2014. november 30., vasárnap

Kissssfiam


Az a helyzet, hogy itt Londonban sok szempontból, többek között a lakhatást tekintve is kompromisszumok megkötésére szorulunk életem párjával. Ez alatt azt értem, hogy mivel a bérleti díjak olyan borsosak, hogy az már csípi az ember szemét, nem engedhetjük meg magunknak, hogy csak mi ketten béreljünk egy egész házat.

Jelenlegi helyünkön 9 db honfitársunkkal osztozunk egy házon. Nem kell megijedni, nem egy putrijellegű életszínvonalat kell elképzelni. Ez a családi ház 3 szintes, van benne 6 szoba, 3 mellékhelyiség, 2 fürdőszoba, és egy akkora konyha, hogy amikor reggelihez az étkezőasztalra készítek mindent, akkor egy magamra erősített lépésszámláló kilométereket mutatna! Ja, és ne felejtsem el az udvarban lévő kis házban kialakított két single-szobát sem.

Klisé, de igaz, hogy lakva ismerni meg az embert. Az egyik srác anyukájának látogatása olyan hatással volt rám, hogy egyszerűen azóta is ott motoszkál a fejemben, hogy ezzel kapcsolatos gondolataimat kiadjam magamból. Mindez még nyáron történt, és a nevezetes fiatalember azóta szerencsére másik helyre költözött a barátnőjével.

Nevezzük a szóban forgó volt lakótárs anyukáját Magdi anyusnak. Egyik héten eljött az anyuka Londonba meglátogatni egy szem fiát, akit - mint a későbbi beszélgetésünkből kiderült - egyedül nevelt fel. A landlord, azaz a főúr nem csinál abból gondot, ha egy-egy családtag vagy barát jön látogatóba, így arra a hétre Magdi anyus a fia szobájában lett elszállásolva. Egyik nap, amikor éppen a konyhában sertepertéltem, igen jól elbeszélgettünk, így azt gondoltam róla, hogy ő egy modern, józan felfogású, dolgozó nő, aki képes megállni a saját lábán, és örül, hogy a fia is igyekszik megtalálni a saját számításait. Még meg is nyugtatott, hogy nem azért van itt, hogy bármibe is beleszóljon, vagy netán arrébb tegyen akár egy konyharuhát is, mert tudja, hogy itt felnőtt emberek laknak, közös a konyha, igyekszik háttérben maradni. Huh, most mély levegőt kellett vennem, mert ami ezután jön, az nem lesz piskóta.

Tibimmel egyik este halacskát készítettünk be a sütőbe, egyenesen a fagyasztóból, így szokás szerint, rutinszerűen feltekertük a gázt majdnem a legnagyobb fokozatra, hogy jól odapörköljünk neki. Na de komolyra fordítva a szót, nem először sütöttünk így halat, ismertük a sütőt is, tudtuk, hogy az alacsonyabb fokozat nem lesz elég, és már azzal is pontosan tisztában voltunk, mennyi idő múlva kell előbújnunk a szobánkból, mire kész az eledel.

Letelt az idő, kellemesen megéhezve letrappoltunk a konyhába, ahol mit látok? Valaki levette a sütőt egy elég gyenge fokozatra. Az a valaki meg is szólalt a konyhát semmivel sem elválasztó étkezőből, hogy ő nyúlt a sütőhöz, mert félt, hogy megég a hal. Na ki akar tippelni, ki volt az? Hát persze, hogy Magdi anyus! Kivettem a tepsit, vizsgálgatom a halacskákat, ejnye, a közepük még hideg!! Minden önuralmamra szükségem volt ahhoz, hogy kulturáltan közöljem a minden lében kanál anyukával, hogy mi jól bejáratott rutin szerint hagytuk magára a sütőt, kár volt azon izgulnia, hogy esetleg miattunk felgyullad a ház. A továbbiakban nagyjából rám se hederített, mert azzal volt elfoglalva, hogy az ebédlőasztalnál éppen vacsorájukat fogyasztó házaspárnak ecsetelje, hogy milyen imádnivaló a kissssfia, mennyire jól nevelt, illemtudó stb. stb.… Persze a kissssfiú (húszas évei közepén járó felnőtt férfiember) is az asztalnál ült, és boldogan hallgatta a dicshimnuszt saját magáról…

Sajnos a vacsoránk körüli utolsó simítások megtétele közben fültanúja voltam a következő szavak röpködésének: „drága gyermekem, egyetlen kissssfiam, aranyom, jaj drága kisbabám”! Na itt sokalltam be, és lett hányingerem. Kisbabám?? Bocsánat a rosszmájúságomért, de akkor miért nem vonta ott helyben a keblére a kissssfiát, és szoptatta meg? Az ilyen anyáknak persze senki a világon nem jó a kisfiuk mellé, az a nő még nem született erre a világra, akit elfogadnának. És az ilyenek addig-meddig ügyeskednek, míg tönkreteszik a kisbabájuk kapcsolatát. Régi tapasztalatból tudom, meg ez amúgy is tény. Az ilyen anyukák csak maguknak akarják a gyermeküket, nem engedik el, nem hagyják, hogy felnőve megkeressék méltó társukat, és megtalálva őt, nyugodtan építgessék közös fészküket. Nem! Jön anyuka, és mosolyogva, lábbal széttiporja a fészket, miközben védelmezőn szárnyai alá vonja a kissssfiát. És felmerül bennem a kérdés: ez a nő nem akarja, hogy a fia boldog legyen? Nem akarja, hogy felnőttként kiteljesedjen az élete, hogy ha kell, elkövesse a maga hibáit, és küzdjön a boldogságáért a párjával? Élete végéig magának akarja? Érdekes…

Mellesleg Magdi anyusunk egyetlen szem kisbabája minden volt, csak nem illemtudó és jól nevelt. Nem csúszott ki a száján olyan mondat, amelyben ne hangzott volna el a nyomdafestéket, de még a billentyűlecsapást sem tűrő ocsmány szavak egymásutánja, és sajnos azt is hallottam, ahogyan a barátnőjével beszélt, már amikor éppen nem kibeszélte őt a háta mögött a többi lakótársunknak…

Hú, máris mennyivel jobban érzem magam, hogy ezeket a gondolatokat kiadhattam magamból! Gyakran hálát adok az égieknek, hogy nekem már nem kell ilyen sárkány-anyukával szembenéznem. Nem vagyok egy gyáva alak, de az ilyentől minél messzebb menekülnék.

2014. november 29., szombat

Mókustámadás


Egy napsütéses vasárnap Tibivel elmentünk kirándulni. A Trafalgar Square-nél van egy hatalmas park, tele fákkal, mókusokkal; de van ott még vadkacsa, vadliba, vadhattyú, egyéb szárnyas jószágok, egy nagyobb tavacska jópofa híddal; szóval kellemesen el lehet ott bóklászni. No de jöjjön a történet.

Mindenáron meg akartam örökíteni, hogy mókust etetek a tenyeremből, ezért Tibi kezébe nyomtam a fényképezőgépet – kattintásra készen! Találtunk is egy mókust, amelyiknek felkeltettük az érdeklődését, ezért előkészítettem a csalimat, ami nem volt más, mint egy darabka diétás keksz. Kissé komótosan fogtam neki a dolognak: elővettem a táskámból a visszazárható tasakot, amiben a csemege volt, kinyitottam, előhúztam a kekszet, letörtem belőle egy kis darabkát, ám mire a műveletsor végére értem, a mókuska megunta a várakozást. Mint a villám, felugrott a köztünk lévő – mindössze térdig érő - kerítésről, felszaladt a jobb karomon egészen a vállamig, ott megfordult, visszaszaladt, lehuppant a kerítésről a fűbe, majd ott várakozott tovább. Én ezalatt kővé váltan attól rettegtem, hogy ha megharap, veszett leszek, vagy ha beleakaszkodik a hajamba, élő, izgő-mozgó hajdísszel fogok hazatérni.

Mindez olyan gyorsan történt, hogy természetesen esélyünk sem volt elkapni a pillanatot. Hamarosan azonban elszállt a félelmem, így odadobtam (immár tisztes távolságból) a továbbra is várakozó jószágnak a kekszet. Az felkapta a fűből, és azon nyomban eltűnt vele az egyik közeli fán.

Mivel továbbra is nagyon akartam, hogy modellt álljon a gépemnek egy mókus, elsétáltunk keresni egy türelmesebb példányt. Csak sajnos hiába keresgéltünk abban a hatalmas parkban, nem találtunk egyet sem, vagy ha meg is pillantottunk egyet, az rögtön elbújt a lombok között.

Így hát visszamentünk a mi kis „idomított” mókusunkhoz, aki már várt minket!

Másodjára már szerencsénk volt, tehát sikerült közvetett módon mókust etetnem. Igaz, a vadállat nem a tenyeremből evett, de legalább egyéb testrészemből sem! Viszont elmondhatom magamról, hogy egyszer az életem folyamán felszaladt rám egy mókus!


(ennyit azért meg tudtunk örökíteni)

2014. november 26., szerda

Féktelenül


Ígértem, hogy írok a legújabb munkámról.

Nos, a Ted Baker nevezetű cég egyik hatalmas, 3 szintes raktárában egy vagyok a sok úgynevezett „picker” közül. Nem készítek külön lábjegyzetet, ezért itt jegyzem meg, hogy egyszer kíváncsiságból rákerestem, mit ad ki a szótár a munkakörömre. Többek között ezt találtam: begyűjtő, gyapotszedő gép! Szóval hivatalosan is robotmunkás vagyok. 😅

Viccet félretéve, az a dolgom, hogy miután az irodán kiadnak nekem egy szkennert (egyfajta kódleolvasó, mint a boltokban), összeszedem a beletáplált tételeket egy vagy több nagy kartondobozba. A polcok szépen fel vannak címkézve betűkkel és számokkal, és a szkennerbe ügyesen bele van programozva, merre haladva szedegessük össze a dolgokat. Ami pedig megvan, azt „lecsippantjuk”, és száguldozunk tovább. Persze nem kell ám cipelni a dobozokat. Műanyag vagy fém négykerekű járgányokkal korzózunk a sorok között. Általában 100 és 200 darab között kell árut összeszedegetni, bár vannak vadabb megrendelések is. A rekordom eddig 800 körüli megrendelés volt, de már hallottam olyan pickerről is, akinek a szkennerében több mint 1300 tétel volt! Azzal el is lehet molyolni egészen ebédszünetig. Na de mik azok a tételek? Táskák, cipők, pénztárcák, ruhaneműk, parfümök, esetleg övek, bizsuk. Amikor pedig végeztünk az adott rendeléssel, visszavisszük a szkennert, és kapunk egy másikat, újabb megrendelésekkel.

A „legjobb” az egészben az, hogy aki kiadja nekünk a szkennereket – egy rasztahajú, túlpörgött jamaikai fickó, mellesleg az egész raktár vezetője -, állandóan ostoroz minket, hogy gyorsabban dolgozzunk. Így hát néha csikorogva, két keréken veszem be a kanyarokat.

Eszembe jutott egy vicces eset. A legelső napomon, a betanulás fázisában az egyik kisebb manager-rel (nem a termetét, hanem a beosztását tekintve kicsi főnök) róttam a köröket, hogy minél többet gyakoroljak. Ő csak felügyelte, hogy jól végzem-e a munkám. Második nap már önállóan dolgozhattam, ám amikor megkaptam a szkennerem, az sehogyan sem akart működni. Jobb ötlet híján visszavittem megmutatni az irodára a nagyfőnöknek. Nézi-nézi, forgatja, majd megszólal, hogy több mint 15 éve dolgozik ott, de ilyet még nem látott. Akkor mutatta meg nekem is, hogy a leolvasó rész előtti kis vízszintes mélyedésbe egy toll kupakja volt beleszorulva.

Visszatérve a munkára: az egész napos rohangálás egyik legnagyobb előnye, hogy nem egy fél négyzetméternyi területen állok valami futószalaghoz láncolva, ez pedig egy fokkal egészségesebb a lábaknak és a keringésnek, mint a mozdulatlanság. Továbbá velem együtt az idő csak úgy rohan, olyannyira, hogy néha a többiek szólnak rám, el ne felejtsek szünetre menni. Ráadásul e mellett a munka mellett többé nem kell edzőterembe járnom, hiszen a rengeteg lépcsőzés a szintek között, valamint a dobozok emelgetése igen jól karban tart. Bár azt is meg kell vallanom, hogy eddig sem jártam edzőterembe…

Volt olyan nap, amikor egyik kolléganőm kíváncsiságból bekapcsolta a telefonján a lépésszámlálót. Érdekes eredmény jött ki: 22.888 lépés, vagy ha úgy tetszik, 18.3 km - egy átlagos napunkon. Hozzáteszem, nem csak sík terepen rójuk a kilométereket, nagyon sokat kell lépcsőznünk is. Így azt hiszem, nem túlzás azt állítanom, hogy néha annyira elfáradok, mint a kutya, amelyik tízet fialt.

Nagyon érdekes a pihenő helyiségünk is, azt hiszem, egy bekezdést megérdemel a bemutatása. Van egy hatalmas terem, amiben el vannak helyezve kényelmes kanapék, bárszékek, asztalkák, üdítő- és csoki-automata; darts, ping pong-, valamint biliárdasztal. Ha nem túl sűrű a napunk, és az átlagos egy órás szünetet kapjuk meg a fél órás helyett, akkor előfordul, hogy a férfi dolgozók játszanak egy-egy meccset. Az utóbbi időben én is gyakorolgatom a biliárdot, ugyanis januárban utazunk haza, és le akarom győzni unokanővéremet!

Azt hiszem, más érdekesség nincs ezzel a munkahellyel kapcsolatban. Legközelebb arról írok majd, hogyan szaladt rajtam keresztül egy mókus.


2014. november 24., hétfő

Faji és fajközi megkülönböztetés


Életemnek ez a szakasza élmények gyűjtéséről szól. Természetesen vegyesen: jó és rossz élmények egyaránt megtalálnak, és hatnak rám.

Szerintem nem lehet általánosítani, vagyis "ráhúzni" ilyen-olyan tulajdonságokat egy-egy nemzetiségre. Azt azonban eddigi londoni munkáim során tapasztaltam, hogy megfigyelhetőek bizonyos alap tulajdonságok. A lengyelek például roppant összetartóak, segítik egymást, és nehezen fogadják be a nem fajtájukbeli embereket. Ezzel szemben a magyarok sajnos csak azt lesik, hogyan tudnak kitolni fajtársukkal, hogyan tudnak átgázolni rajtuk a saját előrehaladásuk érdekében, vagy csak azért, hogy megtartsák addigi pozíciójukat, és véletlenül se kerekedjen feléjük más.

Velem már az is előfordult, hogy lengyel "túrt ki" egy munkahelyről, bár az valahogy nem is esett annyira rosszul. Ám amikor a legutóbbi eset történt azzal a cudar magyar ügynökkel, akinek a kapzsisága miatt egy heti keresetem kiesett, na az már fájt!

Nem értem. Ahelyett, hogy összefognának az emberek, azt lesik, hogyan lehet a másikra oly módon rátaposni, hogy ők maguk egy fél méterrel feljebb kerüljenek. Onnan talán szebb a kilátás, a másik eltiport testén állva?

Mégsem fognak rossz irányba „tolni” ezek a dolgok. Lehet bármilyen csodálatos a panoráma egy másik emberen tiporva, én akkor sem vagyok rá kíváncsi. Inkább maradok két lábbal a földön, szépen lábujjhegyre állok, és igyekszem meglátni a szépet abban a látványban, ami onnan elém tárul.

És Te hol állsz?

2014. november 21., péntek

Vissza az alapokhoz


Miután az előző bejegyzésben ismertetett igazságtalanság történt velem a legutolsó kiközvetítésemnél, várható volt, hogy nemigen kapok munkát attól az ügynökségtől. Nem is ültem sokáig a babérjaimon. Két nap alatt a környék összes egerét megitattam, majd hétfőn felkerekedtem, hogy új ügynökséget keressek magamnak (abból itt Londonban akad bőven). Arra nem is gondoltam, hogy az elsőhöz térjek vissza, mert a legtöbb munkahelyükről tudtam, hogy milyenek… Igaz ugyan, hogy nem csúnyán váltunk el (mint az általában más emberekkel történni szokott), hanem szépen kulturáltan megszüntettem ott a regisztrációmat; ám én valami újat akartam kipróbálni. Találtam is a neten egy ügynökséget, ami nem volt messze az elsőmtől, így legalább nagyjából tudtam, merre kell majd keresnem. Hja persze, én meg a tájékozódás! Annyira nem találtam azt az új helyet, hogy körülbelül egy óra bolyongás után feladtam, és mivel többször is elhaladtam az első ügynökségem irodája előtt, gondoltam ez talán egy égi jel, hogy térjek már be oda, mert az idő egyre csak telt-múlt.
(Zárójeles lábjegyzet következik: azóta persze kiderült, hogy a keresett ügynökség kb. 15 méternyire van az elsőtől.)

Szóval hétfő reggel úgy fél 8 körül estem be az irodába, ahol akkorra az előtérben regisztrációra vagy épp kiközvetítésre várakozó emberek száma közelített a vészeshez! No de csak nem hátráltam meg, nekem munka kellett, így odaálltam az egyik ügynök elé, és udvariasan előadtam, hogy én ugyan már voltam náluk, mégis szeretnék regisztrálni. Lehet, hogy emlékezett rám, és tudta, hogy a munkámmal soha nem volt baj, így rögtön adta is a regisztrációs lapot, valamint nekem szegezte a kérdést, hogy ráérek-e aznap, mert van munka. Dupla szerencsém volt, ugyanis ott az a szokás, hogy még a regisztrációhoz is időpontot kell kérni, ráadásul rögtön munkát ajánlottak!

Egy határozott igennel le is csaptam a lehetőségre, csupán abbéli aggodalmamat közöltem, hogy sem munkavédelmi cipő, sem élelem nincs nálam. Semmi probléma, vágta rá az ügynök, ott helyben próbálhattam cipőt magamnak, amit majd az első heti béremből vontak le, illetve megnyugtatott, hogy csak körülbelül másfél óra múlva visznek az adott helyre dolgozni, addig elmehetek ételt venni a közelben lévő szupermarketbe. Így hát minden akadály elgördült az utamból, mehettem dolgozni.

Egy hatalmas konyhába csöppentettek, ahol minden csak úgy ragyogott a rozsdamentes acélpultoktól. A munkám abból állt, hogy ici-pici party-falatkák összeállításánál kellett „kiskuktáskodnom”. Több tucatszámra kellett különböző sajtokat vagy zöldségeket teljesen egyformára szeletelni, vagy a már kész falatkákat díszíteni. Érdekes volt, ellestem pár jópofa ötletet.

Egy darabig jól ment minden, ám közbejött egy hétfői fizetett ünnepnap. Ez azért érdekes, mert az előtte lévő pénteken az ottani konyhavezető még nem tudta megmondani a beosztásomat, így azt tanácsolta, hívjam fel délután az ügynökséget. Ez meg is történt. Akkori pechemre, későbbi szerencsémre pont az akkor még ott dolgozó korrupt kis aljas ügynök vette fel a kagylót (azt csak arcpironkodva merem említeni, hogy magyar), és amikor érdeklődtem, kapásból rávágta, hogy offon vagyok hétfőn és kedden is. Meg is lepődtem, mert amúgy oda hetekig folyamatosan visszavártak, csak a heti egy-egy szabadnapom volt változó. Később esett le a tantusz, hogy már eleve az furcsa volt, amikor rögtön rám nyomta a szabadnapot, vagyis utána sem nézett a dolognak, nem volt klaviatúra püfölés a háttérben, vagy „tartsd egy kicsit, megnézem”. Honnan a manóból tudta a beosztásomat, ha utána sem nézett?? Főleg több száz regisztrált dolgozóból!

A kép csak a következő héten állt össze. Kedden korán reggel bementem az ügynökség irodájába, mert ott bevett szokás, hogy aki nagyon akar dolgozni, az reggeltől 11-ig ott ül teljes harci felszerelésben, hátha éppen kiválasztják, ha hirtelen embert kell valamelyik helyre keríteni. Pont azt az ügynököt kaptam el, akinél beregisztráltam, és aki egyébként az egész iroda vezetője is egyben, és amikor meglátott, kérdezte, miért nem mentem dolgozni? Kissé kikerekedett a szemem, de csak azt tudtam elmondani, hogyan is történt a dolog, hogy csak úgy simán offra rakott a magyar ügynök. Erre csak fogta a fejét az angol fickó, hogy pedig engem oda visszavártak, na de nyugodjak meg, üljek le, megpróbál keríteni valamit.

Alighogy leültem az előtérben, befutott egy másik magyar lány a party-falatos munkahelyről, és kiderült, hogy ő is ugyanúgy járt, mint én! Ő azt is elmondta, hogy az a semmirekellő magyar ügynök pénzt vár a zsebébe azért, hogy kiközvetítse az embereket. És sokuktól kap is!

Az elkövetkezendő napok arról szóltak, hogy kb. fél héttől háromnegyed 11-ig ültem ott rendületlenül, munkára várva, de sajnos nem jött be hívás egyik munkahelyről sem, hogy hirtelen embert kérnek. Időközben kialakult bennem egyfajta pavlovi reflex, ugyanis amikor megcsörrent a telefon, ültömben előrébb hajoltam, és erősen szuggeráltam az ügynököt.

Nem akarom, hogy kisregény kerekedjen ebből a sztoriból, ezért igyekszem egy kicsit velősebben előadni a továbbiakat.

Aznap, amikor már éppen feladtam a reményt, hogy valaha munkát kapok, délután felhívott az egyik ügynök, és végre munkát ajánlott, azt a bizonyosat, ahol jelenleg is hajtom a mókuskereket. Időközben az a kapzsi, gonosz ember is elnyerte méltó büntetését: néhány honfitársa, akik rendszeresen fizettek neki a munkaközvetítésért, bemószerolták az irodán, így őt elbocsátották, ráadásul eljárás is indul majd ellene. Olyan ez, mint a mesében, a jó is és a gonosz is elnyeri jutalmát.

Kis kitérő után a jelenlegi munkahelyem ismertetésével folytatom.

2014. november 12., szerda

Leépítés


Második ügynökségemnél tehát elkezdődtek a bonyodalmak. Miután kijelentettem, hogy a kozmetikai termékek csomagolását lebonyolító raktárhelyiségbe nem vagyok hajlandó visszamenni, néhány nap munkanélküliség következett. Szerencsére ez nem tartott sokáig, kerítettek nekem másik munkát.

Ha a napi utazásom mennyiségét szeretném kifejezni, akkor azt is mondhatnám, hogy az új munkahelyemre történő bejárás magyarországi viszonylatban egy Nyíregyháza – Budapest közötti ingázást jelentett volna! Reggel kicsivel 6 óra előtt elindultam otthonról, elbuszoztam az ügynökség irodájáig, ott egy kocsi felvett engem és még pár lányt, utaztunk kereken egy óra hosszát, ledolgoztuk a napi adagunkat (ez 8 óra lett volna, de természetesen mindig aznap derült ki, hogy a főnök szeretné, ha ráhúznánk még kettőt vagy hármat), majd délután jött értünk az ügynökség járgánya, egy óra út az irodáig, és onnan nekem – a kedves és áldott londoni dugóknak köszönhetően – még körülbelül másfél óra buszozás volt hazáig. Általában fél 8 és 8 között otthon is voltam. Mondanom sem kell, kimerítőbb volt az utazás, mint maga a munka.

Az egészben az volt a legszörnyűbb, hogy ebben az időben még éjszakás volt Tibim, és ő este negyed 10-kor hagyta el a terepet teljes harci díszben. Reggel nem is láttuk egymást, mert mire hazaért, én már réges-rég úton voltam. Így napi egy, másfél órát voltunk csak együtt. Borzasztó időszak volt, de hál' Isten nem tartott sokáig, mivel Tibinek hamarosan sikerült átmennie nappalos műszakba, engem meg rövid időn belül, igazságtalan módon elküldtek arról a munkahelyről.

Aki kíváncsi rá, mi történt ott velem, olvasson csak tovább, aki pedig nem, ki is hagyhatja a blog további részét.

Szóval az irodától baromi messze, a világ végétől mindösszesen pár száz méternyire volt – minő meglepő – egy raktár. Itt Londonban nagyon sok raktárhelyiség van, amiknek a többségében egész kényelmes és komfortos munkaállomások vannak kialakítva. Az ügynökségek által kiközvetített munkák zöme raktárakban van, a maradék pedig valamilyen gyárban (csipsz-, csoki-, whiskey-gyár, vagy éppen pékség). No de kanyarodjunk vissza a raktárunkhoz, ahol mindenféle íróeszközt kellett csomagolni, átcímkézni, pakolászni, rendszerezni, stb.

Eleinte csupa kellemes meglepetés ért: a munkák nagy részét ülve végeztük; igazi angol volt a főnöknő, tehát nem visszafelé fejlődött az angolom, mint az előző helyen a boszorkánynak köszönhetően; fizetett egy órás ebédszünetünk volt; ha túlóráztunk, a főnökasszony hozott nekünk csokit/fánkot; és ami a legnagyobb meglepi volt, hogy néhány nap múlva megjelent pont az a lány, Csilla, aki mellettem dolgozott az előző helyen.

Ha jól emlékszem, két és fél hete dolgoztam ott, amikor beütött a krach. Egyik nap az volt a feladatunk, hogy dobozokba elcsomagolt tollakat kellett átcímkézni, és új helyre rakni. Csoportokban dolgoztunk, volt 3 db hármas csoport (mind lengyelek), és végül egy kettes csoport: Csilla és én. Egész álló nap ugyanazt csináltuk, ám a főnökasszonynak egy idő után feltűnt, hogy mi nem úgy haladunk, mint a többiek. Még jó, két pár kéz három pár kéz ellen. Akárhogy igyekeztünk, egyszerűen fizikai képtelenség volt, hogy ugyanannyit teljesítsünk ketten, mint a hármas csoportok!! Ezt azonban nem vette tudomásul a vezető, így annyit tett, hogy egyszer megüzente, ismétlem, megüzente az egyik lengyel nővel, hogy dolgozzunk gyorsabban, majd műszak végére már levegőnek nézett minket, és a fülünk hallatára hívott félre egy ügynökös lányt, akivel szintén megüzente az ügynökségnek, hogy mi oda többet nem kellünk... Engem még a büdös életben sehonnan sem rúgtak ki, így aznap, meg még a rá következő néhány napban is megtapasztalhattam a „can't stop crying”, azaz a „nem tudom abbahagyni a sírás” fogalmát. Hopp, azt el ne feledjem, hogy amikor azon a napon már hazafelé buszoztam, kaptam egy sms-t az ügynökségtől, hogy másnapra off-ra raknak.

A történet vége annyi, hogy azon a héten már nem kaptam munkát, és hiába mentem be az irodába személyesen, könnybe lábadt szemmel elmondani, hogy valójában mi történt, a (lengyel) ügynöknő csak alig láthatóan rántott egyet a vállán. Ki tudja, talán ha lengyel vagyok, több együttérzést mutat.

Legközelebb arról mesélek, hogy mindezek után hogyan kerültem vissza az első ügynökségemhez, és ott milyen véletleneknek, valamint emberi aljasságnak volt köszönhető, hogy a jelenlegi munkahelyemre kerültem.

2014. november 9., vasárnap

A boszorkány


Következzék hát a történetem arról, mivel telt be az a bizonyos pohár, és ki miatt döntöttem úgy, hogy ideje búcsút intenem munkahelyemnek, és továbblépnem.

Emlékszem az első napomra azon a helyen. Mielőtt betanítottak volna, az újoncokat összegyűjtötték, majd elénk állt egy velem egykorú, igen testes nőszemély, aki körbevezetett minket, és elmondta a szabályokat. Ez a nő volt a supervisor, ami magyarra lefordítva felügyelőt, figyelőt jelent. Engedtessék most meg, hogy eljátsszak egy kicsit a szavakkal. Az angolok ugyanúgy ejtik a wiser, azaz bölcsebb, okosabb szót, mint a super előtagjától megfosztott „visor” szót. Na de ez a nőszemély se nem szuper, sem egyáltalán bölcs nem volt!

„Angolul” tartotta nekünk a rövidke idegenvezetést. Azért tettem idézőjelbe a mondat elején azt a szót, mert az minden volt, csak nem angol! Inkább borzasztó helytelen „hunglish”, ami azt jelenti, hogy a valaha hallott legmagyarosabban kiejtett magyaros akcentussal beszélt, ráadásul szörnyen helytelenül! Már-már körbenéztem megkeresni, hová rejtették a kandikamerákat...

Mielőtt folytatnám történetemet, ki kell térnem ennek a boszorkánynak a nevére, elvégre nem emlegethetem végig ugyanúgy. Mivel nem akarom megadni a valódi nevét, gondoltam egyet, és beírtam a keresőbe a következőt: „gonosz történelmi személyek”, és mivel női névre volt szükségem, megnyitottam a következő találatot: „a történelem három leggonoszabb asszonya”. Így lesz főszereplőnk neve Ilse.

Nos, vissza a történethez. Teltek-múltak a dolgos hetek, időközben persze Ilse addig-meddig szekálta a sorvezetőket, hogy ötből kettő felmondott, pedig a munkájukat egyébként szerették, és tudták is. Mit értek szekálás alatt? Gúnynevet ragasztott rájuk, sokszor nem adta meg a munkájukhoz elengedhetetlen pontos utasításokat, és úgy üvöltött velük (meg úgy általában velünk is), mint egy fába szorult féregcsalád, akikre már rá is gyújtották a fát! Rossz volt hallgatni, a dolgozók közül sokan gyomorideggel jártak be, köztük én is...

Addig nem is lett volna baj, amíg úgymond általánosságban hallom az üvöltözését, én meg közben csendben végzem a munkámat. Na de a kihullott sorvezetőket pótolnia kellett ám! Így Ilse azt gondolta ki, hogy összegyűjt a dolgozókból egy maréknyi embert, és ránk bízza, hogy ki lesz a két új sorvezető. Természetesen senki nem akarta vállalni, mert mindenki tudta, mi várt volna rá. Mivel másnapra még mindig nem adtunk választ, újra összehívott minket munka után, és első körben rám mutatott, hogy márpedig én leszek az egyik. Pedig úgy lapítottam, mint a legjobban képzett kiskatona a legkeményebb álcázó gyakorlaton. Mivel kerek perec megmondtam, hogy márpedig én nem vállalom, úgy zavart el engem a rögtönzött „meetingről”, mint egy taknyos kölyköt, ráadásul következő héttől átrakott a legszemetebb sorvezetőhöz, gondolván, előbb-utóbb feladom, és eltűnök onnan. Nem jött be a terve, ugyanis a régi sorvezetőm csak három napig tudott engem nélkülözni, utána visszakönyörgött engem, mert szüksége volt rám.

Sajnos nem tartott sokáig az örömöm, ugyanis az akkori sorvezetőm már a felmondási idejét töltötte, és miután elment, egy fiatal lengyel fruska került a helyére, aki folyton engem csicskáztatott, mint a soron lévő egyetlen magyart...

A vége az lett a történetnek, hogy megelégeltem a dolgot, és egyik pénteken bementem munka után az akkori ügynökségemhez közölni velük, hogy többé nem vagyok hajlandó visszamenni abba a raktárba, legyenek szívesek másik munkát keresni nekem.

Egy utolsó bekezdés erejéig még kitérnék arra, hogyan ért ott véget Ilse karrierje. Egyszerűen úgy, hogy még ahhoz sem volt gerince, hogy rendesen felmondjon, hanem fogta magát, és egyszer csak nem ment be többé dolgozni, a főnöke meg csak lesett, hogy hová tűnt. Mellesleg nagyon jót tett nekem a váltás, ugyanis az utolsó napokban azt vettem észre, hogy mindenféle karcolásnyomok vannak a combomon. Némi töprengés után rájöttem, ez úgy történhetett, hogy valahányszor a boszorkány kiüvöltötte magából a rettenetesen helytelen angol mondatait, mindannyiszor kinyílt a bicska a zsebemben, így már nem is volt meglepő az a sok seb...

A folytatásban további londoni kalandjaim következnek.