fekete cicánk, Batman az ölembe kérezkedjen, hogy miközben írok, nyugodtan pihenjen és doromboljon nekem.

Nna, cica az ölemben heverészik rezgő üzemmódban, füzet mellettem az asztalon, jöhet egy régi történet, aminek még az “Ibidenes-korszakomban” voltam a túlélője. És ez most nem költői túlzás volt.

A következő emlékképek nagyon elevenen élnek az elmémben. Igyekszem ezeket szavakkal hűen lefesteni.

Amikor Pesten laktam a munkásszállón, volt egy olyan rövid időszak, amikor két női lakótárssal osztoztam egy szobán. Közülük az egyik egy teljesen normális, aranyos, középkorú hölgy volt, a másik egy húszas évei elején járó fruska. Nevezzük mondjuk Diának, és így talán találóbb lesz a cím. Külön műszakban dolgoztunk mind a hárman, így a napi rutinunk is eltolódott egymástól időben. Térben pedig az a csaj szerintem a Marsra tolódott, vagy valamilyen másik bolygón járt, de az tuti, hogy nem ezen a Földön!

Történt egyszer, hogy nyugodtan olvasgattam egyik pihenőnapomon az ágyamban. Erzsó, a normális szobatársam éppen dolgozott. Dia a nappalos műszakja után délután hétkor berontott az ajtón, amit előzőleg olyan hirtelen tépett fel, hogy ijedtemben majdnem kihajítottam a könyvet a zárt ablakon. Szerintem egy agresszív gömbvillám nem tud egy szobában olyan pusztítást végezni, mint amit Dia művelt öt percben, miközben megállás nélkül kántálta: “Úristen randim lesz, úristen nincs időm enni, úristen még hajat is kell mosnom, úristen mit vegyek fel?!”

Végül is az első enyhébb agybevérzésem után egész jól elszórakoztam ezen a kétségbeesett pörgésen.

Dia sikeresen megszervezte, hogy egy tizenkét órás műszak után, félig vizes hajjal, éhesen, pánikszerűen magára kapkodott és természetesen jól a testre tapadós göncökben csak kevéske késéssel érjen a randira.

Este annak rendje és módja szerint szépen nyugovóra tértem. A hajnal kellős közepén felébresztett a szervezetem, ugyanis megijedt szegény az oxigénhiánytól. Nem tudtam lélegezni! Hamar magamhoz tértem, ugyanis az agyam azt a vészjelet küldte, hogy: “Cselekedj, különben megfulladsz!!” Azt láttam, hogy Dia áll az ágya mellett, egyik kezében egy rózsacsokor, a másikban pedig egy doboz hajlakk, aminek elszántan igyekezett az egész tartalmát a virágra fújni! Nem értem rá újabb agyvérzést kapni, gyorsan kinyitottam az ablakokat, plusz az ajtót is. Utóbbit csupán a túlélésünk érdekében (tudod, kereszthuzat). Amikor megkérdeztem tőle, hogy mégis mit csinál és miért, akkor boldog mosollyal az arcán válaszolta, hogy ily módon akarja tartósítani a gyönyörű csokrát. Nem akartam lelombozni szegényt: attól még, hogy ráfúj egy doboz hajlakkot, ugyanúgy meg fog dögleni a virág. Meg vele együtt én is…

Azóta eltelt jó néhány év. Hiába voltunk lakótársak, Diával nem tartom a kapcsolatot.

...most elmerengtem egy percre, és belegondoltam, milyen levelezés zajlott volna köztünk.

Én: “Szia, hogy vagy, mi újság veled?”

Dia: “Úristen randim volt, egy hatalmas csokrot kaptam, csak sajnos most sehogy sem áll a hajam, mert elfogyott a hajlakkom!”

Én: “Jaj, hát ez szörnyű! Erzsóval még egy szobában laksz?”

Dia: “Úristen ez az Erzsó akkora bunkó, már napok óta hozzám sem szól, csak fekszik az ágyában, mint egy tuskó.”

Én: “Úristen azonnal szólj valakinek hogy Erzsó rosszul van!!!”

Na jó, ez kicsit talán morbid példa volt. Csak remélni merem, hogy az a rendkívül felelősségteljes és összeszedett kiscsaj eddig még senkinek sem oltotta ki az életét akaratán kívül. Leszámítva persze a virágokat.