2019. december 31., kedd

Az utolsó?


Egy ideje egyre inkább magamba fordultam, elcsendesedtem, és azt éreztem, hogy többé nem akarom senkivel sem megosztani a gondolataimat. Ez az érzés akkor tetőzött igazán, amikor elkészült a legújabb tetoválásom, és a környezetemtől jött az értetlenkedés, szemöldökfelhúzás, további értetlenkedés.
Igen, a bőröm alá karcoltattam azt, amiben száz százalékosan hiszek; amivel azonosulni tudok, és amit kép-viselek. Ezt a szívembe is belevéstem, csak azt mások nem látják.

Nem egy ember szegezte nekem a kérdést, hogy mi lesz, ha visszatérek, és újra húst fogok enni. Ilyen nem lesz. Soha!! A gondolatától is hányingerem van, hogy bomlásnak indult állattetemet (=húst) rakjak a számba. Még álmomban sem vágyok rá, és ezt szó szerint lehet érteni. Többször is álmodtam arról, hogy hússal kínáltak, és én nem fogadtam el.
A legjobban azonban az a beszólás fájt, amit egy munkakerülő, nemtörődöm és felvilágosulatlan embertől kaptam. Ránézett a tetoválásomra, elkezdte forgatni a szemét, és kijelentette, hogy engem be kellene záratni a diliházba.

Miért is?! Azért, mert az új életmódommal több száz állat életét mentem meg évente, és amiért nem járulok hozzá a szenvedésükhöz, a kizsákmányolásukhoz és lemészárlásukhoz? Vagy azért kellene engem bezáratni, mert odafigyelek arra, hogy mekkora ökológiai lábnyomot hagyok a Földön, aminek az emberiség már a lelkét is kitaposta? Netán közveszélyes vagyok, amiért békés táplálkozást követek, amivel nem ártok senkinek, és még az egészségemre is vigyázok? Nem értem…

Miután teljesen és véglegesen áttértem a növényi étrendre, sorra jöttek a haverok piszkálódásai is. Azzal “poénkodtak”, hogy húst kellene ennem, meg így a növényeket gyilkolom, azok szenvednek miattam, és hasonlók. Számomra azonban ezek a csipkelődések egyáltalán, kicsit sem viccesek, és amikor elegem lett, és szóltam, hogy ez engem rosszul érint, akkor pedig megkaptam, hogy nebáncsvirág vagyok. Megint ismételni tudom magam: nem értem. Én egyszer sem szóltam még be senkinek, nem “poénkodtam” azzal, hogy figyelj csak, milyen érzés bérgyilkosnak lenni? Mert aki fizet azért, hogy valaki más lemészároljon helyette egy ártatlan, védtelen érző lényt (tudod, amikor átvágják az állat torkát, miközben a szemében ott van a rettenet, körülötte halálsikoly, és annak az élőlénynek a meleg vére sugárban spriccel, ahogy a szíve az utolsó adag vért pumpálja magából kifelé, majd eltűnik belőle az élet), nos, lássuk be, ez bérgyilkosság. Érdekes, hogy amikor ez szóba kerül, az emberek kifakadnak: “Jaj, ne mondj már ilyet!” Miért? Fáj az igazság? Rosszul érint, hogy a részese vagy? Nem esik jól belátni, hogy gyenge vagy változtatni; vagy annyira közömbös lettél, hogy kiveszett belőled az együttérzés és a könyörület, ami az embert emberré teszi?
Jó, nem mondok ilyet. A szíved mélyén (valahol a leges-legmélyén) akkor is tudod, hogy ez így nagyon nincs rendben.
 

Annak is nagyon tudok “örülni”, amikor a mindenevő jóakaróim megpróbálnak azzal riogatni, hogy csak várjam ki a végét, mert úgyis hiánybetegségem lesz, meg el fogok sorvadni. 😂 Na jó, ezen csak nevetni tudok. És ezt olyan mondja nekem, aki százhatvan kilós, szó szerint majdnem a halálba zabálja magát, és életében még egyetlen hiteles cikket/tanulmányt/könyvet el nem olvasott a témával kapcsolatban, egyetlen előadást vagy dokumentumfilmet nem nézett meg, és persze ki sem próbálta a növényi étrendet, csak az alapján okoskodik, amit a tévében és az újságokban hazudnak neki. És az ilyen embernek az egészségi állapotáról jobb nem is beszélni, mert az katasztrofális. 😑
Érdekes például, hogy az elmúlt egy évben (amióta kizárólag növényi étrenden vagyok) többször is adtam vért, és egyszer sem dobták vissza azzal, hogy bocsi, hiánybetegséged van, hiányzik a hús a szervezetedből. Bizony jött az sms a Vöröskereszttől, hogy köszönik szépen a véremet, felhasználták egy beteg gyógyulásához. Egyébként pedig már írtam arról, hogy mennyi pozitív dolgot tapasztaltam a békés étrendemnek köszönhetően, amelyről, ha kíváncsi vagy rá, itt olvashatsz:

Ha már a pozitív dolgoknál tartunk, itt ragadnám meg a pillanatot, hogy egy igazán jó könyvet ajánljak Neked, amennyiben valóban érdekel a saját és szeretteid egészségének megőrzése.

Van a tarsolyomban még egy izgalmas olvasnivaló, ami lényegesen rövidebb, mint a fentebb említett könyv. Érdemes elolvasni. Szerintem elgondolkodtató (és egyben rémisztő is), bár sajnos azt látom a környezetemben és a világban egyaránt, hogy mindezzel valahogy nem törődnek az emberek. Pedig nagy a baj. Nagyon nagy a baj.

Az a nagy helyzet, hogy eljutottam egy olyan szintre, amikor már nem is próbálom megérteni, miért így működik a világ. Miért fontosabb a pénz az élhető jövőnknél? Miért fontosabbak a tárgyak, mint az élőlények? Miért nem törődünk saját magunk és szeretteink jóllétével és egészségével; miért fogadjuk el az értelmetlen és felesleges szenvedést, pusztítást, gyilkolást; miért, Istenem, miért kerülnek a kukába a legyilkolt állatok testrészei az emberek esztelen, túlzásba vitt és átgondolatlan vásárlásai következtében? 😔

De talán a válasz egyszerűbb, mint gondolnánk.
“Az állathasználat 99%-a csupán kényelemből, megszokásból vagy élvezetből történik.”
Gary L. Francione

Sokáig azon gondolkodtam, hogy feladom. Nem írok többé, mert nincs kinek. Nincs értelme. Az emberek többségét ugyanis ezek az egyébként fontos és a jövőnket befolyásoló dolgok nem érdeklik. A pénz utáni hajsza, magamutogatás, versengés, feljavított hamis képek mutogatása… na az annál inkább. Mégsem tehetem meg, hogy feladom! Az állatokért újra és újra bele fogom kiáltani a világba az igazságot. Újabb platformokon. Hátha mások is felébrednek, mint én egy évvel ezelőtt.

Stefan Sundström svéd énekes gondolataival zárom le bejegyzésemet:
“Elhaladok az újságárus előtt, olvasom a szalagcímeket: gyilkosságok, híres emberek partijai, a koldulás betiltása, újonnan megválasztott pártvezetők javaslatai. És én arra gondolok, hogy együtt ülünk egy autóban, amely teljes sebességgel rohan a sziklafal felé, és mi azon vitatkozunk, hogy milyen zene szóljon.”

2019. december 15., vasárnap

Áldott szabadság - 7. nap


Ha egy mondatban akarnám összefoglalni a nap eseményeit, azt mondanám, hogy tizennégy órát utaztam. Na de utazásom során történt ez-az, ami megérdemel további néhány szót.

Judit barátnőm volt olyan drága, és hajnal hatkor felkerekedett velem, hogy elkísérjen egészen a Victoria Coach Stationig, ahonnan az a busz indult, amelyik elvitt a Luton reptérre. Tulajdonképpen a sorban kígyózva konstatáltam, ami aznap várt rám, és döbbenten fordultam Judithoz: “Egek, én egész nap utazni fogok??” 😅

Ezen a napon nem sok képet készítettem, ám a buszállomást érdemes megtekinteni. A neten keresgélve az alábbi fotót találtam:

Utolsó külföldi napomon érdekes dolog szemtanúja voltam. Az állomáson egy fiatal párocska szemmel láthatóan tanácstalanul álldogált, nem tudván, melyik sorban várakozzanak a megfelelő buszra. Elhaladt mellettük egy buszsofőr, és kérés nélkül, kedvesen és türelmesen útba igazította őket, pedig még csak egy nyelvet sem beszéltek. Ezzel szemben, amikor már itthon voltam, és a Ferihegyi reptér előtt vártam a busz indulására, ami a városba vitt, a következő jelenet zajlott az orrom előtt.
A buszsofőr mellett állt egy ember, aki a felszállók jegyeit ellenőrizte. Odalépett hozzájuk egy kisgyerekes anyuka, és bátortalanul megkérdezte, hogy hol szállhat fel. (Az első ajtó ekkor még zárva volt.) A jegyeket ellenőrző ember a középső ajtó felé intett, és amikor a hölgy távozott, a sofőr bunkó módon kifakadt: “Hát nem látja, b. meg, hogy ott nyitva van?!”
No comment.

Na de térjünk vissza még egy kicsit Londonba. Miután barátnőmmel jól megölelgettük egymást, felszálltam a buszra, és a reptérig kellemesen elzötykölődtem. Miután a sofőr segített kiemelni a csomagtartóból a bőröndömet, megköszöntem neki, hogy biztonságosan elfuvarozott minket, és további szép napot kívántam.

A reptéren a becsekkolás során hogy, hogy nem, többek között engem választottak ki szúrópróbaszerűen egy alaposabb ellenőrzésre. Mondjuk nem volt nagy kunszt az egész ceremónia: csak le kellett vennem a lábbelimet, és beállni két kapu közé mozdulatlanul várva, hogy jól átvilágítsanak. Mindezek után összeszedtem a motyómat, és nem maradt más hátra, mint várni, várni, és türelmesen várakozni. 😏

Ismét teszek egy kis gondolati kitérőt.
Mielőtt még Londonba repültem volna Judittal, elhatároztam, hogy ott majd veszek magamnak egy angyalkás, vagy angyalszárnyas medált. Az a helyzet, hogy ott tartózkodásom alatt nem találtam meg a megfelelő darabot, még a greenwichi bolhapiacon sem. Már-már feladtam a reményt, és beletörődtem, hogy akkor majd Magyarországon keresgélek tovább, amikor végre rátaláltam! A terminál egyik üzletében vettem magamnak vizet az útra, és a kasszánál várakozva min akadt meg a szemem, na min?

Végre elérkezett a gép indulásának ideje. Mivel volt nálam olvasnivaló, így hamar és kellemesen telt el az a röpke két óra, amit a felhők fölött töltöttem. Leszállva azonban sajnos azonnal visszacsöppentem a mai magyar valóságba, amikor is Ferihegyen szembesültem a buszsofőr flegma bunkózásával. Érdekes módon tavaly is meg kellett tapasztalnom egy hasonló hozzáállást, amiről alább írtam:

Egyre inkább a délutánban jártunk, amikor sikeresen eljutottam a Keleti Pályaudvarra, ahol megvettem a jegyemet Mezőberényig. A pénztárnál kellemes élményben volt részem, ugyanis a pénztáros hölgy egy őszinte mosoly kíséretében megdicsérte a táskámat, hogy milyen szép. Tulajdonképpen ez a kedvenc táskám, és nem csak azért, mert Judittól kaptam ajándékba a tavalyi londoni kiruccanásom alkalmával, hanem azért is, mert nagy, erős, praktikus, és így néz ki:

A vonat indulásáig volt még egy órám, amit sétálással töltöttem el. A pályaudvar körül bóklásztam, csak úgy céltalanul. A sok várakozás és ücsörgés után jólesett mozogni egy kicsit. És persze hazáig még további közel két és fél órát kellett ülnöm, tehát érdemes volt beindítani a vérkeringésemet. 😎

A mezőberényi állomástól szerencsére megint sétálhattam egy jót. Végre aztán este nyolcra értem haza, kissé elcsigázva. A házunkhoz közeledve azonban rögtön repesni kezdett a szívem: a két cicánk ott várt rám a bejárati ajtó előtt, és édesen dörgölőzve fejezték ki, hogy mennyire vártak már haza! 😻
Tibi azon a héten délutános volt, így őt csak másnap ölelhettem át.

Miután odabent leraktam a cuccaimat, első dolgom volt szervírozni a vacsorát a két szőrmóknak. A nagy igyekezetben (és talán fáradt is voltam már) sikeresen összetörtem az egyik ételes tálkát. Ez még nagyon hiányzott nekem… 😒 A tönkrement adagot tehát feltakarítottam az üvegszilánkokkal együtt, és egy másik adag konzervet tálaltam fel Pupillácskának, Tornádó uraság ugyanis addigra magán kívül, hörögve-zörögve evett, ahogy szokott. 😸

Elérkezett végre az én időm: beleereszkedtem egy kád forró vízbe, és ott zombultam vagy fél órán keresztül. Lefekvés előtt még erőt vettem magamon, és nagyjából kirámoltam a bőröndömet, aztán beestem végre az ágyba.

Végezetül már csak egy dolgom maradt aznapra: hálát adni az újabb nagyszerű, élményekkel teli kikapcsolódásért, és amiért biztonságosan hazaértem kényelmes, békés otthonomba, a szeretteimhez. 😇

2019. november 24., vasárnap

Áldott szabadság - 6. nap


Mivel nem űzött minket a tatár, így a legnagyobb nyugalommal aludtunk addig, amíg a hasunkra sütött a nap. Ébredés után első dolgunk volt megtankolni a szervezetünket. Barátnőm zabkását készített reggelire, amit bogyós gyümölcsökkel dobott fel.

Judit csak annyit árult el az aznapi programról, hogy sokat fogunk buszozni. Megfelelő mennyiségű hideg élelmet pakoltunk hát a táskánkba, majd nekivágtunk a nagyvilágnak.

Volt szerencsém Londonban élni másfél évig, ezért jól tudtam, hogy a város valóban hatalmas, és bizony nem különösebben meglepő dolog két, két és fél órát utazni a célig.

Emeletes busszal mentünk, és sikerült ügyesen elfoglalni a legjobb helyeket (az emeleten, legelöl). Amióta hazaköltöztünk Tibivel, egyedül talán csak a “double-decker” utazás élménye hiányzik kicsit.

Miután leszálltunk, sétáltunk egy keveset, majd ahogy befordultunk az egyik utcasarkon, a következő látvány tárult elém:
Ámulva kérdeztem Judittól: “És te ezt tudtad?” Ő persze csak vigyorgott elégedetten, mert látta rajtam, mennyire lenyűgöz a hely.
Annyit mondhatok, ha valaha Londonban jársz, látogass el Greenwichbe megnézni a Cutty Sarkot, ami a világ egyik leghíresebb teaszállító vitorlás hajója.

Első dolgunk volt betérni a Starbucksba, hogy kicsit felfrissítsük magunkat. Judit kávét rendelt magának, én pedig egy vegán málnás-csokis sütit. Mmmm, mennyei volt! Ráadásul a mellettünk lévő asztalnál egy édes pofa kutyus is ott volt a gazdijával.


Egyszerűen lelket melengető volt a kellemes napsütés, a környezet, és a tudat, hogy szabadságon vagyok, tehát nyugodtan lazíthatok. Leültünk egy padra, csodáltuk a Temzét, gyönyörködtünk a túlsó parton méltóságteljesen tornyosuló épületekben, néztük a körülöttünk lévő embereket, és csak úgy voltunk.

Judit aznapra tartogatott számomra még egy meglepetést. Mielőtt hazaindultunk volna, betértünk a bolhapiacra, ahol egy hangulatos csarnokban árulták portékáikat az árusok. A levegőben különböző ételek illata terjengett, körülöttünk mindenhol emberek; és élettel teli, folyamatos zsongás csiklandozta a fülemet.

Az árusok többnyire Londont ábrázoló, London feliratú, vagy angol zászlóval díszített tárgyakat kínáltak. Lehetett ott kapni táskát, pólót, kulcstartót, hűtőmágnest, képeslapot… á, de nem is sorolom, mert jóformán mindent! Más standokon antikvár dolgokat láttunk: könyveket, ékszereket, szóval csupa kincset. Jó volt ott bóklászni.

Elemózsiánk fogytán volt, és hosszú út várt még ránk, ezért korai uzsonnánkat a Subway gyorsétteremben fogyasztottuk el. Külön öröm volt számomra, hogy többféle vegán szendvicsből is választhattam. Végül emellett a finomság mellett döntöttem:

Úgy kétórányi buszozást követően rendben hazaértünk. Amíg Judit elkészítette a vacsoránkat, addig összepakoltam a bőröndömet, és kikészítettem a ruháimat másnapra, mert bizony korán kellett kelnünk. Szabadságom hetedik napján ugyanis egy megautazás várt rám - hazáig.

2019. november 17., vasárnap

Áldott szabadság - 5. nap


Másnaposság nélkül ébredtünk ezen a szép vasárnap reggel. Miután elkészítettük a reggelinket, igen jóízűen el is fogyasztottuk.

Ezután kicsit ejtőztünk, majd összepakoltuk a felszerelésünket, és elindultunk a közeli edzőterembe lábazni. Előzetes közös “élményekből” kifolyólag igencsak tisztában voltam vele, milyen mókában lesz részem Judit irányítása alatt… 😅

A forgatókönyv egyébként a következő szokott lenni a közös edzéseink során: Judit megmondja, milyen gyakorlatból mennyit csináljunk. Az elején lelkes és elszánt vagyok. Az X-edik gyakorlatnál kicsit sajnáltatom magam, és nyavalygok. Erre ő ráncba szed, hogy igenis bírom! Én bedurcizok, mert fáj, de megemberelem magam, és miközben szidom a barátnőmet, természetesen megcsinálom, amit mond. Szóval működik a dolog! Judit persze tisztában van vele, hogy olyankor “utálom” őt (pusztán szeretetből), de csak kiröhög lelketlenül. 😒😄

Az edzést követően hazasétáltunk, majd egy-egy gyors zuhany után megebédeltünk (házi fitt-fánkot ettünk).

Délutánra egy laza buszozást és csavargást terveztünk. Betértünk többek között egy Swarovski üzletbe is. Hú, hát ami ott volt! Nem azt mondom, hogy ami szem-szájnak ingere, hanem inkább ami szemnek és léleknek kényeztetése! A bejegyzés végén több kép és videó lesz látható egy klipbe ágyazva, ám mivel a Google volt olyan kedves, és meglepett egy kis zenés összeállítással a telefonommal készített anyagokat felhasználva, ízelítőül, íme:

Miután hazaértünk, újabb meglepetésben volt részem: Judit készített nekem egy isteni, illatos forró fürdőt. Tudta jól, mi kell a megfáradt izmoknak! Igazán jólesett megpihenni a vízben. 😌

Egy könnyű vacsorát követően úgy döntöttünk, hogy megnézzük a legújabb dokumentumfilmet Beyoncé életéről. Eleve ő a kedvenc énekesnőm, de emellett példaértékű az is, amit magánemberként produkál. Hatalmas önfegyelemmel és kitartással, meg persze kemény munkával elérte, hogy szülés után újra visszanyerje csodás alakját. Sokan talán azt gondolják, mindent készen kap, holott bizony keményen megdolgozik a sikerért.

Ez volt tehát az ötödik nap élménybeszámolója, amelyhez alább tekinthető meg egy kis audiovizuális összefoglaló, amelyet férjemmel készítettünk.
Jó szórakozást kívánok hozzá!

2019. november 5., kedd

Áldott szabadság - 4. nap


Azzal kezdődött a reggelem, hogy teljesült a kívánságom, amit előző este gondoltam ki. 😇 Többnyire minden napomat egy félórás meditációval kezdem. Azt találtam ki, milyen jó lenne, ha a beállított ébresztés előtt fel tudnék ébredni, hogy legyen időm erre a reggeli rituáléra. Így aztán sikeresen meg is ébredtem magamtól - hajnali 3-kor! 😅 Bármilyen korán ébredek is fel, már nem tudok újra elaludni. Így amíg a többiek édesdeden aludtak, szép csendben meghallgattam egy-két előadást a YouTube-on.

Miután barátnőmmel összekészítettük magunkat, elbúcsúztunk kedves vendéglátónktól, majd elvittük a kölcsönautót egy helyre, ahol Judit ismerőse már várt ránk, hogy kivigyen minket a reptérre. Ott aztán a gép indulásáig túl sok izgalomban nem volt részünk. Hacsak abban nem, hogy az ellenőrző kapu előtt kígyózva döbbentem rá: nekem még tele van folyadékkal a kedvenc kulacsom! Nyilván nem akartam megválni tőle, így barátnőm segítségével gyorsan leküldtem a tartalmát.

Maga a repülőút is eseménytelenül telt. 820 km/h-val hasítottunk 11.500 m magasan, ragyogó napsütésben, -580C-ban.
 

Landolás után az utasok hozták szokásos formájukat: még szinte gurult a gép, máris csatolták ki a biztonsági övüket, és tülekedtek, hogy elsőként szállhassanak le a gépről. Biztosan valahogy a tudomásukra jutott, hogy csak az első húsz ember szállhat le, a többieknek vissza kell repülnie… 😏 Na, mindegy. Judittal szokásunkhoz híven türelmesen vártunk a helyünkön, amíg eloszlott a tömeg.

A Luton reptéren már várt minket Judit egy barátja, így idén nem tömegközlekedéssel utaztunk be London szívébe. A nap további részére nem terveztünk semmi extrát. Kipakoltuk a bőröndjeinket, elsétáltunk kajáért a Sainsbury’s-be, aztán nekiültünk Shrek-maratont nézni, miközben természetesen beszélgettünk, hiszen mégiscsak nők vagyunk! 😁 Két rész között összedobtunk magunknak egy finom vacsorát, majd utána drága barátnőm elővette az aznapi meglepetését:

Az utazással telt hosszú nap végére kellemesen elfáradtunk testileg-szellemileg egyaránt, így este nemigen volt gondunk az elalvással. Egy újabb csodás napot magunk mögött hagyva tértünk hát nyugovóra.

2019. október 27., vasárnap

Áldott szabadság - 3. nap


Ez az a nap, amelynek élményeiről nem készítettem valami sok (audio)vizuális dokumentumot. Mindössze 1 db kép és 1 db vidó lapul a tarsolyomban. 🙈 Na de lássuk az eseményeket!

Még nyáron beiratkoztam egy Segédkönyvtáros tanfolyamra, ami szeptemberben indult. Az oktatás valami csodálatos helyen, az Országos Széchényi Könyvtár épületében zajlik, a Budai várban! Ezt a képet választottam a netről:

Az időzítés nem is lehetett volna optimálisabb az ECDL szintfelmérő megírására, ugyanis Judittal szombaton repültünk Londonba, és előző nap, pénteken mérték fel a tudásunkat. Férjem segítségével alaposan felkészültem, így a sikeres teszt jutalma az lett, hogy mentesültem a 68 órás tananyagegység elvégzése alól. 😏

És most jön az érdekes rész, ami ismét a gondolataink, illetve a kimondott szó teremtő erejével kapcsolatos. Szóval vigyázz mit kívánsz, mert teljesül!!

Előzetes egyeztetéseket követően erre a napra időzítettem magamnak egy új tetoválás felvarratását. Az is hagyománnyá kezd válni, hogy amikor Judit hazarepül, együtt megyünk el egy profi tetováló mesterhez Pesten. Azzal sajnos nem számoltunk, hogy a sulival kapcsolatos tájékoztató, valamint a szintfelmérő elhúzódik, így én szépen lemaradok a tetoválásról. 😭 Ezt azonban tudat alatt én intéztem így magamnak.

Aznap reggel drága barátnőm elfuvarozott egészen az OSZK épületéig. Ahogy közeledtünk, csak ámultam a ragyogó napsütésben pompázó épület látványától, és megszólaltam: “Ó, én ezen a szép helyen akarok maradni egész nap, te meg majd értem jössz, jó?”
A terv persze az volt, hogy sitty-sutty végzek, és tömegközlekedéssel eljuttatom magam a tetkós srác műhelyéig, ahol addig Judit kínlasztja magát. Ehhez képest a tájékoztatás is elhúzódott, ráadásul amint leültünk a gépteremben, hogy megírjuk a tesztet, hogy, hogy nem, elment az áram! Persze idővel visszatért, de ennek köszönhetően megkaptam, amit akartam, mert ott maradtam délutánig.

Egy röpke újratervezést követően egy másik helyszínben állapodtunk meg, ahová Judit értem jött. Érdekes módon az odafelé tartó buszon pont tőlem kért útbaigazítást egy fiatal külföldi pár, de megnyugtattam őket, hogy tulajdonképpen én is el vagyok tévedve. 😅 De komolyan. A saját szülővárosomban képes vagyok elveszni, nemhogy a hatalmas és számomra tök idegen fővárosunkban!

Barátnőm és az anyukája sikeresen rám talált a megbeszélt helyen, így indulhattunk is, hogy felvegyük Judit húgát, és eltöltsünk kellemes két és fél órát a pesti forgalomban. Nem viccelek. Ha péntek délután akarsz Pesten A-ból B-be eljutni, vigyél magaddal hidegélelmet! 😂

Sajnos egy kellemetlen látványban is részesültünk, ugyanis premier plánban láttuk, ahogy elcsapnak egy biciklist. Mondjuk a cangás srác volt a hibás, mert a zebrán kb. nyolcvannal repesztve tekert át! És nem volt felfestve külön jelzés a kerékpárosoknak, tehát tolnia kellett volna a járgányát. Végülis a becsapódást követően rögtön felpattant szegény az útról, de ki tudja, milyen belső sérüléseket szenvedett. A bicaja pedig szemmel láthatóan teljeskörű külső károsodás áldozata lett. Szóval mindig nagyon észnél kell lenni!

Végül csak sikerült épségben eljutnunk az Arena Mallba (régi nevén Arena Plaza), ahol beültünk Frei Tamás kávézójába, és kikapcsolódtunk, beszélgettünk, élveztük a finom ízeket. Ezután csatlakozott hozzánk Judit egyik kedves ismerőse is. Kicsit még csatangoltunk a plázában, ám lassacskán indulnunk kellett. Úton a vendéglátóink felé nem sokat művészkedtem, inkább csak élveztem csodás fővárosunk látványát. Amikor azonban egy építkezési terület mellett haladtunk el, rögvest a telefonom után nyúltam. Juditnak akartam meglepetést szerezni, ugyanis odáig van a daruk látványától. 💗

Egy finom vacsorát követően már csak egy dolgunk maradt hátra lefekvés előtt: összepakolni a kis motyóinkat, hiszen másnap végre repültünk Londonba! 😇

2019. október 13., vasárnap

Áldott szabadság - 2. nap


Azt már megszokhattam, hogy amikor Judit barátnőmmel vagyok, akkor folyton utazok. Mondjuk nincs ezzel semmi baj, hiszen nagyon, de nagyon szeretek utazni! Számomra még a közlekedési eszköz is teljesen mindegy, hogy milyen.

Ezen a napon is a nyakunkba kellett venni az országot. A délelőttünk eléggé lazulós volt. Kényelmesen megreggeliztünk, majd kiültünk a kertbe a hintaágyra. Meglepő módon a kandúrunk, Tornádó uraság méltóztatott megszakítani reggeli sziesztáját, és leereszkedvén szerény személyünkhöz, közénk telepedett. 😸 Még simogatni is hagyta magát! Köszönetképpen egy idő után felszaladt a teraszra, és megmutatta nekünk, milyen aranyosan tud hencseregni. A másik cicánk, Pupillácska általában elvonul valami titkos helyre napközben, és csak a reggeliztetésnél tisztel meg minket személyével.

Miután kellő idő eltelt a reggelit követően, nekikészültünk az edzésnek. Úgy döntöttünk, hogy felesleges edzőterembe menni, mert otthon rendesen el vagyok látva kínzóeszközökkel. Mármint, súlyzókkal… Bár, talán nem túloztam, hiszen Judit utasításait követve a súlyok valóban veszélyes fegyverré válnak a kezemben! 😅 Ha nagy nehezen túl is vagyok a gyakorlatokon (amikor azt sem tudom kínomban, hogy sírjak vagy nevessek), akkor a következő napokban jelentkező izomláztól szenvedek. De akkor is megéri!

Volt egy vicces jelenet. A fekpadunkat idén elajándékoztuk, mert nem igazán használtam ki. A mellizom gyakorlatoknál így az ágyon hanyatt fekve helyezkedtem el, Judit pedig irányított. Biztatóan megjegyezte: “Na látod, megy ez, mint az ágybaszarás.” Én pedig pont azt gondoltam magamban, hogy bizony majdnem az lett belőle, mert amikor közösen edzünk, valahogy mindig nagyobb súlyok kerülnek a kezembe, mint egyébként. 😂

Az edzést követően lezuhanyoztunk, összepakoltuk bőröndjeinket, és elindultunk, hogy megegyük a jól megérdemelt ebédünket - lángos formájában. Merem állítani, hogy Mezőberényben van a világ egyik legjobb lángossütője! A tulaj már közel harminchárom éve készíti a fenséges csemegét, így igazán van benne rutinja. És persze szívvel-lélekkel csinálja, ami szintén sokat számít. Csak úgy tobzódtunk a mennyei ízekben! Én egy vegán speciált kértem, vagyis olyan töltött lángost, amit pirított káposzta, gomba és hagyma gazdagított. Judit maradt a hagyományos sajtos-tejfölösnél, de az is annyira finom volt, hogy ebédünk végeztével külön dicshimnuszt zengtünk Bálintnak. Egyszerűen vérré vált bennünk az a finomság! Meg persze egy része zsírrá, de akkor is megérte!
Desszertnek természetesen még maradt hely a pocakunkban, ezért a Sparban vettünk egy-egy vegán Magnumot. Ezután Juditot körbevezettem a könyvtárban, ahol dolgozom, majd az eredeti tervünk szerint kereken délben elindultunk Pestre. Mezőberény határában a férjem munkahelye előtt suhantunk el, és spontán módon Judittal egyszerre integettünk az épületnek, vigyorogva köszönve: “Szia Tibi!” 💕

Az út eseménytelenül telt, leszámítva azt a fantasztikus élményt, hogy egy Audi Cabrioban utaztunk! Pesten felvettük Judit anyukáját, és közösen elmentünk a Sovány Vigasz nevű cukrászdába, ahol valami különleges dolog történt velem. Előbb azonban mindenképp megemlítem, hogy csak ajánlani tudom ezt a helyet, mert roppant alak- és ízlelőbimbó-barát süteményeket lehet itt elfogyasztani!

A kínálatban kétféle növényi alapú süti is szerepelt, és én természetesen a csokisat választottam.
Istenem! Annyira finom volt, hogy könnybe lábadt a szemem, és dicshimnuszt zengett az összes ízlelőbimbóm. Általában próbálok mértéket tartani, ám most Judit “erőszakkal kényszerített”, hogy kóstoljam meg a másikat is. 😅 Oké. Kikértem egy gesztenyés szeletet, és amint megkóstoltam, mámorban úszva ezt mondtam: “Úristen! Ilyennel a számban akarok meghalni!” És ekkor elkezdtem fuldokolva köhögni. Az eladólány adott nekem egy pohár vizet, mert félő volt, hogy ott lehelem ki a lelkem.

Arra már felfigyeltem az utóbbi időben, hogy hatalmas teremtő erőm van. “Csak” meg kellene már tanulnom irányítani. Illetve nem árt, hogy ha kérek valamit, akkor pontosítsak. Mondhattam volna pölö azt, hogy “egy ilyennel a számban akarok meghalni 85 évesen, egy boldog, értékes és egészséges életet magam mögött hagyva.” Egyébként a következő posztban elmesélek majd egy hasonló esetet, amit szintén én teremtettem magamnak - meggondolatlanul. 😏

Ezen a délutánon történt velünk egy kellemes dolog. Ez még azelőtt volt, mielőtt felvettük Judit anyukáját. A pesti forgalomban egyszercsak azt vettem észre, hogy a mellettünk lévő kismotoros élőben lájkol minket, és bőszen vigyorog. Ez annyira kedves volt tőle! Persze mi is integettünk neki, és mosolyogtunk szorgalmasan. Mennyivel szívmelengetőbb volt ezt látni, mint a megvető, irigy és undok tekinteteket, amiket sorra kaptunk a Cabrioban ülve.

Sütizés után (amit szerencsésen túléltem) hazavittük Judit anyukáját, és még mindig várt ránk egy program. Fogorvoshoz mentünk Judittal. Volt egy kisebb műtéti beavatkozása, amit - természetesen - hősiesen és bátran viselt.

Lassan esteledett, mire egy gyors bevásárlás után megérkeztünk aznapi utolsó állomásunkra. Judit egyik kedves ismerőse szállásolt el minket azon a két éjszakán, amelyet Pesten töltöttünk. Egy finom vacsorát és egy kellemes beszélgetést követően szépen letudtuk az esti rutinunkat, és eltettük magunkat másnapra.