2015. október 15., csütörtök

Értetek, Blogolvasók!!


Emlékezetes nap marad számomra 2015. október 10-e. Ekkor történt ugyanis, hogy férjemmel, sógornőmmel és sógorommal felkerekedtünk, hogy részt vegyünk egy 20 km-es teljesítménytúrán Cserépfalun.

Tibivel már előző nap, pénteken rákészültünk a nagy kalandra. Gyártottunk egy rakás melegszendvicset, egy jól zárható dobozba összedaraboltunk sok-sok zöldséget, csomagoltunk kekszet, müzlit, főztünk egy nagy adag gyógyteát, és összepakoltuk a váltóruhánkat. Este pedig izgatottan nyugovóra tértünk, és alig vártuk, hogy felvirradjon a nagy nap.

Hogy ne borítsuk fel a hagyományos rutinunkat, ébredéssel kezdtük a napot. Hajnal 4-re volt állítva az ébresztő, és miután szélsebesen kivágtáztunk az álmok mezejéről, nekikészültünk, hogy feltankoljuk szervezetünket energiával. Miután a jószágainkat (kutya-cica-csirke) is elláttuk élelemmel és friss vízzel, szépen összekészítettük magunkat, és vártuk, hogy 5-kor felvegyen minket Jutka és Gyuszi (Tibi testvérei).

Egy röpke 2 óra 40 perces kocsikázás után meg is érkeztünk Cserépfalura. Tízórainkat útközben fogyasztottuk el a kocsiban, mivel tudtuk, hogy jó darabig nem lesz abban a luxusban részünk, hogy táplálékunkat ülve juttassuk a szervezetünkbe. Miután találtunk egy jó kis parkolóhelyet, Gyuszi bement az iskola udvarába benevezni magát, hogy a végén oklevelet és kitűzőt kapjon. Mi “csak úgy” elkísértük őt, a móka kedvéért. Körülbelül 2500 résztvevő indult a túrán, de nem kellett megvárni a rajtot, mindenki indult, ahogy tudott. Mi 8 óra 10 perckor vágtunk neki a hosszú, hosszú útnak. Szerencsére szép időt fogtunk ki, bár a hegyek között jóval hűvösebb volt, mint otthon, Békés megyében.

Mivel az előző napokban esett az eső, ráadásul rengeteg pár láb tapodta előttünk az utat, így az első kisebb emelkedőre, ahol az első ellenőrzőpont is volt, egy szép sártengeren keresztül küzdöttük fel magunkat. Lefelé könnyebb volt haladni, csak fel kellett venni egy stabil szörf-pózt, és lecsúszkálni a lejtőn.

Ismét mentünk-mentünk, mendegéltünk, többnyire sík terepen, ellenőrzőpontok jöttek-mentek. Mivel egy bizonyos határidőn belül kellett teljesíteni a távot, így elég gyors tempót diktáltak a többiek. Én ugyan meg-megálltam, hogy fényképeket készítsek, de jól kitoltam magammal, mert utána szélsebesen loholhattam utánuk.

Mivel nem nézegettem folyton az órámat, így csak megsaccolni tudom, hogy körülbelül fél 11 tájban megérkeztünk egy olyan pihenőponthoz, ahol a szervezők vajas/lekváros kenyérhegyeket, valamint hagymás zsíroskenyér-dombocskákat kínáltak a túrázóknak. Éppen annyira álltunk meg, hogy bekapjunk pár falatot, aztán nyargaltunk is tovább.

Caplattunk egy jó ideje, amikor valami furcsát éreztem, de nem tudtam beazonosítani, hogy mi nem stimmel. Gyuszi azonban kisvártatva megkérdezte tőlünk, érezzük-e már a lábunkban az emelkedőt? Nézek körbe, milyen emelkedőt? Jaaa, hogy szabad szemmel nem, de még mikroszkóp alatt sem látszik, “csak” a lábizmaink érzik a hatását?! Oké. Na de ez még egy bemelegítéssel sem ért fel ahhoz képest, ami ezután jött!

Az első komoly megpróbáltatás egy irgalmatlanul meredek kaptató formájában tárult elénk, aminek a végét természetesen nem is láttuk. Nem volt mit tenni, meg kellett másznunk. Én nem tudom, kedves férjem és testvérei a Terminátorok melyik szériájából valók, de ők szuszira felkaptattak rá. Én “cseppet” lemaradtam. Nem is a lábam nem bírta a megpróbáltatást, hanem szegény tüdőm és szívem! Miután azt vettem észre magamon, hogy úgy zihálok, mint Drakula napfényben, megálltam, egy fának támaszkodtam, és mértem egy pulzust. 165. Igen, percenként. Mondjuk annak fényében, hogy sajnos az alap pulzusom 95 és 100 között van, ez nem is volt olyan vészes adat.

Ezután mentem úgy egy percig, sípolva ziháltam, pihentem egy percet, és így tovább. Ha nincs a varázsbotom, fel sem érek! Hja, varázsbot. Még a túra elején találtam az út szélén, és magamhoz vettem, mert sejtettem, hogy az majd nagy segítségemre lesz útközben. Lett is! Az emelkedőkön mintha egy harmadik lábam lett volna, ami vitt előre. Egyébként nagyon vicces volt ez a szakasz, ugyanis a túratársaimmal (leszámítva persze a 3 Terminátort, akik egy levegővétellel felfutottak a hegyre) úgy haladtunk felfelé, hogy volt, aki lehagyott, akit később beértem, mert beállt egy fa mögé pihenni, megelőztem, de amikor én bujkáltam fújtatva egy fa mögött, ő hagyott le. Szóval az a sok-sok túrázó ilyen szakaszosan vánszorgott fel. A végefelé az egyik túratársam megkérdezte, melyik sportboltban vettem a botomat. Hohó, mondom, ez varázsbot, nem lehet csak úgy megvásárolni. Így viccelődve, egymást lelkileg támogatva nagy nehezen, ismétlem, nagy nehezen csak felértünk a hegy tetejére. Tibi, Gyuszi és Jutka ott vártak engem, és azon röhögtek, mennyire hasonlítok egy csapzott, csatakos csatalóra.

Hogy számszerűsítsem a dolgokat: a hegy aljánál voltunk a táv felénél, azaz addig megtettünk 10 km-t. Felfelé pedig 2 km-en keresztül 760 méternyi szintkülönbséget küzdöttünk le. Hogy hangzik? 😄

Aki azt hiszi, hogy innen következett a túra könnyebb része, mivel “csak” lefelé kellett haladnunk, hát az téved! Először is, a térdet és a comb elülső részét nagyon igénybe vette ez a műveletsor, mivel közben folyamatosan fékezni kellett magunkat. (Felfelé a vádli, farizom és a comb hátsó része dolgozott keményen végig, itt viszont, hogy a lábak elülső része se maradjon ki a mókából, szintén végig feszült állapotban voltak az izmok.) Másodszor pedig fejben nagyon ott kellett lenni, mert az ember ha csak egy pillanatra nem figyel, könnyen baj lehet. A csúszós avar alatt megbúvó csúszós kövecskék és ágacskák igen veszélyesek. Szóval lefelé nincs bámészkodás meg fényképezkedés! Megfeszített figyelem, megfeszített combizmok 3 km-en keresztül. A végére emelkedőért esdekeltem, amit természetesen később meg is kaptam. 😅

Mivel ilyen erős igénybevétel alatt a szervezet nem nagyon óhajtja a töményebb kaját, például szendvicset, így útközben szőlőcukorral igyekeztünk pótolni a felhasznált energiát.

Eljött az utolsó emelkedő előtti rész. Ekkorra már olyan nagyon elkagylózott, vagy mi, elcsigázott voltam, hogy elgondolkoztam, miért csinálom én ezt? Pedig ezen a ponton már csak 3 km volt hátra. És beugrott. Érted, Kedves Olvasó! Ha egyszer azt írom, hogy jelentkezek egy 20 km-es túrára, akkor én azt igenis becsülettel végigcsinálom, hogy hűen megoszthassam Veled a tapasztalataimat, élményeimet. A túra alatt volt olyan pont, amikor kikapcsoltam az agyam tudatos részét, és csak lépegettem, lélegeztem, nem számított semmi más. Az utolsó 3 km előtt azonban elgondolkoztam, miért vállalkoztam a 20 km-es túrára? Arra jutottam végül, hogy ha akár csak egy embert is motiválok arra, hogy elkezdjen mozogni, máris megérte. Jó, nyilván nem 20 km-rel kell kezdeni, de ha én, egyszerű földi halandó meg tudom csinálni, aki jóformán egy éve kezdett el alaposabban odafigyelni az egészséges életvitelre és a rendszeres mozgásra, akkor bárkinek sikerülhet elérni a célját, akármit tűz is ki maga elé!

Hol is tartottam? Az utolsó emelkedő előtt, erőtartalékaim végén. Ez mindösszesen olyan 150 méter volt fölfelé, nagyjából 50 fokos dőlésszöggel. El kell ismernem, a szervezők nagyon értik a dolgukat, ugyanis erre a kritikus szakaszra ragasztottak a fákra jó nagy papírlapokat, amiken különböző viccek/bíztatások voltak felírva. Engem konkrétan ez “húzott fel” a hegyre, ez az utolsó adag lelki fröccs adta a löketet, hogy végigcsináljam.

Ezután már csak egy alig 3 km-es lejtmenet volt hátra vissza a kocsinkig. Mivel annyira beálltak az izmaim, hogy a lefelé fékezős részt egyáltalán nem óhajtották, kénytelen voltam kicselezni őket, és kocogni kezdtem, így ugyanis máshogy terhelődtem, és nem fájt annyira a haladás. Jutka is ezt a módszert választotta, így egymás mellett galoppoztunk. Meg persze a többi, lefelé sétáló túratársunk mellett is, mivel a kocogásunk, sebességét tekintve, inkább csak döcögés volt. De ez már mit sem számított!

Beértünk végre a célba negyed kettő után. Vagyis kicsivel több, mint 5 óra alatt teljesítettük a távot. Mivel nem tudtam eldönteni, hogy fájdalmamban, vagy inkább örömömben sírjak, így végül nem hullajtottam könnyeket. Izzadságcseppeket annál inkább, ezért a kocsihoz érve első és legfontosabb dolgom volt átöltözni a jó száraz váltóruhába. Öltözőfülke híján a kocsi hátsó ülése is megtette. Már csak egy fontos dolog maradt hátra: a hosszú, alapos nyújtás. Nem mintha az nem fájt volna, de tényleg muszáj volt. Miközben előrehajolva, nyújtott lábbal a homlokommal éppen a térdemet érintettem, lelkesen újságoltam Jutkának:
- Na, ezt sem tudtam régen: megérinteni a fejemmel a homlokom.
Igazából persze azt akartam mondani, hogy megérinteni a homlokommal a térdemet, de annyira kimerült voltam, hogy fel sem tűnt a hülyeségem. 😏

Mielőtt hazaindultunk volna, meglátogattuk a család egyik kedves régi barátját, ahol jó egy órát beszélgettünk. Ott hallottam azt a régi vicces történetet, amikor Jutka és néhány barátja egy 50 km-es túra, valamint jó sok vonatozás után Pesten leszállt a pályaudvaron, majd eléggé merev lábakkal kezdtek el kifelé sántikálni. Egy idős néni nem bírt a kíváncsiságával, és megkérdezte Jutkától, hogy honnan jön ez a sok fiatal sánta ember. Szegény sógornőmnek csak arra futotta erejéből, hogy egy szóval válaszoljon: a hegyekből. Miután a néni még értetlenebbül nézett, fáradtan sóhajtva hozzátette, hogy teljesítménytúrán voltak.

A kis traccsparti után komoly erőfeszítések árán feltápászkodtunk, és mielőtt még hazaindultunk volna, beugrottunk Cserépfalun az iskola udvarába, ahol mindenféle házi sajtot és sütit lehetett vásárolni.

Mire végre kigurultunk a kocsival a parkolóhelyünkről, az idő már a délutánt kóstolgatta, s jókorát bekebelezett belőle, mire szerencsésen hazaértünk.

Útközben talán csak annyi érdekesség történt, hogy megálltunk egy benzinkútnál elvégezni folyó ügyeinket. Mivel nem nyújtottunk túlságosan bizalomgerjesztő látványt (lestrapált fejjel, térdig sárosan, sántikálva...), a biztonság kedvéért vettem egy újságot (amúgy is kellett olvasnivaló hazafelé), és csak utána kértem el a mosdó kulcsát. A kutas azonban még így is vonakodott, közölte, délelőtt volt valami kis probléma a wc-vel. Én megnyugtattam, hogy egy teljesítménytúráról jövünk, és mindegy nekünk, hogy néz ki az a budi, lényeg, hogy civilizált helyen van, és végre nem egy fa tövébe kell pisilnünk. Végre bebocsátást nyertünk hát a mellékhelyiségbe, majd folytathattuk utunkat hazafelé. Ilyen volt tehát első komoly túrám.

Hogy érzem magam most? (E sorokat vasárnap fogalmaztam meg.) Fantasztikusan! Igaz ugyan, hogy jajgatva ülök le és állok fel, és úgy megyek, mint egy csupa ízület 80 éves testébe zárt, járni most tanuló Terminátor, de megérte! Ha Isten is megsegít, részt veszek még néhány hasonló túrán a közel-, s távoljövőben, amikről természetesen beszámolok majd.

Kalandos túrám néhány mozzanata képekben megtekinthető az alábbi linkre kattintva:
Cserépfalu - 20 km

2015. október 4., vasárnap

A 2. 30 napos


Egyszer már teljesítettem egy harmincnapos felülés-kihívást, amivel “csak” az volt a bökkenő, hogy a futamidőt megháromszoroztam. Vagyis az előírt adagot kb. három hónap alatt teljesítettem. Szégyenemben tehát elhatároztam, hogy a másodikat bármi áron, de harminc nap alatt fogom megcsinálni!

Tettem még egy apró csavart a második táblázatba: a végén elérendő kétperces plank-ot önkényesen felemeltem két perc húsz másodpercre. Tudom, az a csekély húsz másodperc nem hangzik valami kemény változtatásnak, de ha bárki ki szeretné próbálni, mit is jelent ez a nehezítés, az jól kösse fel a gatyáját/bugyiját! Amikor ugyanis már egy perc ötvennél úgy remeg minden tagom, hogy attól félek, szétrázkódok, az a fennmaradó fél perc igenis felér egy hatalmas akarat- és kitartás erőpróbával!

Ismételni tudom önmagam, hiszen az előző beszámolómban már írtam (30 nap 3 hónapban), a titok abban rejlik, hogy úgy kell elkezdeni az aznapi edzést, “én ezt megcsinálom!” És valóban hinni kell abban, hogy más opció szóba sem jöhet. Megcsinálom, kipipálom. Kész. Majd az izzadságcseppek mellett csordogálhatnak arcunkon az örömkönnyek is (a fájdalom könnyei után). De megéri végigküzdeni a tervünket, mert közben nem csak a test, a lélek is erősödik.

Szeretnék egy jó kis tippel szolgálni azoknak, akik bátorságpróba gyanánt végig akarják csinálni ezt a kihívás-táblázatot. Az eleje még gyerekjáték, és alig pár percet vesz igénybe. A közepétől viszont, ahogy emelkedik az ismétlésszám, egyre hosszabb ideig tart teljesíteni a napi adagot. Hogy ne unatkozzak, beizzítottam a számítógépet, és a YouTube-ot arra használtam, hogy jó kis zenei mixekkel szórakoztasson engem, vagy egy-egy érdekes előadással terelje el a figyelmem a kemény edzésről, esetleg motivációs videókat kerestem. Néha előfordult, hogy nem tudtam, húszat vagy harmincat csináltam-e meg az adott gyakorlatból, ám ilyenkor a biztonság kedvéért még tízet ráhúztam, és megpróbáltam kicsit jobban figyelni a számolásra.

Ó, a legfontosabb jó tanács le ne maradjon: soha ne hagyd ki az elején a bemelegítést és a végén a nyújtást! Nagyon fontos! Ketten együtt nem vesznek igénybe nyolc-tíz percnél többet, de ezt nem szabad lecsalni.

A végére hagytam egy olyan idézetet, amiben eleinte nem hittem, ám mostanra bebizonyosodott számomra:
“Ami most kicsinál, az egy nap a bemelegítésed lesz!”😅😁

2015. október 3., szombat

Majd a zigóta megoldja


Most leírok egy hétköznapi receptet.
Vegyünk egy átlagos párt. Tegyük őket egy közepes méretű lakásba. Most szórjuk meg őket megszokással, a pénz utáni hajszával, féltékenységi hajlammal, valamint keverjünk a masszához egy csipet unalmat is. Ezután már csak meg kell várni, hogy főjenek a saját levükben. Végül mi sül ki a dologból? Megszületik az elhatározás, hogy gyerek kell! Mert az majd minden problémát megold.

Ha egy kicsit is belegondolunk, ez így mennyire logikus lépés? Tételezzük fel, hogy a párunk eleve tele van problémákkal, mindennaposak a veszekedések. De majd ha megszületik a gyermekük, varázsütésre eltűnik minden gondjuk-bajuk. Na persze. Anyukám három gyereket nevelt fel, szóval neki elhiszem, amit gyakorta mondott: “Kicsi gyerek - kicsi baj, nagy gyerek - nagy baj.”

Tehát, fent nevezett pár úgy akar megoldandó problémák tömkelegét a nyakába venni, hogy a kettejük kapcsolatában meglévőt még meg sem oldotta. Különben is, hogyan várhatják el egy magáról mit sem tudó kis zigótától, hogy zűrzavaros párkapcsolatukat majd egy csapásra rendbe teszi?

Térjünk még vissza kicsit a példánkra: megszületik tehát a “mindent megoldó nagy ötlet”, kismama szépen gyarapodik, sőt, túlontúl szépen. Naná, hiszen neki kettő helyett kell enni! Igaz, hogy az a magzat eleinte egy babszemnél sem nagyobb, de akkora gyomra van, mint anyukának... 😏

Kismama tehát gömbölyödik, formátlanodik (persze csak a gyerek érdekében), savanyú ábrázattal ténfereg a lakásban, a savanyú uborkán és a fagyin kívül mást nem is kíván, amibe persze a párja is beletartozik. Tágul kettejük között a szakadék, amit csak tetéz a jövevény megérkezése, hiszen minden másodpercüket lefoglalja. Apuka arra hivatkozva, hogy bővült a család, még többet dolgozik, esetleg szemüveg nélkül is javul a látása, hiszen észreveszi, mennyire formás a kolléganője. A félrelépés vagy kiderül, vagy nem; vagy tűri az asszony, vagy nem, mindenesetre ki lehet találni, mennyire változtatta meg az a kis jövevény a párocska haldokló kapcsolatát.

Muszáj leírnom egy konkrét példát, mert idevág. Még nyár elején összefutottam az egyik volt kolléganőmmel. Ő mesélte, hogy az új főnöke felesége már hét éve nem engedi magához közel a férjét, mert hogy ő anya. Vagyis megszűnt nő, feleség lenni, neki egyetlen életcélja, hogy csüngjön a kisssfián. Apuka pedig, ha néha hazajár, akkor is csak ordibálva tud kommunikálni az immáron csak papírforma szerinti feleségével. Gondolom felesleges utánaszámolni, hogy apuka hány beosztottjával került már közelebbi kapcsolatba…

Egyébként érdekes, hogy szóban forgó párnál annak idején szintén a “mentőöv” volt a gyerekvállalás ötlete. Azóta pedig egyszer már fogta magát apuka, elcuccolt otthonról, anyuka pedig a fiát küldte a telefonhoz, hogy visszakönyörögje őt.

Nem lett volna jobb belátni, hogy nem tudják megmenteni a kapcsolatot, szépen elbúcsúzni, és esélyt adni a boldogságnak valaki mással? A képlet pedig olyan egyszerű: két boldogtalan ember életéhez hozzáadni még egy vagy több emberkét, csak hatványozza a boldogtalanságot.

2015. szeptember 30., szerda

Névadó


Sok-sok évvel ezelőtt, amikor még az Élményfürdőben dolgoztam, elkezdtem vezetni egy blogot. De az nem ez volt. Elég rendszertelenül és ritkán írtam bejegyzéseket, ugyanis akkoriban nem volt nyugodt, kiegyensúlyozott életem és támogató társam sem.

Telt-múlt az idő, az életem pedig úgy alakult, hogy vége lett az akkori kapcsolatomnak. Ez még önmagában nem is szörnyű, csakhogy az exem annyira ocsmány módon viselkedett a szakítás után, hogy az összes létező módon törölni akartam az életemből. Az akkori blogomat is egy az egyben át kellett írnom, mivel sok bejegyzésemben szerepelt, vagy utaltam rá, és ahányszor csak rápillantottam egy-egy rá emlékeztető szóra, rögvest hányingert kaptam. És ki akar állandóan kísértő öklendezési kényszerrel élni?

Ismét telt-múlt az idő - hiába, neki már csak ez a dolga -, megismerkedtem a férjemmel, kiköltöztünk Angliába, dolgoztunk, zajlott az életünk.

Múlt évben, ősz elején éppen egy új bejegyzést akartam írni, csakhogy nem tudtam feltölteni az aktuális blogoldalamra. Kb. fél óra szenvedés után rájöttem, hogy a blogoldalt egy az egyben bekebelezte egy társkereső oldal. Na kösz! Mivel új írást feltölteni, de még csak a régieket szerkeszteni sem tudtam, így egy “kedves” búcsúlevelet hátrahagyva töröltem magam, ezzel párhuzamosan a könnyeimet is letörölgettem, mert immár harmadszor kellett felépítenem egy “naplórendszert”. Hirtelenjében, amikor meg kellett adnom az új blognevemet, kétségbeesetten fordultam az Égiek felé, miközben tíz ujjal már gépeltem is a betűket: “ritablogolniszeretne”. Ez amolyan fohász volt, kifejezvén, hogy én mindössze az írásvágyamat szeretném valahol kiélni, lehetőleg egy stabil háttéroldalon.

Így hát “minden jó, ha jó a vége” alapon rátaláltam erre a jó kis felületre, és ami még ennél is fontosabb, a férjemre, aki mindent megad nekem és mindenben támogat, aminek hatására nyugodtan kiélhetem alkotói vágyamat.

2015. szeptember 27., vasárnap

Mi az ideális?


Szerintem először essünk túl a szörnyű és száraz matematikai egyenleteken.

Valahol ezt lehet olvasni: "Az egészséges súlyod felső határa a testmagasság cm-ben, mínusz száz. Ám nőknél ez mínusz száztíz! (Már öt-kilenc kg többlet esetén súlyosan károsodik a talpboltozat, térdízület, derék és gerinc.)"

Más a testtömeg indexet (Body Mass Index = BMI) veszi alapul. Ez a kg-ban számított testtömeg és a méterben számított testmagasság négyzetének hányadosa. Esküszöm, ez a mondat elborzaszt engem. De így sem néz ki szebben: kg/m2.

Ezeken túl úgy is fel lehet fogni a dolgot, és válaszolni a címadó kérdésre, hogy nem számolgatunk semmit. Egyszerűen csak végiggondoljuk, hogy jól érezzük-e magunkat a bőrünkben? Szívesen nézünk-e tükörbe? Nyugodt szívvel és büszkén nézegetjük-e a nyaralásunkon készült bikinis képeinket? Számtalan egyéb kérdés átsuhanhat még az agyunkon, amivel “lemérhetjük”, vajon meg vagyunk-e elégedve önmagunkkal, közérzetünkkel, fittségi állapotunkkal. Például: kifulladok a lépcsőn az első fordulóban? Útban van a hasam, ha lehajolok megkötni a cipőfűzőmet? Szívesen vásárolok magamnak ruhákat? Mit érzek, amikor egy karcsú és egészségtől kicsattanó embert látok? Kicsattanok az irigységtől? Minden rendben van az egészségemmel? Biztos? Rendben lesz öt-tíz év múlva is, amikor már negyed évszázada cipelem magamon egy tízéves gyereknek megfelelő súlytöbblet terhét? (Ez utóbbi csak egy durva példa, a legtöbben mindössze egy közepes méretű kutya súlyát cipelik hűségesen magukon…) Tényleg az étel az egyetlen örömforrásom? És ha igen, akkor tudok (akarok) ellene tenni?

Tudom, sok kérdést írtam le, ám még bőven lehetne fokozni.

Összefoglalva tehát mi az ideális? Szerintem az, ha felszabadultan és büszkén nézel tükörbe, valamint az, ha mindent megteszel azért, hogy ne veszélyeztesd a saját egészségedet!

Egyeseknek talán ijesztő az alábbi idézet igazságtartalma, mások talán továbbra sem fognak törődni vele, mindenesetre érdemes egy kicsit elmélkedni rajta:
“A jövő nem fogja jóvátenni, amit te a jelenben elmulasztasz.”

2015. szeptember 25., péntek

A 2. 40 napos


Tavaly pont karácsony környékére időzítettem egy 40 napos édességböjtöt, amiről már írtam a "40 napos édességböjt" és "Az édességböjt eredménye" című bejegyzéseimben. Idén ismét úgy alakult, hogy túlzásba vittem az édességfogyasztást, így gondoltam egy nagyot, és belevágtam egy második böjtbe.

Augusztus 17-ét jelöltem ki kezdési napnak, és az élet rögtön aznap próbára is tette az elszántságomat. Mivel állított haza a férjem? Egy doboz sütivel, amit a nővére küldött nekünk. Na neeem, gondoltam magamban, ha egyszer elhatároztam, hogy végigcsinálom, akkor semmi sem tántoríthat el! Így hát Tibi kivette a részét a dobozból, én pedig a maradékot szépen, ha nem is rács mögé, de hűvösre tettem (lefagyasztottam).

Azt már tapasztalatból tudtam, annak ellenére, hogy nincs hét fejem, hajlamos leszek elsárkányosodni az édességmegvonás hatására. Ezért, hogy szegény férjemet ettől megkíméljem, egyvalamit engedélyeztem magamnak: az étcsokit, ami bevált, mert anélkül sikerült átvészelnem a böjti időszakot, hogy tűzokádással felperzseltem volna a kis fészkünket.

Miközben ezeket a sorokat írom, az utolsó napomat töltöm a böjtből, és örömmel mondhatom, hogy amint vége lesz, vár rám a Balaton! Mármint a Balaton szelet, ugyanis vagy két hete megvettem a limitált kiadású ultra-kakaós finomságot (nehogy lemaradjak róla), ami azóta türelmesen vár rám a kamrában.

Ja igen, pár szóban hadd számolok be az önként vállalt cukorstop előnyeiről:
  • sikerült fogynom 3 kilót,
  • 2%-kal csökkent a testzsír százalékom (ez a rendszeres tornának IS köszönhető),
  • a picurka havibajt az eddig elmaradhatatlan görcsök nélkül úsztam meg,
  • érezhetően ellenállóbb lett az immunrendszerem,
  • változott az ízérzékelésem, édesebbnek érzem a gyümölcsöket,
  • jócskán csillapodott az édesség utáni vágyam.

Ezek után már csak egy dologra kell figyelnem: nem szabad újra abba a hibába esnem, hogy mérték és ész nélkül tömöm magamba a sok bolti cukros vackot, és akkor nem kell ilyen szigorú, hirtelen megvonással terrorizálnom a szervezetemet. Mert bevallom, nagyon nem volt könnyű kitartani, egyszer csak egy fél hajszál választott el attól, hogy feladjam.

Aki esetleg azt fontolgatja, hogy valami hasonló élményben szeretné részesíteni magát, annak azt tanácsolom, jelölje ki az időtartamot (hiszen a határidő nélküli cél csak álom), és a kezdő dátumot is, és vegye úgy, hogy az kőbe van vésve! Mert ha az ember valóban meg akar csinálni valamit, akkor az olcsó és üres kifogásokon kívül semmi sem tántoríthatja el a célja megvalósításától! Úgy gondolom, nagyon találó ide a következő kedves kis idézet:
“Amikor úgy tűnik, hogy minden ellened van, emlékezz rá, hogy a repülő is a széllel szemben száll fel, nem vele.”


2015. szeptember 19., szombat

Életem legrosszabb filmélménye!


Egyszerűen nem tudok napirendre térni. Próbálom felmérni a kárt, amit az “Ellenség” című film okozott számomra...

Lássuk a kárbecslést. Nos, durva számolást végezve az alábbi eredményre jutottam: másfél óra az életemből; több ezer agysejtem elpusztulása; hullámokban rám törő sírógörcs-közeli állapot hányingerrel tarkítva a film nézése közben és után is.

Nem szeretek csúnya szavakat használni, főleg nem az írásaimban, így megpróbálom kulturáltan, szép formába öntve tálalni azt a sok ocsmányságot, amit a filmben produkáltak.

Igyekszem időrendben elmesélni, miről is szólt a film (végkövetkeztetésem: semmiről), csak mivel a végén rögvest letöröltük a gépről, nehogy kárt tegyen még annak is az agyában, így ha valamit ellenőrizni akarnék, azt nem tehetem meg. Akkor hát mozgósítom maradék ép agysejtjeim segítségével a memóriámat, és kezdem.

Gondolom, a filmkészítők borzasztó izgalmasra akarták venni a figurát már a legelején, ám szegények ebből csupán a felét tudták megvalósítani: egyszerűen csak borzasztó lett. Vén szivarok szivaroznak egy félhomályos pincehelyiségben, és undorral vegyes unott arckifejezéssel bámulják, ahogyan egy fiatal nő magát kényezteti. Szegény párának ruha csak a fejére jutott, zsák formájában. Egyébként nem tudom, ezeknek a fickóknak hogy nem jutott eszükbe prostikhoz menni, hogy legalább nekik is jusson valami az élvezetből…

A fő attrakció azonban még csak ezután következett: egy csini, ruhátlan fiatal hölgy letett a színpadra egy tálat, amiből kimászott egy hatalmas, kövér pók. Szegény szőröslábú állatnak nem sok szerep jutott (mármint nem a csajnak, hanem a póknak), ugyanis mutatós tűsarkújával a nő szét is lapította. Az idegtépő, cincirinci oboázós zene sem maradhatott el persze, ami sajnos az egész filmet végigkísérte. Mellesleg nem csak a zenével kínozták a nézőket, hanem a retinákra is csapást mértek: az egész film alatt a sárgás szín dominált. Éppen ezért az alábbi cím talán találóbb lett volna: “A sárga minden árnyalata”. A film közepe táján már nem tudtam, mitől sírjak: a sok oboás zenétől vagy a sok sárgától.

A fantasztikus nyitó jelenet után megismerkedhetünk a fantasztikus Dzsék Dzsilenhall által “játszott” főhősünk baromi unalmas életével. Az egyetemen minden egyes órán ugyanazt a tananyagot adja le, és minden egyes estén ugyanolyan pózban döngöli a nőjét. Gondolom a csaja unja a dolgot, és ezért viharzik ki a lakásból minden aktus után. Sajnos sehogyan sem tudtam kifundálni, hogy ezek együtt élnek, vagy a csaj csak feljárogat a fickó lakására, hogy miután keféltek (mindig szigorúan ugyanúgy), el tudjon rohanni a saját vackába.

A logika ebben a filmben ismeretlen fogalom. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az a jelenet, amikor a csaj este lefekszik, a fickó még házimozizik egyedül, aztán az úriember úgy gondolja, ne térjenek már el az esti rutintól, így hát a film végeztével bemegy a hálóba, és egyszerűen beteszi az alvó csajnak. Szegény nő felriad, lerugdossa magáról a pasit, és a jól begyakorolt kiviharzását adja elő.

Na de pörögjünk tovább. A film akkor kezd érdekfeszítően izgalmassá válni, amikor ez az unalmas alak rájön (egy filmben látja), hogy van egy fickó, aki ugyanúgy néz ki, mint ő. És ettől teljesen bezsong, mondhatni majd’ összepisili magát. Valóban, a világtörténelemben soha nem volt még példa rá, hogy valakinek hasonmása legyen (netán ikertestvére, akitől pelenkás korában elszakították). E film hatására nagyobb kiválasztottnak éreztem magam, mint Katniss Everdeen Az éhezők viadalából, ugyanis életem egy rövidke szakaszában egy idős néni, valahányszor összefutottunk a boltban, “leeditkémezett” engem, és a családom felől érdeklődött. Döbbenet, nekem is van valahol egy hasonmásom!

Zökkenjünk vissza a film történetébe! Szóval, ez az uncsi pofa extázisba esik a ténytől, hogy belőle van még egy, és nyomozni kezd. Az internet erre kiválóan alkalmas terep, valamint az is milyen jó dolog már, hogy a telefonos tudakozó szolgálat a kíváncsi érdeklődőnek simán kiadja egy filmsztár telefonszámát.

Itt most nem részletezem a dolgokat, a lényeg az, hogy a zakkant pasas megbeszél egy találkát a hasonmásával egy hotelbe, ahol persze sárgás derengés veszi körül őket. Filmsztár barátunk arra kéri zakkant zaklatóját, hogy nyújtsa felé mindkét kezét, lefelé fordított tenyérrel, ahogyan ő is tesz. Ez a rituálé olyan sokáig tart, hogy már-már azt hiszem, rögvest elkezdenek csip-csip-csókázni, vagy legalább produkálnak egy fergeteges piros pecsenye viadalt. Ez azonban sajnos elmaradt.

Tudni kell rólam, hogy utálom a számokat, ennél a pontnál azonban minden megmaradt agyi kapacitásomat arra használtam, hogy kiszámoljam, mennyi lehet még hátra a szenvedéseimből.

Jogos a kérdés: miért nem kapcsoltuk ki a francba a gépet? Egyszerűen nem lehetett! Muszáj volt tudnunk, hogy hová vezet ez az egész borzalom. Szegény férjemmel együtt abban reménykedtünk, hogy a végén fellélegezhetünk, mert kiderül, mégiscsak volt valami értelme a sok szerencsétlenkedésnek és a logika teljes mellőzésének. Hát, sajnos nem így lett…

Időközben filmszínész barátunk szemet vet a tanárember csajára, ami nem csoda, hiszen neki nincs úgy bevizesedve a lábikrája, mint állapotos asszonykájának. Onnan gondolom, hogy emiatt vetett rá szemet, mert alaposan megmustrálta a nő eme testrészét az egyik fantasztikusan izgalmas és lebilincselő jelenetben.

Eszembe jutott még egy jelenet, ami ékesen bizonyítja, mennyire hiányzik a logika a filmből. A filmsztár az előzetes megállapodás szerint felveszi az uncsi tanár uncsi ruháit, és elviszi a kocsiját is, hogy elmenjen a barátnőért, aki után már nagyon csorgott a nyála (a bamba tanár mindezt persze szó nélkül tűri…). Filmsztár elviszi a csajt egy motelbe. Nem tudom, ha engem hirtelen a pasim egy szutykos motelbe vinne légyottra, én biztosan rákérdeznék, hogy most ezt mégis milyen apropóból érdemeltem ki? De hogy ezt a nyilvánvaló kérdést ne kelljen megválaszolni a filmben, a forgatókönyvírók azzal oldották meg a helyzetet, hogy egy büdös szót sem szól egymáshoz a párocska a kocsiban, csak vigyorognak, mint a tejbetök. És ez még mindig nem a logikai ficam! Mit ficam, nyílt törés!! Eleve az feltűnhetett volna a csajnak, hogy kivételesen más pózban szeretkeznek, de neeem, ő arról jött rá, hogy egy vadidegennel hál, hogy a hülye sárgás homályban a vad hancúrozás közben sasszemével kiszúrta, hogy a fickónak a karikagyűrű helye ki van kopva az ujján. Mondjuk a csaj segítségére volt, hogy az operatőr rázummolt az adott testrészre. Na, amikor ezt konstatálta, leugrott a fickóról, és pánikolva, a sarokba húzódva hisztérikusan kérte, hagyja békén, mert hogy ő nem is a pasija, hanem valami idegen. De azért simán beült utána a kocsijába, hátha hazafelé véletlenül meggyilkolja az idegen valami kósza, eléjük bukkanó elhagyatott erdőben. Az persze nem derül ki, végül hová kocsikáztak, mindenesetre ezalatt a béna tanár gondolta, a csajával elmaradt numerát pótolnia kellene valahol...

Most ugrok egy kicsit. Van egy rész, amikor az anyámasszony katonája tanárunk elkezd a kanapén ülve magába roskadva sírni, és a filmszínész terhes felesége megkérdezi tőle: “Miért sírsz?” A film nézése közben kósza kommentként kicsúszott a számon a válasz helyette: “Azért, mert ebben a filmben kell szerepelnem, cseszd meg!”

Jaa, hogy hogy került össze ez a két ember? Gondolom, értelmiségi egyetemi tanárunk úgy kalkulált, hogy ha a hasonmása elvitte egy körre a barátnőjét, akkor neki ugyanannyi joga van behatóbban megismerni a terhes asszonykát. Leegyszerűsítve tehát a dolgokat, megvolt a párcsere az elmaradhatatlan, pornóba illő jelenetek feltétlenül szükséges ábrázolását felhasználva.

Tisztában vagyok vele, hogy még sok-sok jelenetet kiragadhatnék a filmből, de azok magyarázata sem vinne minket közelebb a film értelméhez, mivel nincs olyan neki.

A végére inkább csak néhány kérdést ragadnék ki, amit megpróbálok megválaszolni (de ezek persze csak saját elméleteim lesznek, amiket a szétbombázott szürkeállományommal tudok csak produkálni).
- A film elején a pók széttiprása mit magyarázott?
- Szerintem jelképes üzenete van: a pók a feleség, akit egy pucér ribi simán el tud taposni.

- A cím mire utal? Ki kinek az ellensége (azon túl, hogy a póké a tűsarok)?
- Minden bizonnyal a filmkészítő a néző ellensége.

- 2014-es megjelenése óta hány nehéz percet okozott ez a műremek a szerencsétlen nézőknek, valamint hány agysejtet semmisített meg?
- Ebbe inkább bele sem gondolok...