2016. március 3., csütörtök

A varázsgyűrű


A minap kikapcsolódásképpen elolvastam egy cikket egy fogyókúrás sikertörténetről. Amellett, hogy az írás először felbosszantott, bekapcsolta elmémben a Nagy Kérdésgyártó Gombot.😅

Nézzük a történetet: egy harmincas, fiatal elvált anyukát felkeresi az interneten régi szerelme. Lázas levelezésbe bonyolódnak, majd kisvártatva az is kiderül, hogy a fiatalember fél éven belül végleg hazaköltözik Amerikából, és akkor végre személyesen is találkozhatnak. Anyuka egyrészt nagyon megörül, másrészt kétségbeesik, mert nem akarja, hogy volt szerelme őt a zsenge 30-as éveiben járva, 30-as többletsúllyal lássa viszont. És ekkor “csoda” történik!

A fogyni vágyó hölgy valahogy tudomást szerez egy csodagyűrűről, amit ha a lábujjára téve hord, akkor az segíti a fogyást. Gyűrű fel, kilók le. Ennyire egyszerű a dolog. Vagy mégsem?😶

Most jön a csattanó.😁 A sikeresen lefogyott anyuka későbbi élménybeszámolójában azt is bevallotta, hogy attól a naptól kezdve, amikor meggyűrűzte magát, minden áldott nap sétált egy órát, és drasztikusan megváltoztatta az étrendjét is. A hizlaló csipszek, édességek és készételek helyett párolt zöldségeket, salátákat és sovány halat illetve csirkehúst evett. Na akkor a kérdésem a következő? Miben segített a gyűrű? Merthogy fiziológiailag semmiben, az biztos. Ha a hölgy mindezt a “varázsgyűrű” nélkül küzdi végig, akkor is sikerült volna leadnia a harminc kiló súlyfeleslegét. Persze a történet boldog véggel zárult: a régi szerelmesek ismét egymásra találtak. Nem mellesleg pedig az anyuka egészségét nem veszélyeztette tovább az a sok zsír, amit addig hűségesen cipelt magán.

Kicsit elmerengtem ezen a történeten. Hogyhogy nem kezdte el főszereplőnk az életmódváltást addig, amíg nem talált a varázsgyűrűre? Nem bízott magában eléggé ahhoz, hogy elhiggye, csak a saját elhatározására és erejére támaszkodva is sikerülhet száműznie magáról az ártó felesleget? És ez csak egy eset a sok közül. Persze nagyon is dicséretes dolog, ha valaki eljut odáig, hogy változtatni akarjon az életvitelén, és - igaz, csodamankóra támaszkodva - tegyen is a siker érdekében!

Ismerek olyan embert is, aki varázsszer híján mindig belefog az életmódváltásba, aztán egy hét után feladja. Majd eltelik néhány hét/hónap, ismét elhatározza magát, de egy-két hét, és megint csak belebukik. Lehetséges, hogy az illetőnek is be kellene szereznie valamiféle talizmánt, amibe kapaszkodhat? Ámbár ha nincs kitartása, talán a csoda sem segíthet rajta…

Saját tapasztalatom alapján annyit mondhatok még el, hogy ha Te is életmódváltás előtt állsz, nem elég egy szalmalángszerű fellángolás! Az igazi életmódváltáshoz az akaraterődnek és kitartásodnak akkora erdőtüzet kell generálnia, amivel egyúttal felperzseled magad mögött a régi rossz szokásaidhoz és egészségtelen életviteledhez visszavezető hidakat!

2016. február 26., péntek

Segíts magadon!


Borzasztó nehéz szavakba öntenem, amit érzek, hiszen még én magam sem vagyok teljesen tisztában vele. Sajnos alkalomadtán engem is le tud gyűrni a depresszió.

Igazából arany életem van, hiszen azt az életet élem, amiről mindig is álmodoztam: kertes ház, kutya-cica, ráadásul egy hihetetlenül jó férj! És mindezek tetejébe lassacskán tanulgatok varrni is, amit világéletemben hasznos dolognak tartottam.

Szívfájdalmam az, hogy munkanélkülin vagyok. Mindig is utáltam ezt az állapotot. De még mindig befoghatnám a csokilesőmet, hiszen a férjem megad minden támogatást, így azzal foglalkozhatok, ami egész fiatal korom óta feszít belülről, vagyis az írással. Magyarán felfoghatnám úgy is a dolgot, hogy alkotói szabadságon vagyok. Máris jobban hangzik.😏

Egy mesekönyvet (amit bátran ajánlok felnőtteknek is) már kiadattam; a második könyvem körülbelül három hét múlva jelenik meg; a harmadikon pedig most dolgozom, aminek a témája lelkileg eléggé megterhelő, így kissé lassan haladok vele.

Akkor mégis mi a fene bajom van? ...túl sok az időm gondolkodni.😒 Múlton, jövőn, embereken.

Azt eddig is tudtam, hogy az emberek irigyek. Mifelénk (Szabolcs megye) legalábbis nagy divatja van. Mivel én is onnan származom, jól ismerem az emberek gondolkodásmódját, sajnos azért, mert régebben én is hasonlóan spekuláltam. Vegyük például azt a tényt, hogy megjelent egy könyvem. Szinte hallom, miket mondanak ezzel kapcsolatban a rokonok, ismerősök: “Ej, hogy felvitte az Isten a dolgát, na de az én pénzemen biztos nem fog meggazdagodni, én ugyan nem veszek tőle egy könyvet sem, az biztos!” - és ehhez hasonlóak. Egyik nőrokonom irigységtől villámló tekintettel gúnyosan megjegyezte, hogy “Mi van, Rita a könyveiből akar milliomos lenni?” - persze a hátam mögött, csakhogy ez a megjegyzés visszajutott ám a fülembe, és megkarcolta a lelkemet… Az persze senkit nem zavar, milyen keményem megdolgoztam eddig mindkét könyvemért, mennyi utánajárás volt, amíg megvásárolható lett végre - persze csak a neten, ami azzal a hátránnyal jár, hogy 900 Ft a postaköltség, ami elég nagy visszatartó erő -, és hogy eddig összesen három darabot adtam el a mesekönyvből, aminek nem ám a teljes ára hizlalja a májamat, ugyanis egy könyvön mindössze egy-kétszáz forint a hasznom. És közben azzal is meg kell küzdenem magamban, vajon elég jó-e, amit írtam, vagy hogy egyáltalán van-e értelme folytatnom az írást?😑

Szóval igen, el tudok borulni néha. Ilyenkor sajnos magamat blokkolom. Nem látom értelmét, hogy bármibe belefogjak; nem tudom, mi hasznom van egyáltalán ebben az életben; és mintha egy hatalmas súly lenne a vállaimon, ami folyamatosan nyom lefelé. Ráadásul mindeközben olyan érzésem van, mintha valaki ülne a mellkasomon.

Na, ebből az állapotból piszok nehéz kirángatni magamat! De a férjem miatt megteszem. Van, hogy csak egy-két nap után vagyok erre képes, de akkor is kimászok a gödörből, aminek a mélyén persze nagyon kényelmes ücsörögni és sajnálni magam.

Hm, már az is sokat segített, hogy mindezt kiírtam magamból. Nem hiába gyakorolják oly’ sokan az írásterápiát. Megkönnyebbül tőle az ember. Átvezeti sötét gondolatait egy papírra, ami után egyre világosabb lesz a lelkében, míg végül ismét beragyogják mindennapjait a remény és öröm sugarai.🌞 Felhők persze mindig jönnek majd, ám nem mindegy, hogy olyankor szűkölve elbújunk lelkünk egy eldugott kis szegletébe, vagy veszünk egy hatalmas lélegzetet, és elfújjuk a francba az utunkból.
Bízz magadban, légy erős, segíts magadon, és Isten is megsegít!

2016. február 14., vasárnap

Könnyfakasztó könyvek


Amióta az eszemet tudom, könyvvel mászkálok mindenhová. Sőt, anyukám mesélte, hogy amikor még nagyon kicsi gyerek voltam, és ültem a kiságyamban egy képes újsággal az ölemben, akkor ahogy azt a felnőttektől láthattam, úgy lapoztam, hogy előbb mindig megnyálaztam a mutatóujjamat.

Sajnos nem számoltam, eddigi életem folyamán hány darab könyvet olvastam el, mindenesetre elmondhatom, hogy mindenféle fajtába belekóstoltam már, és úgy tűnik, étvágyam továbbra is határtalan! Olyannyira a könyvek rabja, vagyis rajongója vagyok, hogy még anno szingli koromban az is előfordult, hogy utolsó filléreimet inkább könyvekre költöttem, mint például ruhákra vagy élelemre.

Legutóbbi könyv”élményemről” szeretnék most néhány szót írni. Egy régi krimi akadt a kezembe egy ismeretlen külföldi fickótól, akinek gyaníthatóan, vagyis inkább remélhetően ez az egyetlen műve.

Igazából az alapötlet tetszett meg nekem: egy ifjú buzgó rendőr és egy fiatal csinos jogásznő nekilát, hogy felderítsen egy húsz évvel azelőtti gyilkosságot. Nos, olvasás közben gyakorta azért szorítottam görcsösen a könyvet, nehogy hirtelen felindulásból széttépjem vagy kihajítsam az ablakon.

Az egyik dolog, ami nagyon zavart, az a fordító munkájának gyümölcse volt. Pesti lehetett az illető hölgy, mivel a tulajdonnevek elé néha odabiggyesztett egy-egy kósza névelőt, például így: “Elgondolkodva nézte az Anna, vajon nyomozótársa mire jut az ügyben”, vagy valami ilyesmi. A legjobban az bosszantott, hogy a fordító nem következetesen használta ezt a “technikát”, és már-már elfelejtettem a szükségtelen névelőket a nevek előtt, amikor hirtelen a semmiből újra felbukkant egy a vagy az, amely szó retinámon átégve áramütésként érte elmémet.

Volt egy másik gyötrő dolog is: a rendőr úgy ment kihallgatni a lehetséges gyanúsítottakat, hogy: “Ó, ha önt ez rosszul érinti, ne is válaszoljon a kérdéseimre! Sőt, vegye úgy, hogy itt sem voltam.” Hát hogy lehet így nyomozni, kérem?! Addig kell sanyargatni a bűnöst kérdésekkel, amíg össze nem omlik, és be nem vall mindent, vagy el nem követ egy magát lebuktató végzetes baklövést! Hiszen Columbo Úr is ezért volt olyan hihetetlenül sikeres a gyilkossági ügyek felderítésében: szlogenje volt a “csak még egy kérdést”.

Na de a dekoratív jogász csajszi még a nyomozni félő nyomozón is túltett, amikor egy ízben őzikeszemekkel társához fordult, és azért könyörgött neki, nehogy macerálja, netán lesittelje a gyanúsítottat, hiszen neki olyan szimpatikus! Egek…

Az imént felsoroltak még csak-csak elviselhetőek lettek volna, ám sajnos a szerző úgy gondolta, elegendő leírnia, hogy a karakterei nevetnek, anélkül, hogy bármi vicceset a szájukba adott volna. Attól, hogy minden oldalon kétszer “megnevetteti” a karaktereit, még nem lesz vicces az írás, és az olvasó sem fog a leírtakon nevetni, legfeljebb kínjában sírni.

Azért a szerző becsületére legyen mondva, a krimije végét sikerült egész frappánsan befejeznie, szóval tőlem “jutalmul” biztosan megkapná a filmes Arany Málna-díj ihlette Ezüst Radír-díjat! (Arany Málna-díj = pocsék film)

Egyébként, csak hogy pozitív példát is hozzak, bizony belefutottam már olyan kevésbé ismert írók könyveibe is, amiket alig bírtam letenni, annyira jók voltak. Ám ellenpélda is akad: kíváncsiságból elkezdtem olvasni egy igen híres, mondhatni világhírű és igen közkedvelt írónő egyik regényét, amibe sajna beletört a bicskám, és úgy az ötvenedik oldalnál feladtam. Gondoltam, biztos velem van a baj, ezért adtam neki még egy esélyt egy másik regényével, ám az eredmény hasonló lett. Na, mondom, ennek a fele sem tréfa, hiszen ez a nő világszerte milliószámra adja el a könyveit, megérdemel egy harmadik esélyt! Úgy voltam vele, ha ennyire kelendőek a művei, akkor csak tud valamit! Igen, tudott is: fosni a szót! Amikor a huszadik oldalon még mindig azt ecsetelte, csak más-más szavakkal, hogy milyen csodálatosan gyönyörű a főszereplő kislány, úgy döntöttem, elég az esélyekből és az időm pazarlásából, felhagyok a próbálkozással. Elvégre nem tetszhet minden embernek ugyanaz! Ízlések és fotonok, vagy mi, pofonok.

Mindezzel csupán oda szerettem volna kilyukadni, hogy bizony varázslatos a könyvek világa: könnyekre tudnak fakasztani. Hol együttérzése miatt sír az ember; hol felidéz benne valami régi szép vagy csúf emléket; hol pedig örömében sír, amiért rájön, senki nem kényszeríti arra, hogy végigolvasson egy olyan könyvet, amit nem akar.

(képföléírás: "ahogyan falom a könyveket")

2016. február 9., kedd

Jó reggelt, Reggeli!


Tegye fel a kezét az, aki el szokta mismásolni a reggelit! És most engedje le az, aki szeretne ezen változtatni! Tulajdonképpen bármilyen oka van a reggeli kihagyásának, kellő akaraterővel lehet pótolni a hiányát.

Van, akinek nincs ideje rá. Erre megoldás lehet előző este tíz-tizenöt perccel korábbra állítani a vekkert. Van olyan ember is, akinek egyszerűen nem veszi be reggelente a gyomra a táplálékot. Kitartó munkával és türelemmel ezen is lehet változtatni: az ilyen ellenállást tapasztaló embereknek apránként kell suttyomban becsempészni a szájukba eleinte néhány falatot, akár kutyafuttában, majd leülve, végül még több falatkát.

Miért akarok én rábeszélni bárkit is a reggelizésre? Azért, mert sajnos egészségtelen dolog kihagyni az ébredés utáni étkezést. Hiszen gondoljunk csak bele! Éjszaka, miközben hat-nyolc órát (netán kilenc-tízet) alvással töltünk, nem veszünk magunkhoz táplálékot - hacsak nem vagyunk falánk alvajárók… Viszont a szervezetünk szüntelenül dolgozik, tehát energiát használ fel: a szívünk rendületlenül dobog, a májunk méregtelenít (főleg, ha este betintáztunk), a vesénk kiválaszt (pláne, ha a vacsoránk egy fél dinnye volt), a tüdőnk levegőt cserél, mozgolódunk, forgolódunk, beszélünk álmunkban stb. Nem is beszélve arról, aki alvajár, vagy alvatúrázik. Így tehát nem csoda arra ébredni, hogy szervezetünk az összes előzőleg elraktározott szőlőcukrot felhasználta, ami azzal jár, hogy vércukorszintünk a pincében vagy alagsorban keresendő.

De mi is az a vércukorszint? “A vércukor nem más mint glükóz, avagy más néven szőlőcukor. A glükóz egy egyszerű cukor, amely a szervezet számára fő energiaforrásként szolgál. Az általunk elfogyasztott szénhidrátok glükózra bomlanak le, a vékonybélben felszívódnak, és a szervezetben keringenek. A szervezet legtöbb sejtje glükózt igényel az energiatermeléshez.”

Józan paraszti ésszel ennek fényében utánaszámolva az jön ki, hogy ha a reggeli kihagyása miatt nem töltjük fel szervezetünk raktárait, ámde a napot elindítjuk (jövünk-megyünk-dolgozunk), tovább zuhan a vércukorszintünk, szédelgünk, ingerültek leszünk, majd farkaséhesen felfaljuk a hűtő tartalmát hűtőstől, vagy a büfét büfésnénistől, vagy magát Piroskát. Viccet félretéve, ilyenkor sokkal, de sokkal többet eszünk, mintha reggelivel indítottuk volna a napunkat! Jó hír viszont, hogy akik hűségesen elfogyasztják reggeli táplálékukat, azok ellenállóbbak a betegségekkel, sőt még a stresszel szemben is, jobban tudnak koncentrálni, és nem ólálkodik körülöttük az elhízás veszélye.

Végezetül idebiggyesztenék két idézetet, amelyek közül a második igazából az élet bármely területére ráhúzható, ám éppúgy helytálló a reggelizéssel kapcsolatban is:
“Reggeli nélkül indítani a napot olyan, mint üzemanyag nélkül autóba ülni.”
“A legnagyobb hiba, amit ebben az életben elkövethetsz, ha tudod mit kell tenned, és ennek ellenére mégsem teszed meg.”

2016. január 31., vasárnap

Hóbortos hétvége (második felvonás)


Legutóbb ott tartottam, hogy a szabadulós játékmester türelmére és épelméjűségére súlyos csapást mérve mi négyen (Gabi, Judit, Enikő és én) elindultunk a nemsokára kezdődő Besenyő-estre.

Már gyerekkorunktól kezdve odáig voltunk a L’art pour L’art társulatért, és az elrettentő cím ellenére alig vártuk, hogy elfoglaljuk végre helyeinket az első sorban!! Miféle elrettentő cím? Az est témája: “A pofon egyszerű, avagy egy szerencsés néző viszontagságai”. Gabival két éve már voltunk egy Besenyő-féle előadáson, természetesen akkor is az első sorban stoppoltunk magunknak helyet, és hát amikor az egyik színész lassan, a frászt hozva a nézőkre, mászott lefelé a színpad melletti lépcsőkön, hogy kiválasszon egy “szerencsést”, és felinvitálja a kínpadra, akarom mondani színpadra, igencsak berosáltunk. Ja igen, mielőtt bárki felvetné a kérdést, hogy a fiúkat miért hagytuk ki a mulatságból, megjegyezném, nem mindenki vevő a L’art pour L’art féle humorra.😏

Szeretek zsonglőrködni a szavakkal, sajnos mégis képtelen vagyok kifejezni, mennyire nagyon jó volt az előadás!!😃 Amikor az a színész, akit gyerekkorodban a tévében láttál, egyenesen rád néz, és neked ad elő, az valami leírhatatlan érzés. Volt egy jelenet, amikor bevonult a színpadra Edebede bácsi, vagyis Laár András, hajhálóban, halálfejes köntösben, hozzá illő halálfejes sálban, és elkezdte a meséjét… Na, én ott már nem láttam semmit, mert csík szemmel, könnyezve röhögtem.😂 Egy életre szóló élmény volt az előadásuk. Olyannyira jó volt az a pénteki nap, hogy hazafelé metrózva azt kívántam, másnap reggel bárcsak megint a péntekre ébrednék!

Most jött el az idő, hogy őszintén bevalljak valamit. Azon a hétvégén cukrot ettem! Na jó, nem úgy, hogy fogtam egy evőkanalat, és azzal lapátoltam a számba a kristálycukrot, hanem bizony nem álltam ellen a bolti cukros mignonnak és puncsszeletnek. Kedves nőrokonaim azzal cukkoltak, hogy a következő blogbejegyzésem címe lehetne ez: Hazudtam!, vagy: Cukrot ettem! Való igaz, botor módon korábban pontatlanul azt állítottam magamról, hogy én nem eszek cukrot. Ez annyiban helytálló kijelentés, hogy sütéshez-főzéshez mézet használok, és nem veszek bolti édességeket. Múlt hétvégén azonban megbotlottam. Igen, bevallom, gyarló ember vagyok, bűnöztem.🙈 Mondjuk elnyertem méltó büntetésemet, ugyanis hétfőre az arcomon megjelent jó néhány csúnya pattanás. Úgy látszik, a szervezetem ezt a módját választotta a méregtelenítésnek.

És még mindig csak a pénteknél tartok! Feldobódott hangulatban, este nyolc után értünk haza. Vacsorával egybekötött élménybeszámolónk után végre nyugovóra tértünk.

Szombat. Miután mindenki felébredt, elkezdtünk nyüzsögni: reggelizés, készülődés, harc a tükörért (persze csak finoman), a női szakasz felsorakozása az ajtó előtt - indulásra készen. Aznapra szimpla plázázás volt betervezve, amit sikerült kulturáltan lezavarnunk. Ám késő délután, már otthon, Gabiék albérletében, kezdtünk kibújni a bőrünkből! Elővettük az UNO-kártyát, amihez “járt” négy üveg pezsgő is! Időközben előkerült jó kis ropnivaló zene, így két és fél óra kártyajáték után a lányok jól bepezsgőzve elvonultak a nappaliba táncolni. A fiúk szolidan elsörözgettek a konyhában, és folytatták eszmecseréjüket a kütyükről.😁

Amikor már eléggé csapzott voltam a sok táncikálástól, Judit volt olyan elvetemült, és kitalálta, hogy mi ketten rendezzünk plankversenyt. A plank az a fajta mulatság, amikor az ember lánya/fia talajgyakorlat címszó alatt mindössze az alkarján és a lábujjain támaszkodva, egyenes törzzsel tartja magát. Két táncmozdulat között lelkesen rábólintottam a kihívásra, nem tudva, mire vállalkozok:
  1. alkoholos befolyásoltság alatt még soha nem plankoltam,
  2. azt feltételeztem, hogy Judit edzetlenebb, mint én vagyok, és fél perc után feladja.
Hát nem így történt! Szépen lementünk plankállásba a dohányzóasztal két végén, egymással párhuzamosan, és az nyert, aki tovább bírta. Úgy saccolom, másfél percen bőven túl voltunk már, amikor elkezdtem iszonyúan izzadni és fújtatni. Már-már feladtam, amikor oldalra lesve láttam, hogy Judit minden porcikája remeg. Tudtam, hogy nem bírja már sokáig, ezért fogaimat összeszorítva kitartottam, és méltó ellenfelem után 1 másodperccel rogytam a szőnyegre. Tudom-tudom, nem vagyunk normálisak.😅 Judit utólagos engedelmével bátorkodom idebiggyeszteni, hogy ő kilenc évvel idősebb tőlem, szóval igencsak meglepett a teljesítményével! Le a kalappal!👏

Estére szép lassan elcsendesedtünk. Kivételesen nem tolongtunk a tükör előtt a fürdőszobában, hanem kulturáltan, egyesével mostuk le magunkról a nap eseményeit.

A vasárnap számunkra (Enikő, Tibi, én) a hazautazásról szólt. Véletlenszerűen sikerült úgy alakítanunk, hogy pont délben gurultunk be a kapunk elé. Bogár ugrándozva üdvözölt minket, szegény macsekon azonban látszott, hogy megviselte őt a gazdik távolléte. Azóta úgy követ engem mindenhová az udvaron, mint egy hűséges kutyus.

Felvetődhet a kérdés, milyen apropóból rendeztük meg január kellős közepén ezt a kis rokoni dorbézolást? Úgy alakult, hogy Gabi és Imi Németországban próbál szerencsét. Márciusban kerekednek fel, ezért Gabi megszervezte, hogy összehívja a bandát, és volt olyan végtelenül kedves, hogy amolyan búcsúajándékként ő állja a cechet. Ezúton is, még egyszer köszönöm neki a felejthetetlen hétvégét!

Afféle tanulságként még annyit szeretnék megosztani veled, hogy lám, megéri időt, energiát és pénzt nem sajnálva néha megszervezni valamilyen mókás kikapcsolódást szeretteinkkel, hiszen az élmény, amit ezáltal szerzünk, megfizethetetlen, és nem veheti el tőlünk senki.

Aki esetleg kíváncsi a Besenyő-féle est hirdetményére, csak vessen egy pillantást az alábbi képre:

2016. január 24., vasárnap

Hóbortos hétvége (első felvonás)


Nem mindennapi hétvégében volt részem múlt héten. Előzetes egyeztetések után azt terveztük ugyanis, hogy 2 db unokanővérem (Gabi és Judit), 1 db húgom (Enikő), 1 db férjem (Tibi), szerény személyem (Rita), valamint Gabi vőlegénye (Imi) összeröffenünk Pesten, és belecsapunk a lecsóba. El is regélem, mindez hogyan történt.

Múlt csütörtökön a húgom elbuszozott hozzánk Köröstarcsára, hogy péntek reggel együtt indulhassunk Pestre, kocsival.

Azzal kezdtem a péntek reggelt, hogy (szokás szerint) felébredtem. Tornádó már a konyhaablak párkányán miáúkolva követelte a reggelijét, ezért úgy döntöttem, előbb a négylábúak kapnak enni. Tornádóval ellentétben Bogár a villásreggelijét türelmesen, mindenféle nyávogás nélkül várta ki - főleg hogy ő kutya. Szóval, saját reggelimet nekem a szokásosnál is alaposabban kellett letudnom, ugyanis aznapra kinéztem magamnak egy jó kis véradást! Úgy volt, hogy még decemberben elmegyek vért adni, mivel itt volt a számban, Tarcsán, csak sajnos előző este elrontottam a gyomrom, és egész éjjelre egy mohó lakodalmas kutya szerepébe bújtam. Meglepően élethűre sikerült az alakításom, ugyanis tökéletesen illett rám a mondás: úgy hánytam, mint a lakodalmas kutya… A véradást akkor tehát el kellett napolnom.

Térjünk vissza a 15-ei péntek reggelre. Bő reggeli után Enikővel és Tibivel végre útra keltünk. Első megállónk a véradás színtere volt Mezőberényben. Sajnos olyannyira kevés az önkéntes véradó, hogy az én véremre már akkor lecsaptak, amikor még csak a vércsoportom derült ki. Megkérdezték ugyanis, hozzájárulok-e, hogy egy műtétre váró bácsika kapja meg a véremet. Már hogyne járultam volna hozzá?! Mégis, mi másért megyek vért adni, ha nem azért, hogy azt valaki, akárki megkapja? A sikeres véradás után most már Pest felé vettük az irányt. Menet közben döntöttem magamba a paradicsomlevet, ami ugyan a vérem mielőbbi pótlásában is segített, ám abban is, hogy jó alaposan átmossa a vesémet... Egy rövid pihenő után az út maradék részét már én vezettem le. Tibim aggódva megkérdezte, tudok-e koncentrálni, ám sikerült megnyugtatnom őt; tekintve, hogy a bennem keringő 5-6 liter vérből mindössze 4,5 dl-t hagytam meglovasítani, és persze az “operációhoz” kábításra sem volt szükségem, bizony oda tudok figyelni a vezetésre.

Juj, hát a legjobb részt nem is mondtam! Igaz ugyan, hogy ha véradóként nem kapnék az égvilágon semmilyen ellenjuttatást a véremért cserébe, akkor is önként nyújtanám bal vénámat, mégis igen megörültem, amikor a szervezők egy tiszteletjegyet nyújtottak át nekem a Gyopárosfürdőn található Gyógy- és Élményfürdőbe!

Tehát, az utolsó kilométereken én tapostam a gáz-, és egyéb pedálokat. Unokanővéreim már fürtökben csüngtek az ablakban, úgy vártak minket, így azt is láthatták, ahogy egy lendületes bal kanyart követően biztonsággal leparkoltam a célállomás előtt.

Ebéd után két csoportra szakadtunk: mi csajok nekikészültünk - ez alatt értem azt, hogy egymást lökdöstük el a tükör elől, hogy kicsinosíthassuk magunkat -, és elindultunk a délutáni programokra. A fiúk szépen otthon maradtak. Első megállónk egy szabadulós játék volt. Összefoglalva a játék lényegét:
helyszín → egy félhomályos pince,
időtartam → 60 perc,
küldetés → kiszabadulni a pszichopata gyilkos fogságából, de csak miután hatástalanítottunk egy bombát,
segédeszköz → a józan paraszti eszünk.

A játék megkezdése előtt - amíg a játékmester a csapdákat rendezgette - a pincehelyiség előterében helyet foglaltunk, és buzgón nekiláttunk, hogy meguzsonnázzunk. Ezt látva a játékmester, lazán megkérdezte tőlünk: “Áá, az utolsó vacsorát fogyasztjátok?”, majd átnyújtott egy lapot, amit aláírva bizton állítottuk, hogy tudomásunk szerint nincs pánikrohamra vagy klausztrofóbiára való hajlandóságunk, vagy ha van is, nem a pincében óhajtunk kipurcanni. Viccet félretéve, mielőtt a srác ránk zárta volna az ajtót, elmagyarázta a szabályokat, valamint megnyugtatásul azt is közölte, hogy van egy pánikgomb az ajtó mellett, melynek megnyomásával azonnal kiszabadít minket. Én erre azt gondoltam, hogy ha bármely vérrokonom a pánikgomb felé merészelt volna nyúlani, azon nyomban én lettem volna ott a pszichopata gyilkos! Elvégre játszani mentünk oda!

Tehát ránk zárták az ajtót. Az első 10-15 percben óvatosan ismerkedtünk a félhomályos, bizarr miliővel, amibe csöppentünk. Illetve önként csöppentettük magunkat. Egy igazi porlepte pincehelyiségben voltunk, félhomályban, körös-körül ősrégi bútorok, a falakon vagy “véres” festmények, vagy ijesztő és különös bemélyedések. Szóval ott tököltünk, amikor végre rászántam magam, és az egyik kép mögé lestem. Mert ugyebár nekünk küldetésünk volt: kulcsokat keresni, lakatokat kinyitni, kódokat megfejteni, bombát hatástalanítani, kijutni. Szóval ott fityegett a kép mögött egy kulcs, aminek megtalálása végre kimozdított minket alamuszi-nyuszi, szebben fogalmazva beszari állapotunkból. Szép sorban itt-ott újabb kulcsokat találtunk; a két jobb matekos, Gabi és Enikő segítségével kódokat fejtegettünk; Judit vakmerőségének köszönhetően sötét, poros fiókokban turkáltunk. Néha-néha, amikor kicsit elakadtunk, egy hangszórón keresztül, eltorzított hangon segítséget jelentő instrukciókat próbált nekünk adni a gyilkos, vagyis a játékmester. Azért írom, hogy próbált, mert mi négyen extázisban voltunk, ijesztgettük egymást, hőbörögtünk, röhögcséltünk, és nem mindig értettük, mit is mond nekünk a “gyilkos”. Egy ízben szerencsétlen 5X mondta el nekünk, hogy nézzünk az üveg fenekére. Mi meg: “Mi vaaan, hideg? Ideg? Milyen ideg?” De közben röhögve hajoltunk derékig az egyik nagy szekrény aljába, ahol véletlenül sem volt üveg. Vagy hideg… Szóval lehet, hogy kicsit a játékmester idegeire mentünk, főleg, amikor bátran hőzöngtünk, hogy a szabolcsiak nem félnek semmitől! De azért a nyíló szekrényajtó elől egymást taposva, sikongatva ugráltunk hátra.🙈😅

A játék végére kellőképpen szétesett a csapat. Leginkább röhögve nosztalgiáztunk az ősrégi berendezési tárgyak láttán, meg egymást ijesztgettük, úgyhogy szépen “ránk robbant” a bomba, és a pincéből sem jutottunk ki. Becsületünkre legyen mondva, már csak a legutolsó kódot kellett volna megfejtenünk, aminek megoldásához pont annyi idő hibádzott, amennyit az elején eltököltünk…

Búcsúzáskor közöltük a játékmesterrel, hogy onnan egyenesen egy Besenyő-estre megyünk. Esküszöm, láttam a szemén a megkönnyebbülést! Gondolta: “Huh, akkor ezek nem voltak betépve, szimplán csak kretének, kifacsarodott humorra éhezve.”

Teringettét, hogy elszaladt velem a ló! Azt hiszem, két részre fogom bontani a hétvége elmesélését, és az est további részét, valamint a maradék napokat a következő bejegyzésben teszem közzé.
(valahogy így lehet elképzelni a miliőt)

2016. január 14., csütörtök

A jótékony étcsokoládé


Az ember azt hinné, csokoládét enni bűn, vagy legalábbis elmajszolása után feltétlenül bűntudatnak kell jelentkeznie. Jó hír, hogy ez nem így van!🎉 Ha okosan választjuk ki magunknak a csokit, elfogyasztása miatt nemhogy nem fogunk a pokol tornácára kerülni, de még jót is teszünk vele a szervezetünkkel.

Először is nézzünk néhány tényt erről a finomságról:
"Magasabb antioxidáns- és kakaótartalma miatt az étcsokoládé hasznosabb, mint a tej- vagy a fehércsokoládé.
Kutatások bizonyítják, hogy aki rendszeresen fogyaszt étcsokoládét, annál alacsonyabb a szívinfarktus és az agyvérzés kockázata.
Dán kutatások szerint az étcsokoládé jóval laktatóbb, és sokkal inkább alkalmas a csokoládé iránti vágy csillapítására, mint a tejcsokoládé. Az étcsoki ezen kívül a zsíros és sós ételek utáni vágyat is csökkenti, így kis mennyiségben eredményesen használható súlyunk megőrzésére.
A jó minőségű étcsokoládék igen gazdagok egészséges zsírsavakban és antioxidánsokban, így fogyasztásuk kis mennyiségben akár naponta is javasolt.
A tejcsokit agyontömik tejjel és cukorral, alig tartalmaz egészséges kakaóbabot. A tejcsokit igyekezzünk szépen fokozatosan kiiktatni életünkből, hiszen az jóformán csak cukor és zsír!"

A csokoládéban lévő hatóanyagok:
  • noradrenalin: a szervezet energiatartalékait indítja be
  • teobromin: serkentő hatással van az idegrendszerre
  • koffein: szintúgy az idegrendszert serkenti
  • feniletilamin: boldogságérzetet kelt
  • anandamid: örömérzetet okoz
  • flavonoidok: antioxidáns tulajdonsággal bírnak ezek a vegyületek, s kedvező hatást gyakorolnak a szív- és érrendszerre
  • foszfor: karbantartja az emlékezőképességet.

Mire jó az étcsokoládé?
  • csökkenti a krónikus fáradtság tüneteit
  • javítja a memóriát
  • napi két kocka étcsoki fogyasztása megakadályozza az elhízást
  • jót tesz a szívnek, növeli a szervezet ellenálló képességét a szívbetegségekkel szemben
  • értágító hatású
  • csökkenti a vérnyomást
  • beállítja a vércukorszintet
  • hangulatjavító, gyógyszere a rossz kedélyállapotnak.

Kell ennél több érv a csokifogyasztás mellett?😋