2015. június 20., szombat

Rövid, tömör nyaralás


Balaton, napsütés, 1000 km, 4 nap. Egyetlen mondatba így tudnám belesűríteni idei nyaralásunkat. Ám mivel nem csak annyiból állt ez a rövidke pihenő, hogy Tibimmel egész álló nap csak a hasunkat süttettük a strandon, így gondoltam, megosztom Veled élményeinket.

június 12. péntek, első nap
Mivel már előző nap ügyesen bepakoltunk mindent, így reggeli után rögtön útra is keltünk. Úti célunk első körben Pest volt, ugyanis meglátogattuk végre az unokanővéremet és a férjnekvalóját. Szuperül éreztük magunkat, csak sajnos az idő felvette a nyúlcipőt, és szélsebesen el is szaladt.

június 13. szombat, második nap
Regeli után ismét útra keltünk, immár a csodás magyar tenger felé vettük az irányt. Az emnulláson (M0) volt egy kicsi fennakadás: egy rövidke szakaszon csak kettesben tudtam gurulni, akkora sor volt, de szerencsére ez a tötymörgés nem tartott sokáig. A Balatonhoz közeledve átadtam a vezetés élményét Tibinek, hogy én kedvemre csodálhassam a Balaton menti kis településeket. Szerencsésen megérkeztünk a szálláshelyünkre, kipakoltunk, csaptunk egy kört gyalog a környéken, végül lementünk a partra strandolni. Ekkor még nem sejtettük, hogy sötétedés után a csillagos ég alatt vérszomjas vadállatok támadásait fogjuk elszenvedni.
Strandolás után jött a zuhany, vacsi, sörözgetés, kártyajáték, majd késő délután egy kis szunyókálás. Hát igen, rá kellett készülnünk az esti mozizásra. Mindketten pacsirta típusúak vagyunk (nem olyan tollasok, hanem korán fekszünk, korán kelünk), így az elő-alvással igyekeztünk elkerülni azt, hogy a (számunkra) késő este, kilenckor kezdődő film közben elkezdjünk hortyogni.
A szomszédunkban lévő szabadtéri kertmoziban a Jurassic World-öt adták, ami nagyon, de nagyon jó volt! Egyetlen-egy rossz dolog történt velünk aznap: amint besötétedett, a vérünkre szomjazó szúnyogok rögvest megtaláltak minket, és a szabadon hagyott testrészeinket agresszívan támadni kezdték. Hiába öltöztünk fel, hiába bugyoláltuk magunkat az ott kapott pokrócba, és hiába gondoskodott a moziüzemeltető szúnyogriasztásról, azok a vadállatok bizony nem kíméltek minket. Így hát alaposan összecsípkedve tértünk nyugovóra éjfél előtt.

június 14. vasárnap, harmadik nap
Csodával határos módon nem keltünk fel már hajnal ötkor, ahogy szoktunk, hanem egészen reggel hétig sikerült horpasztanunk.
A tervünk aznapra ismét “menőke” volt, méghozzá Zalaegerszegre, Tibi egyik kedves ismerősét és a menyasszonyát látogattuk meg. Nagyon szimpatikusak voltak nekem mindketten. Bőséges és fenséges ebéddel vártak minket, sorolom is, hogy mi minden finomságok kerültek elénk:
zöldségkrémleves pirított magvas kenyérkockákkal és reszelt füstölt sajttal; vajas-rozmaringos sült burgonya; mézes-mustáros-citromos grillcsirke; vegyes saláta; sütemények kavalkádja; végül kávékülönlegességek közül választhattunk. Egyszerűen tökéletes volt minden.
Ebéd után ejtőztünk kicsit, majd csavarogtunk egyet a városban. Éppen egy nagyobb lélegzetvételű fesztivál utolsó napja volt azon a városrészen, így akadt látnivaló bőven.
Mielőtt visszaindultunk volna a Balatonra, falatoztunk még egy kicsit, beszélgettünk, és nekem csak akkor esett le a tantusz, hogy aznap volt a szülinapom. Ebből is látszik, mennyire nem foglalkoztat már a tripla x-em után a születésnap témaköre.
Késő délután sikeresen megérkeztünk a szállásunkra. A strandra már nem volt kedvünk lemenni, csak tébláboltunk, lézengtünk, míg végre megvilágosodtunk, hogy hazavágyunk. Eredetileg úgy volt, hogy kedden indulunk vissza, de arra jutottunk - és ez most biztosan furcsán fog hangzani -, hogy nem bírunk ki még egy napot a Balatonon. (Szinte ide hallom, ahogyan hangos csattanással a homlokodra csapsz.)
Estére még beterveztünk egy mozit, de abban is változás állt be. Egyrészt: nem aludtunk délután, elfáradtunk az aznapi utazásban, egyre nyűgösebbek voltunk. Másrészt pedig alighogy kiléptünk az ajtón teljes harci díszben, eleredt az eső. Egy kertmozi esetében bizony nem éppen komfortos dolog végigülni úgy egy filmet, hogy közben áztatásban van részünk. Bár az is igaz, hogy a szúnyogok biztosan nem csíptek volna agyon minket. Na mindegy, letettünk a moziélményről, és inkább nyugovóra tértünk.

június 15. hétfő, negyedik nap
Reggeli után első dolgunk volt jelezni a tulajnak, hogy kezdünk egy oldal szalonnára hasonlítani, annyira be vagyunk sózva, ugyanis otthon vár minket a félbehagyott lakásújítgatás, szóval mennénk. Indulás előtt még készítettünk pár képet a Balaton partján, aztán végre útra keltünk! Tihany pont útba esett, így az apátsághoz még bekanyarodtunk, fagyiztunk egyet, és szépen felváltva le is vezettük a közel hat óra hosszás utat hazáig. Csodás érzés volt megpillantani végre a Mezőberény táblát!

Azóta élvezzük a dolgos hétköznapokat: gondoskodunk a kutyuskánkról, rendben tartjuk a kertet, rendezzük a házat, intézzük a dolgainkat, közösen főzőcskézünk; és elhatároztuk, hogy a jövőben egy nagy semmittevős nyaralás helyett inkább beiktatunk év közben több rövidebb aktív pihenést.

2015. június 17., szerda

Egészségedre!


Itt a kérdés: lúdlábtorta,
Vagy egy adag vízitorma?
Tányérodon egy-két falat,
Tükörképed: formás alak.

Asztalodon vizeskorsó,
Kistálkádban párolt borsó.
Eledeled gyökérleves,
Kinézeted tökéletes.

Formád ellen súlyos vétek
A sok zsíros-cukros étek!
Minden hizlal: kóla, fagyi,
Amit eléd rak a nagyi.

Tornáztasd meg kezed-lábad,
Hadd legyen csak izomlázad!
Agyadban a vasakarat,
Ezzel edzed hasfaladat.

Tornázástól hajad lobog:
Szíved máris vadul dobog.
Fájdalmadban szád, ha sír,
Azt jelenti, ég a zsír!

Nem kell ide csodakurzus,
Legyen magasabb a pulzus!
Edzés után terülj el,
Nyújts: sérülést kerülj el!

Fogyni akarsz, fitten élni?
Akkor zsírodnak kell égni!
Fogadd meg a tanácsomat,
S jutalmad lesz csodás alak.

Bízz magadban, ez a lényeg!
Kifogások? Súlyos vétek!
Kapard össze kitartásod!
Megvan benned, majd meglátod.

“Írásterápia” néven indítottam egy YouTube csatornát, amelyen elsősorban saját írásaimból tervezek szemezgetni, ám lesznek még könyvajánlók is; valamint az írás világával kapcsolatos tapasztalataim, élményeim, és amit még az élet hoz.

Ezt a versikét saját felolvasásomban az alábbi linken hallgathatod meg:

Egészségedre!

2015. június 12., péntek

Beépülve


Közeledik! De vészesen! Már csak órák választanak el a határidőm lejártától, amit kereken 124 napja tűztem ki magam elé. Pontosítok: 124 nappal ezelőtt fogadtam meg magamnak, hogy onnantól kezdve a születésnapomig, azaz 125 napon keresztül beiktatom a mindennapjaimba a mozgást.

Úgy tűnik, sikerült. Az elején ugyan még naivan azt határoztam el, hogy szigorúan csak egy nap pihenőnapot engedélyezek magamnak egy héten. Na persze. Munka és háztartás mellett, a végefelé egy költözéssel és lakásfelújítással... Annyiban módosult az eredeti tervem, hogy ha nem is hatszor, de egy héten legalább háromszor-négyszer legyűrtem a lustaságomat vagy a fáradtságomat, és bizony nekiálltam mozogni. Olyan is előfordult, hogy időhiány miatt csak tizenöt vagy húsz perc jutott magamra. De az is jólesett, és biztos vagyok benne, hogy többet ért, mint a semmi!

Felvetődhet a kérdés, mi lesz azután, hogy letelik a százhuszonöt nap. Számomra, illetve a testem számára ez nem is kérdés: folytatom, amit elkezdtem. Mert már létszükségemmé vált a mozgás.

Az elmúlt néhány napban sajnos beteg voltam. Nem kell megijedni, semmi komoly, csak nem kaptam levegőt evés közben, úgy be volt dugulva az orrom, valamint kaparta a falat a torkom. Így hát kimaradt az edzés a dolgos hétköznapjaimból, de kis túlzással kijelenthetem, elvonásos tüneteim voltak miatta. Csak arra tudtam gondolni, hogy esetleg van-e olyan mozgásforma, amihez lenne erőm. Ám sajnos nem volt, hacsak nem az, hogy kemény izommunkával és nem kis összpontosítással hogyan forduljak egyik oldalamról a másikra, sikeresen visszafojtva közben egy köhögőrohamot.

Lassacskán visszatér régi jó egészségi állapotom az erőmmel együtt, így újra rendszeresen hódolhatok ennek a szenvedélyemnek.

Összefoglalva tehát bátran kijelenthetem, hogy egy jól képzett titkosügynök sem tud olyan hatékonyan beépülni az ellenség vonalába, mint amennyire szerves része lett a mozgás az életemnek. Ezek után nem kérdés, hogy megéri-e az embernek elhatározni valamit, és némi akaraterővel, kitartással legalább három héten át rendszeresen csinálni, bármit tűzött is ki célul maga elé. Mert az utána bizony beépül!

2015. június 4., csütörtök

Vezess, csevegj, gebedj meg!


Elalvás előtti rendszeres rituálém, hogy olvasok egy keveset. Vagy könyvet, vagy valamilyen újságot. Legutóbb pont egy olyan cikk akadt a kezembe, ami annyira elgondolkodtatott, hogy miután eloltottam a villanyt, elmémben pont akkor gyulladt reflektorszerű világosság, és a különböző gondolatok gyorsabban kergették egymást, mint adrenalinnal fűtött focisták a labdát egy világbajnokságon.

A cikk arról szólt, mi mindent képesek művelni az autóvezetők a volán mögött. Egyszerűen az ember esze megáll!

A sort a legalapvetőbb foglalatosságokkal kezdem, ami nem jelenti azt, hogy ezek nem lehetnek szó szerint halálosan veszélyesek!

  • Mobiltelefon használata: a cikk írója említést tett egy harminc éves hölgyről, aki telefonált vezetés közben, ily módon megosztott figyelmét elkerülte a működő fénysorompó piros = tilos jelzése, így ő nyugodt szívvel át is hajtott ...volna, ha oldalról nem kapja el a vonat, és nem tolja maga előtt még háromszáz méteren át. Végülis túlélte az ütközést a telefonja, ugyanis amikor a tűzoltók kivágták a nő holttestét a kocsijából, a szerencsés túlélő folyton csörgött. Biztos az Égiek keresték a gazdáját, hogy hol van már?

  • Sminkelés: beismerem, dícséretes dolog, ha valaki használja vezetés közben a visszapillantó tükröt, az azonban kevésbé, ha azért teszi, hogy csinosítgassa a pofiját! Nem hallottam még ugyan ilyen esetről, de el tudom képzelni, hogy egy nőszemély önfeledten bodorítja a szempilláját, hátulról nekikoccannak, így egyúttal a pupilláját is szépen átszínezi egy kicsit.

  • Étkezés: az még hagyján is, ha valaki egyik kezével a kormányt fogja, a másikkal pedig tömi a szájába a szendvicset (bár akkor mivel vált sebességet?). Ám ha ezt a szendvicset vezetés közben készíti el az éhes és felelőtlen vezető, az talán egy cseppet már veszélyes. Volt olyan buszsofőr, aki a kormánykeréken állította össze az ebédjét menet közben. Le is darált hozzá öt, finoman az út mentén parkoló kocsit!

  • Magolás (nem szotyizás): a cikk írójának mesélte az egyik ismerőse, hogy miközben egy indokolatlanul lassan haladó gépkocsit megelőzött, mellé érve, a vezetőre pillantva hirtelen el sem hitte, amit lát. A kormánykeréken hevert egy spirálfüzet, arra tekingetett le a vezető, majd maga el meredt, és mozgó szájjal biflázta a szöveget. Nos, én az ilyen lelkes tanulót megbuktatnám biztonságtechnikából, és egyúttal ki is rúgnám az Élet Egyeteméről!

Ezek után nem is csoda, hogy a legtöbb halálos kimenetelű baleset közutakon történik, és a legbiztonságosabb közlekedési eszköz a repülőgép. Ebben talán az is fontos szerepet játszik, hogy a pilóták nem a botkormány mögött sminkelik magukat, hanem még otthon, indulás előtt; és talán a repüléstechnikai elméletet sem a felhők fölött magolják.

Belegondoltam abba is, vajon mennyire elvetemült ötlet elképzelni, hogy sofőrök a volán mögött borotválkoznak (többnyire férfiak), vagy festik a körmüket (leginkább nők)? Szerintem semennyire. Úgy tűnik, mindez a felelőtlenség szükséges ahhoz, hogy az emberek között is virágozzon a “természetes kiválasztódás”. Csak akkor van baj, ha az ilyen gyökerek nem magukat nyirbálják ki, hanem ártatlan és hasznos emberéleteket oltanak ki ostobaságukkal.

Kedves autóstársaim, jegyezzétek meg: a megosztott figyelem egyenlő a megnőtt reakcióidővel! De ha valaki ezt nem hajlandó belátni, akkor az megoszthatja a testét egy figyelmes boncmesterrel, és növelheti a nyugalomban töltött idejét, amikor már nem kell reagálnia semmire.

2015. május 29., péntek

Fészeklakás


Ha az ember megfigyeli a madarakat, láthatja, milyen nagy gonddal keresgélik a fészkükhöz a megfelelő építőanyagot, és miközben készül a mű, bizony a csinosítgatására is figyelmet fordítanak.

Mondhatni, mi most ezt csináljuk “nagyban”. A fészek már megvan ugyan, de bőven van rajta mit igazítani, alakítani, felújítani, nem mellesleg pedig be is kell rendezkednünk.

Eszembe jutott, milyen jópofa tud lenni némelyik ember. Mielőtt hazajöttünk volna, a közeli barátoknak vázoltuk a helyzetet: londoni munkahelyünkön felmondunk, összepakolunk, hazajövünk; itthon pedig vár ránk a sok hivatalos ügyntézés, valamint a házfelújítás és a kert rendezgetése. És ilyenkor naivan megkérdezte egy-két barátunk: “De jó, és nem is fogtok dolgozni?” Hmmm. Valóban nem, legalábbis néhány hétig bejelentett munkahelyen nem fogunk dolgozni (bár januári hazalátogatásunkkor felkutattuk magunknak leendő állásainkat).

Szóval igazuk van, dehogy fogunk mi dolgozni! A kertészeink majd rendben tartják a kertet egész nyáron, a fizetett lakberendezőnek csak kiadjuk az utasításokat, aki a brigádjával elvégzi az egész lakásfelújítást, és még a holmijainkat is mind a helyére pakolja. Mindeközben vagy eljárunk étterembe enni, vagy pedig házhoz hívunk egy szakácsot, aki főz ránk.

Viccet félretéve, amióta hazajöttünk, megállás nélkül dolgozunk. Reggeli után úgy hét körül elkezdjük, és estefelé, nyolc óra tájban készülődünk a vacsorához és a lefekvéshez. Tibim a kertet, a garázst vagy a kutyusunk helyét rendezi, én pedig bent a házban, ami belefér!

Amikor múlt szombaton megérkezett a futárszolgálattal Londonból a tizenkét darab dobozunk plusz egy utazótáska, és nekem helyet kellett találnom, hogy mindent ki tudjak pakolni, na akkor kezdtem el magamban mantrázni a következő megerősítést:
“Nem ma fogok megőrülni,
Nem ma fogok megőrülni!”
🙈😅😂

A rokonlátogatások még csak ezután jönnek, nem beszélve a festésről. Egyszóval tényleg jól látták a helyzetünket kedves barátaink, hazajövünk és nem fogunk dolgozni. 😏

Mivel tulajdonképpen minden percemre jut valami tennivaló, nem is sokat töprengek a zárómondaton, hanem egyszerűen idebiggyesztem ezt.

2015. május 22., péntek

Otthon, édes otthon


Amikor ezeket a sorokat írom, ötezer méter magasan, hét-nyolcszáz km/h sebességgel suhanok éppen. Balra kinézve az ablakon hófehér, tejszínhabszerű felhőket látok, jobbomon a folyosón a légiutas-kísérők éppen méregdrága portékájukat kínálják.

A Wizz Air egyik reggeli, Luton-Debrecen járatán ülök éppen Tibimmel, és epekedve várom, hogy végre szerencsésen landoljunk szülőhazánkban! Úgy döntöttünk ugyanis, hogy hazaköltözünk, remélhetőleg végleg.

Emlékszem, amikor közel másfél évvel ezelőtt Londonba jöttünk. Mielőtt elindultunk, otthon mindenki ezt mondta: “Ó, de jó nektek!” Most, hogy hazamegyünk, csak ezt hallottuk jobbról-balról: “Ó, de jó nektek!” Igen, valóban jó, de nem könnyű! Jó, mert megvolt és megvan a bátorságunk ahhoz, hogy ne ragadjunk bele egy olyan helyzetbe/életformába, ami nem igazán jó nekünk. Hiszen az emberen ki más segíthet, ha nem saját maga? Nem akarok közhelyekkel dobálózni, mégis megteszem: “Mindenki a maga szerencséjének a kovácsa”.

Nagyon sok olyan embert ismerek, akik egyszerűen nem mernek lépni, bármennyire is rossz nekik az adott helyzetben. Gondolom attól félnek, hogy rosszabb lesz. Vagy nem bíznak magukban? (Juj, turbulencia!) Na de mi van, ha lépnek, és jobb lesz? Azzal csak nyernek. Ha pedig mégsem jön be, nem őrlődnek tovább, nem kísérti őket a “mi lenne, ha”, vagy a “mi lett volna, ha”.

Másfél éve elképzelésünk sem volt, mi vár majd ránk Angliában, milyen mukánk lesz, kikkel fogunk együtt lakni, mennyiben mások a szokások. Két szál utazótáskával nekivágtunk, és küzdöttünk nap mint nap a boldogulásunkért. Most hasonló a helyzet, csak éppen hazafelé egy kicsivel több motyót viszünk, de ugyanúgy nem tudhatjuk, itthon mennyit kell majd küzdenünk a boldogulásunkért.

Aki azon gondolkozna, merjen-e lépni, merjen-e változtatni, ha tényleg nem érzi jól magát a helyzetében, annak csak annyit tanácsolok, ne gondolkozzon, vágjon bele! Hiszen egy segítsége (önmagán kívül) biztosan lesz, mégpedig nem is akármilyen, ha hisz magában, és a zárómondatomban:
“Segíts magadon, az Isten is megsegít!”  

2015. május 20., szerda

Álommanó, vagy "Álom? Ma? No!"


Háromféle embertípus létezik: akik tudnak számolni és akik nem. Viccet félretéve: bizonyos szempontból kétféle embertípus létezik: akiknek jó az alvókájuk, és akiknek nem. Én sajnos az utóbbiak nem túl lelkes táborát erősítem cseppet sem lelkesen. Mondhatni, úgy alszok, mint a nyúl a bokorban vadászszezon idején, aki ráadásul elalvás előtt még elrágcsált néhány kávébabszemet is.

Gyakran előfordul velem, hogy megébredek hajnal kettő körül, és sehogyan sem bírok újra elaludni. Ilyenkor próbálom azzal vigasztalni magam, hogy mivel már este nyolc körül álomba merültem, jó hat óra hosszát aludtam, de úgy tűnik, ez az alvásmennyiség mégsem elég a szervezetemnek. Ugyanis egész jól elvagyok úgy hajnal ötig, hatig. Ténykedek, elfoglalom magam, viszont onnantól kezdve egyre tompább lesz az agyam. Ez a hajnali kelés nagyon rossz tud lenni, ha dolgozni kell menni, ám amikor az ember lánya hosszú szabadságon van (mint például most is), akkor könnyen beiktatható napközben egy kis szunyókálás.

Amikor hajnal kettőkor megébredek, általában háromkor megreggelizem, és reggel nyolc órára már az ebéden is túl vagyok. És ha valami miatt napközben nem sikerül szundiznom egy kicsit, abban az esetben akár el is mehetnék egy Z-kategóriás horrorfilm próbaforgatására, ahol meghallgatás nélkül felvennének, annyira zombi-szerűen nézek ki.

Szerencsére Tibim úgy alszik, mint egy medve télen. Ő velem ellentétben nem riad fel minden aprócska zajra, és ha fel is ébredne az éjszaka közepén, nem kell bárányokat vagy egyéb patás jószágokat leltárba vennie órákon át, hogy újra álomba szenderüljön.

Az elmúlt majdnem egy hétben szinte minden éjszaka menetrendszerűen felkelek hajnal kettőkor. Szerintem azért, mert már annyira izgatott vagyok az utazás miatt, amelyről a következő bejegyzésemben fogok írni.

Ezt a szösszenetet be is fejezem, mert olyan szinten kimerült vagyok, hogy annak ellenére, hogy tíz ujjal vakon tudok gépelni, most mégis úgy írok, mint a sas. Tudod: köröz-köröz, lecsap, köröz-köröz, lecsap…