2016. június 9., csütörtök

Terv a lelke mindennek


Egy korábbi írásomban említést tettem arról, hogy kissé átcsapott őrületbe a felülésmániám. Mielőtt azonban elmesélném, miért vittem túlzásba a hasizomedzést, lássuk, mi késztetett arra, hogy a fájdalmak ellenére egyre szigorítsak az edzéstervemen.

Még év elején volt egy különös álmom. Tisztán láttam magam előtt, hogy nekem meg kell csinálnom 240 felülést, méghozzá 53 alkalommal. Ébredés után le is firkantottam ezeket a számadatokat egy cetlire, mert úgy éreztem, ez az álom egy üzenet volt.

Ezután elkezdtem számolgatni. A kétszer is elvégzett 30 napos felülés-kihívásnak hála már sikerült egyszerre 125 felülést elvégeznem. Na, ezt fokozatosan fel kellett hoznom 240-re, hogy utána azt a bizonyos 240-et még 53 alkalommal el bírjam végezni. Kellett egy határidő is, hiszen nem halogathattam a dolgot nyolcvanéves koromig.😅 Kitaláltam hát, hogy a szülinapomig (június 14.) megcsinálom az újabb, álom útján kapott, személyre szabott kis küldetésemet. Fogtam egy naptárt, és elkezdtem visszafelé számolni. Bölcs előrelátással pihenőnapokkal is kalkuláltam, mégis elrontottam a dolgot.🙉

Év elejétől a kezdő 125 felüléstől számítva mindössze heti tízzel emeltem a darabszámot. Így három hónap alatt jutottam el a 240-ig, és ekkor döbbentem rá, hogy igencsak bele kell húznom, ha végezni akarok a kitűzött határidőre. Ez pedig heti három-négy felülésadagot jelentett.

Sajnos a tervezési fázisban nem kalkuláltam esetleges nem várt hátráltató tényezőkkel, mint például egy sérülés. Miközben a célomért küzdöttem, nem egyszer előfordult, hogy a sok-sok felülés “jóvoltából” a ...hm, hogyan is fogalmazzak szépen, szóval a “kőműves dekoltázsomban” kidörzsölődött a bőr, és sebes lett, ami ugyan nem fájt nagyon, csak zuhanyzáskor csípett. De úgy voltam vele, hogy fájdalom nélkül nincs fejlődés, meg persze a sebek előbb-utóbb úgyis begyógyulnak. Ráadásul, ha Arnold Schwarzenegger a világbajnokságra készülve napi hat-hét órát edzett, amibe beletartozott a napi ezer felülés is, akkor én nehogy már ne tudjam megcsinálni a negyedét. Elvégre Schwarzi is csak emberből van, ő nem igazi terminátor. Legfeljebb az akaratereje és a kitartása volt acélból.

Igen, ez eddig szép gondolatmenet volt. Csakhogy mivel a határidő szorítása miatt nem tudtam elég időt beiktatni a sebem gyógyulására, rendre úgy vágtam neki a felüléseknek, hogy már eleve fájdalommal kezdtem. A végén már így számoltam visszafelé: “Már csak hússzor fog fájni.”😂

Elérkezett az idő, amikor edzés után vonyítva zuhanyoztam, ezért felhagytam eredeti tervem őrült módjára történő kivitelezésével, és újrakalkuláltam a dolgot.

Az új határidőt szeptember 1-re tettem, és persze hagytam elég időt a sebem begyógyulására is. Ami pedig a legjobb az egészben, hogy sógornőm segített megoldást találni a kidörzsölődés problémájára. Azt javasolta, hogy edzés előtt kenjem be a kényes területet vazelinnel (a maratoni futók is ezt a módszert alkalmazzák dörzsölődés ellen). Mondjuk én nem vazelint használok, hanem masszázsolajat, de azzal is tökéletesen működik! Most már minden gond nélkül tudom teljesíteni a heti három-négy felülésadagomat.😊

Van még néhány gondolat a tarsolyomban, ami ehhez a témához kapcsolódik, ám azt egy következő bejegyzésben fejtem ki, mert nem akartam, hogy riasztóan hosszú legyen ez az irományom.

Jelenleg ott tartok, hogy még huszonkét felülésadag van hátra. Legújabb szokásomhoz híven ezt a küldetést is centizem. Az alábbi képen a centi eredeti hossza látható, amikor még ötvenhárom darab volt belőle.

2016. június 5., vasárnap

Igenis a méret a lényeg! (második rész)


Az előző részben alaposan kiveséztem a recepteket, valamint azok szörnyű hiányosságait, amelyek működésképtelenné tettek egy-egy étket. A következőkben Ibronka írói stílusáról ejtenék néhány szót.

A szakácskönyv úgy épül fel, hogy a receptek leírása előtt Ibronka megpróbál, ismétlem, megpróbál az adott ételhez kapcsolódóan poénkodni. Nem vagyok egy sótlan ember, arra azonban mégsem bírtam sehogyan sem rájönni, mi abban a mókás, ha valaki anyósviccel igyekszik humorizálni, amiben ráadásul szerepel a halál. Egy szakácskönyvben! Bár meglehet, a fordítás volt csapnivaló, nem tudom.

Az sem fér a fejembe, miért kell egy ételeket leíró könyvben testnedvek cseréjével, akarom mondani párosodással foglalkozni? Ámbár ha azt vesszük, hogy Ibronka előszeretettel viccelődött a receptleírások előtt a fosás-hányás témakörével, akkor nincs is min csodálkozni, amikor hirtelen előáll az egyik desszertnél azzal, hogy neki egy marcipános csokirúdhoz hasonlítva mekkora a farokmérete… Mégis, a legjobban az bosszantott, amikor Ibronka olyan saját viccekkel vagy szófordulatokkal próbálkozott, amelyeknek semmi értelmük nem volt! Ahogy böngésztem a felvezető sületlenségeit, gyakran vissza-visszaolvastam egy-egy sort, összehúzott szemöldökkel, értetlenül felkiáltva, imígyen: - Mi vaaan??!

Nem tartom magam különösebben nehéz felfogásúnak, és az értő olvasással sem voltak soha gondjaim, ám Ibronka egy-egy gondolatmenete bizony feladta nekem a leckét. Sajnos volt olyan mondata, amit többszöri olvasásra sem tudtam értelmezni. Ez akkor volt különösen bosszantó, amikor a receptből akartam kihámozni, hogy akkor most mégis mit kellene csinálni az alapanyagokkal. Volt, hogy elveszítettem a fonalat, és inkább nem is próbálkoztam a recept tesztelésével.😒

Megfigyeltem viszont egy érdekes dolgot. Alapvetően kétféle írói stílus ütközik ki a könyvben. Az egyik, a követhetetlen és sokszor értelem nélküli minden bizonnyal az Ibronkáé. A másik fajta kifejezésmód viszont gyanúsan igényes, értelmes mondatokba foglalva tárul az olvasó elé. Ebből arra következtetek, lehetséges, hogy Ibronka összekeverte a dolgokat, és mégsem egy profi szakáccsal, hanem egy rátermett és szakmájához értő béríróval dolgozott együtt. Pedig az elsőként említett szakemberre égetőbb szükség lett volna, és akkor nem kell a palacsintát kétségbeesésemben sűrűn imádkozva tepsiben megsütnöm…

Egyvalamit azonban el kell ismernem. Ibronkának kitűnő üzleti érzéke van! Mivel lehet ezen a földgolyón bármit eladni? Női mellekkel! Na, azokból a szakácskönyvben nem volt hiány. Ibronka okosan kitalálta, hogyan is lehetne kelendően illusztrálni a recepteket. Fogta az asszonykáját, és úgy szemléltette, mennyire finom ételeket készített/készíttetett - vagy csak ír le kipróbálás nélkül -, hogy jó sűrűn telerakta a könyvét a nője képeivel, amint éppen bekapja a… őőő, süteményt, mindezt kéjesen félig lehunyt szemmel, és egy olyan kivágott felsőben, amiből majd’ kibuggyannak a mellei. Hát igen, Ibronka meg is jegyezte az egyik pulykamelles receptnél, mennyire odavan a cicikért. Látszik. Csak nem biztos, hogy illik egy szakácskönyvbe több olyan kép is, amin a hölgy hatalmas domborzata látható a teljes érhálózatával együtt…

Érdekes dolog az is, mennyi mindent elárul egy ember jelleméről néhány apróság. Jó példa erre, amikor Ibronka az egyik sütemény receptjénél óva inti az olvasót, hogy aszalt szilvát használjon a friss gyümölcs helyett, merthogy előbbiben borzasztó brutál módon koncentrálódik a gyümölcscukor. A nyomatékosítás kedvéért Ibronka felkiáltójelek hatványozott használatával igyekszik minket elrettenteni az aszalt gyümiktől. Ezek után sehogyan sem értem, hogy néhány oldallal később a göngyölt húsnál miért ír elő 25 dkg aszalt szilvát? Három dolog jutott eszembe magyarázatként:
a) ketten írták a könyvet, holott a borítón kizárólag Ibronka neve szerepel szerzőként
b) Ibronkának súlyos amnéziás zavarai vannak
c) "oda se neki" alapon Ibronka ellentmond a saját elveinek
Nem tudom, melyik a szomorúbb.

Sajnos ez az elv-ütközés nem egyedi eset volt a könyvben. Az egyik oldalon Ibronka egy csirkés receptnél már-már ráförmed az olvasóra, hogy a szárnyasokról a bőrt szigorúan el kell távolítani, mert az juj és fúj, zsíros! Lapozok párat, és mit látok? “Eh, rá se ránts, nem tragédia, ha megeszed a ropogósra sült csirkebőrt, nem tétel.” 👏👏👏

Ha jobban belegondolok, a kettős elveket valló Ibronka mégiscsak szenvedhet amnéziában, ugyanis néhány receptje gyanúsan sokszor ismétlődik. Összeszedett a lelkem egy csokorra való rakott ételt, de azokban csak annyi a különbség, hogy az egyikbe kell gomba, a másikba meg nem. Vagy a desszertjeinél: az alapanyagok és az elkészítési mód kb. négynél ugyanaz, csak az egyikbe ilyen gyümölcs kell, a másikba meg olyan. Így ám könnyű jó vastag szakácskönyvet jó pénzért eladni. Főleg női mellekkel illusztrálva.😏

Hihetetlen, de kezdek kifogyni a hibák felsorolásából. Már csak egyetlen picurka zavaró tényt fogok felemlegetni: képtelenség, hogy a brokkoli két perc alatt puhára, netán ehetőre főjön! Legalább húsz perc kell neki. Nem mindegy! De hát ez is vagy gépelési hiba, vagy pedig újabb bizonyíték arra, hogy Ibronka úgy adja el jó pénzért a receptjeit, hogy előtte cseszett kipróbálni őket.

Mindezzel tehát hová is akartam kilyukadni? Mindössze oda, hogy ha másban nem is, egyvalamiben igenis számít a méret, avagy ez esetben másképp fogalmazva a mértékegység: a konyhaművészetben.

Végezetül néhány képillusztrációval mutatom be, hogyan képzelem el Ibronkát a konyhában tüsténkedni, vagyis szakácskodni.

2016. június 2., csütörtök

Igenis a méret a lényeg! (első rész)


Aki a cím alapján véletlenül azt hinné, hogy farokméretekről fogok írni, azt ki kell ábrándítsam.🙈 Illetve helyesbítek, lesz ebben az írásomban 1 db olyan gondolat, amikor valóban erről lesz szó. (Bocsi, nem ebben, hanem a folytatásban.😄)

Egy ideje igyekszem minél egészségesebben táplálkozni. Mivel az én kreativitásomnak is vannak határai, ezért igen megörültem, amikor a múltkorában egy antikváriumban rábukkantam egy több szempontból is különleges szakácskönyvre. A könyv egyik különlegessége az, hogy a receptek hozzávalói között véletlenül sem szerepel cukor vagy fehér liszt. És a pozitívumok ennyiben sajnos ki is merültek. Annyira felbosszantott ugyanis, hogy több recept kipróbálása is sorra kudarcba fulladt, hogy most egyáltalán nem leszek kíméletes!😏

Kezdjük az “értelmi” szerző bemutatásával. Adok neki egy kitalált nevet, hiszen mégsem szólíthatom végig úgy, hogy a szerző. Mivel külföldi származású alanyunknak eleve fura neve van, legyen mondjuk Ibronka.

Szóval, Ibronka gondolt egy nagyot, és elhatározta, hogy ír egy szakácskönyvet. Ezzel mindösszesen két baj van: sem írni nem tud a lelkem, sem pedig az ételekhez nem ért. Nyilvánvaló, hogy nem próbálta ki a könyvében közölt recepteket - ahogyan pedig illett volna -, hiszen annak ellenére, hogy igen gyakorlott és rutinos konyhatündér vagyok, sorra csődöt mondtak a konyhámban az ajánlott ételleírásai.😒

Röviden elmesélem “kedvenc” példámat. Palacsintát akartam készíteni egészséges hozzávalókból. Az alapanyagokkal úgy külön-külön nem is volt baj, ám kiderült, hogy a megadott arányokban egyáltalán nem kompatibilisek egymással. Gyanakodva méregettem a kimért alapanyagokat, ugyanis már ránézésre sántítottak az arányok. Végül aztán első próbálkozásra tökéletes palacsintatésztát kaptam ...a kimért liszt felét és a tej háromszorosát felhasználva!😅 Elkezdtem hát kisütni a masszát, akkor még optimistán. Sajnos hiába imádkoztam az égiekhez, nem sült össze a folyékony tészta, de még csak császármorzsát sem sikerült készítenem az elfuserált trutyiból. Hirtelen felindulásomban, és jobb ötletem nem lévén, beleszórtam a maradék lisztet (ez zabpehelyliszt és kókuszliszt keveréke volt). Na, ekkor azt értem el, hogy szárazon szétmorzsálódott az egész cucc a tálban.😂 Ibronkát ekkor megillettem néhány nem túl baráti jelzővel, majd legyőzve a belőlem feltörni készülő sárkányt, kulturáltan kivonultam a kamrába, előszedtem a sütőpapírt, és szépen tepsibe kanalaztam az egész vackot. Újra elérkezett az idő, hogy fohászkodni kezdjek az égiekhez, mert igazán sajnáltam volna, ha kárba vész az a sok jó alapanyag. Jut eszembe, az is csak nekem ugrott be még az elején, hogy ha már palacsinta, illő volna édesnek lennie, ezért raktam bele egy kevéske édesítőszert, mert Ibronka sajnos “véletlenül” kifelejtette a receptből. Bár nem tudom, meglehet, hogy mi, magyarok vagyunk túlságosan édesszájúak, de azt vallom, ha már palacsinta, akkor legyen finom édes. Főleg, ha a desszertek témakörében szerepel a recept... A végeredmény hála Istenkének ehető lett, sőt, egyenesen finom és tápláló!
Nos, ha palacsinta-tortúrámat netán prezentáltam volna a kedves szerző úrnak egy nem túl kedves levélben, válaszként bizonyára rám hárítaná a felelősséget, miszerint nem ilyen meg olyan alapanyagokat használtam, vagy valószínűleg a konyhám berendezése nem volt megfelelő. Kifogás mindig van… Csak azt nem értem, miért állítja a könyvében, hogy minden receptet kipróbáltatott, méghozzá egy sztárszakáccsal?!

Egyébként az ízesítés kérdése is igen fontos egy szakácskönyvben. Szerintem. Volt már dolgom édesítőszerekkel, ezért enyhén szólva ledöbbentem, amikor azt olvastam az egyik receptnél, hogy hét evőkanálnyi folyékony édesítő kell bele. Őrület!😱 Józan eszemre hallgatva végül mindössze négy mokkáskanállal tettem az adott desszertbe, ami bőven elegendő volt!

Még a palacsintás tortúrám előtt kipróbáltam Ibronka gofriját. Az állagával nem is volt semmi baj, sőt, prímán megsült a gofrisütőmben. Mindössze egyetlen picurka probléma volt vele: nem jött ki a sütőből.😅 Teljesen beletapadt. Hát persze - csaptam a homlokomra -, az ilyen édességekbe KELL valamilyen zsiradék! Miután ismét küldtem Ibronka felé néhány nem túl hízelgő jelzőcskét, sebtiben felolvasztottam három evőkanálnyi vajat, amit jól elkevertem a masszában. Onnantól nem is volt baj, ki tudtam sütni az összes gofrit. És persze ki is tudtam szedni őket könnyedén. Ezután arra gondoltam, valószínűleg Ibronkának valami külföldi csodagofrisütője van, ami zsiradék nélkül is tökéletes édességet készít. Lám, valóban az én konyhám felszereltségével lehet a baj…

Közhely, hogy az élet egyensúlyra törekszik. Ezt alapul véve úgy érzem, Ibronka is így van ezzel. Ugyanis azokat a recepteket ellensúlyozván, amelyekből kihagy ezt-azt, megalkotott néhányat, amelyeknek a leírásában hirtelen felbukkan olyan összetevő is, amely a hozzávalókban nem szerepel! Jó, és abból mégis mennyit vegyek?😐

Én sajnálom a legjobban, de még mindig nem tudom befejezni a hibák felsorolását.😏

Adott egy süteményrecept. Ránézésre a hozzávalók és azok arányai ésszerűek, és talán működnének is. Csak egy gond van: nincs hozzá leírás! Pedig nem mindegy, hogy egy édes tészta receptnél szétválasztom-e a tojásokat, ne adj’ Isten kavarni kell-e, vagy gyúrni, és hogy tovább kötözködjek: meddig és milyen hőfokon kell kisütni??! A fent említett receptnél a hozzávalók felsorolását követi ugyan néhány mondat, de azok véletlenül sem a recept elkészítéséről szólnak, hanem Ibronka követhetetlen és értelmezhetetlen anekdotázását rögzítik.

Van egy “kedvenc” receptem Ibronkától, mégpedig a hamis Tiramisu. Nos, ez annyira hamis, hogy a galád összetevők könyörtelenül felfalták a túrót! Ezért történhetett az, hogy szegény túró a hozzávalók között még szerepel, az ételleírásban viszont már nem. Persze lehet, hogy a túrót arcpakolásként is felhasználhatom, amíg arra várok, hogy összeálljon a desszert, netán úgy volt vele Ibronka, hogy aki akarja, az a túrót kenje a hajára!😂

Eredetileg úgy terveztem, hogy kiadom magamból ezeket a gondolatokat, aztán mehetek Isten hírével dolgomra. Viszont szegény Ibronka sajna oly’ sok hibát vétett, hogy arra gondoltam, egy irdatlanul hosszú iromány csak elriasztaná az olvasókat, ezért folytatásosra veszem a figurát.

A második részt a következő bejegyzésemben olvashatod. Addig is íme két darab fénykép az elfuserált palacsintamasszáról, és amit végül sikerült kisütnöm belőle.

2016. május 29., vasárnap

Elvonókúrám élményei (ötödik - befejező rész)


Huhh, ez a küldetés is kipipálva!🎉 El sem hiszem. Az egészben szinte azt élveztem a legjobban, amikor a konyhai üzenőfalon lévő centi minden egyes nappal egyre rövidebb és rövidebb lett.

Érdekességként említem csak meg, hogy csütörtökön voltam vért adni, és diéta ide vagy oda, teljesen jól voltam, még csak meg sem szédültem. Mit bizonyít ez? Azt, hogy a szervezetem igencsak el volt látva tápanyaggal, még azt is simán kibírta, hogy elvettek tőle négy és fél dl vért!

Nem is csigázom tovább a kedélyeket, a végeredmény tehát:
súly: 76.5 kg (-2,9 kg)
testzsír: 28.9 % (-1,2%)
víz: 51.8 % (+0,9%)

Nem tudom megállni, hogy a végén szokás szerint ne okoskodjak egy ideillő idézettel, amely a diétám folyamán gyakran ellebegett lelki szemeim előtt:
“Nem azért élünk, hogy együnk, hanem azért eszünk, hogy éljünk.”

Köszönöm az eddigi figyelmet és érdeklődést, legközelebb egy kritikával jelentkezem.

2016. május 26., csütörtök

Elvonókúrám élményei (negyedik rész)


Nem tagadom, elég kemény 28 napon vagyok túl. Mondjuk nem is fizikailag, inkább lelkileg volt megterhelő az elvonókúra, ugyanis nagyon próbára tette a kitartásomat!

Meg kell mondjam, egy ehhez hasonló küldetésbe úgy érdemes belefogni, hogy az ember jól van lelkileg. Én igazán szerencsés vagyok, hiszen a férjem mellett megtaláltam azt a biztonságot és nyugalmat, ami ahhoz kell, hogy efféle küldetéseket teljesíthessek.😇 Hiszen akinek rendben van a lelkivilága, az nem menekül az evésbe; nem eszik bánatában, vagy unalmában, netán azért, hogy a stresszt azzal vezesse le.    

Mondok egy példát. Egyik nap férjemnek olyan desszertet készítettem, ami nem felelt meg a diétám követelményeinek. Mivel senki nem tartott fegyvert a fejemhez, úgy gondoltam, nem kockáztatom azzal a testi épségemet, ha ellenállok a kísértésnek, és NEM eszek az édességből.😅 Elvégre máskor is készíthetek olyat. Egyébként pedig van egy jó kis trükk az ilyen esetekre: a sütiket le lehet fagyasztani! Semmi bajuk nem lesz egy kis didergéstől, és legalább a lelkiismeretünk is tiszta marad, ha egy kis szigorítás időszakában nem faljuk fel suttyomban a tiltott finomságot, hanem belátjuk, hogy a fagyóban szépen megvár minket. Nálunk például most körülbelül négyféle süti várakozik arra, hogy leteljen a diétám. Na de félreértés ne essék, nem fogom mindet rögvest az elvonóm utáni első nap felfalni!

Erről jut eszembe! Nem ám úgy fogok visszatérni a normál táplálkozásomhoz, hogy tört krumplival megkent kenyeret aprítok feltétként a rizses spagettihalomra, amit jól megszórok liszttel - merthogy ezeket az ételeket harminc napon át mellőztem az életemből. Nem-nem. Fő a fokozatosság elve. És persze a cukrot meg sem említem, mert azt továbbra sem vagyok hajlandó enni. Na jó, ez alól azok az élelmiszerek kivételek, amelyekbe érthetetlen és roppant bosszantó módon “véletlenül” belekerül egy kicsike százalékban, például mustár, torma, konzervhal, fagyasztott zöldség, stb.

Pár szóban kitérek ‘titkos fegyveremre’, amivel reményeim szerint egy végső csapást mértem makacs fölös kilóimra. Múlt vasárnap léböjt napot tartottam. Ez azt jelentette, hogy aznap csak folyékony halmazállapotú étket vehettem magamhoz, semmi rostot! Tehát "ehettem" ugyan zöldséglevest, de leszűrve. A nap folyamán még frissen préselt alma-répa-zöldséglevet ittam, valamint rengeteg teát. Nem is volt vészes az a nap, pláne, hogy leszámítva egy kis délelőtti kertészkedést, főként pihentem. Egy-egy ilyen léböjt roppant hatékony nagytakarítást jelent a szervezet számára.

Szóval, összegezve a dolgot, most ott tartok, hogy a maradék két napot becsületesen végigcsinálom, és vasárnap végre jöhet az eredményhirdetés! Azért nem szombaton, mert egész napos programunk lesz a férjemmel. Már nagyon izgatott vagyok az eredményt illetően!

Vasárnap tehát jövök a számadatokkal! Addig pedig egy kis lelkesítés azoknak, akik a harmincnapos elvonómhoz hasonló “mókás programot” választanának maguknak:
A képlet egyszerű: ha éhes vagy, igyál! Ha történetesen nem vagy szomjas, nyaljál sót, és akkor biztosan inni fogsz!😂

2016. május 19., csütörtök

Elvonókúrám élményei (harmadik rész)


Most már bátran bevallom, önkéntes diétám bizony elég emberpróbáló.😒 Nyilván kényelmesebb lenne, ha a diéta ideje alatt csak ülnék a babérjaimon, ám én továbbra sem vagyok hajlandó hanyagolni a mozgást az életemből, ezért a jól bevált módszert követem, és heti öt-hat napon bizony alaposan megmozgatom a porcikáimat.

Már említettem, hogy sokat segít rajtam a zabkása és a puffasztott szeletek. A harmadik héttől viszont éreztem, hogy kell még valami, amitől jóllakok, ami finom, nem mellesleg pedig belefér szigorúan szabott étrendembe. És rátaláltam a zabra! Pontosabban: a zabpehelyből házilag darált zabpehelylisztre és a zabkorpára (ezt már vettem). Való igaz, a zabkorpa lényegesen drágább, mint a fehérliszt, de! A fehérliszt maga a tökéletes üres kalória. Semmi használható tápanyag nincs benne. Szegény búzát annyira lecsupaszítják lisztté válása során, hogy a végén zéró lesz a rosttartalma is. Minek fizessek hát a semmiért? Kis kutatómunka után választásom tehát a zabra esett, mert:
  • “a zab a legnagyobb energiaadó, és biológiai értelemben a legértékesebb fehérjetartalmú gabonafajta;
  • az aminosavak gazdag tárháza;
  • vérnyomáscsökkentő és keringésjavító hatása van;
  • fehérjében, antioxidánsokban, ásványi anyagokban gazdag;
  • magas a B- és E-vitamin-tartalma;
  • rostban gazdag, alacsony szénhidráttartalma nem okoz hirtelen vércukorszint emelkedést;
  • a többi gabonaféléhez képest jóval kevesebb keményítő van benne”.
Mindez túl szép, hogy igaz legyen, ugye? Így is van. Egyetlen hátránya azért még ebből a csodanövényből készült lisztnek is van: nehézkes vele dolgozni (főleg péksütik készítésénél). Bizony nem úgy viselkedik, mint a hagyományos fehér liszt, ezért érdemes másfajta lisztekkel keverni (teljes őrlésű, kókuszliszt, kukoricaliszt stb.).

Még egy dolgot szeretnék megemlíteni. Tapasztalatból mondom, ami amúgy tény is, hogy az efféle tartalmasabb lisztekből készült ételek sokkal jobban laktatnak, mint a fehér liszttel készült finomságok. Tíz-tizenkét darab hagyományos palacsintát például vígan meg tud enni egy felnőtt férfiember (néhány nő is), azonban ha a zablisztből készült változatnál lenne ilyen kis mohó az ember fia/lánya, bizony megszenvedné a torkosságot.🙉 Úgy járna, mint a kis gömböc a mesében… Szóval, ha ráadásul egy kicsit még matekozni is akarunk, akkor kijön, hogy ha kevesebb is elég a drágább lisztből készült ételekből, akkor kevesebbszer kell venni, plusz ha hozzávesszük, hogy az egészségünkre is jó hatással van, akkor aztán igazán megéri az árát!
Lisztprobléma tehát kipipálva.😁

Diétám kezdetén az is a kikötésem volt, hogy lehetőleg teljesen mellőzzem a cukrot. Sajnos ez már sokkal-sokkal nehezebb feladat. Na nem azért, mert cukorfüggő volnék, dehogy! Ellenkezőleg! Nem vagyok ugyan cukorbeteg, de egyenesen beteg vagyok a cukortól. Főleg, ha az élelmiszeripar lépten-nyomon le akarja nyomni a torkomon a lassan ölő fehér mérget. Sunyi módon képesek még a fagyasztott zöldséghez is hozzákeverni!😱 El is mesélek egy “kedves” epizódot egyik ebédkészítésemről.

Benyúlok a fagyóba, előhúzok egy csomag guszta mexikói zöldségkeveréket, és valami belső sugallatra átböngészem, mi minden finomság van benne. Nos, 93%-ban valóban finomságok voltak benne különböző zöldségek formájában, ám a maradék 7% többek között kétféle olajat, sót, rizs keményítőt és cukrot rejtett!! Ezt olvasván futóstroke-ot kaptam. Értsd: hirtelen elborította a vér az agyamat. Úgy nézhettem ki, mint a rajzfilmekben az a kis mérges, vérben forgó szemű figura. Miközben visszaraktam a mexikói mixet a fagyóba, és néhány alaposan átgondolt szitkot szórtam a készítőkre, újbóli választásom egy sima finomfőzelékre esett, ami tényleg csak répát és borsót tartalmazott.
Mivel ételt nem dobok ki, szigorú diétám végeztével csak meg fogom enni a cukrozott zöldséget. De lám, egy újabb tanulsággal gazdagodtam: nagyon résen kell lenni, ha tudni akarod, mit etetnek meg veled! Innentől kezdve talán nem is lesz túlzás, ha só vásárlásakor megnézem, van-e a sóban hozzáadott cukor…😅

Tehát küzdök-küzdök kitartóan, és becsülettel végigcsinálom a kis elvonókúrámat. Lelki segítség gyanánt még a kezdetekkor kitűztem a konyhai üzenőfalra egy centit, amit kedvenc ollómmal naponta hűségesen szabdalok lefelé egyesével. A képen a kezdő hosszúság látható, ami mára igencsak megrövidült. Már csak nyolcszor kell belevágnom!

2016. május 12., csütörtök

Elvonókúrám élményei (második rész)


Immár két hét telt el önkéntes diétám kezdete óta. Miután elmúlt az újdonság varázsa, bevallom, voltak nehezebb pillanataim. Nap mint nap ki kell találnom, mivel tölthetném meg úgy a bendőmet, hogy ne ismétlődjön az unalomig az étrendem.😒

E heti barátom és segítőtársam az alma és a puffasztott rizs-, illetve búzaszelet volt. Szegény almát eddig hanyagoltam az életemből, szinte kizárólag sütemény formájában vettem magamhoz, ám mostanra a maga nyers valójában is jó barátom lett!😊 A puffasztott búza/rizsszeletet viszont soha semmilyen formában nem szerettem. Most sem ízlik, viszont remek kenyérpótló. Próbálkoztam volna azzal is, hogy ízesített pufikat veszek (pl. hagymás-tejfölös, paprikás), ám amikor a csomagolásukon megláttam az összetevők között az “ízfokozó, cukor” szavakat, dühösen dobtam vissza őket a polcra. Akkor is nagyon elszontyolodtam, amikor a salátámat tormával akartam feldobni, de hát a kedves gyártó még abba is cukrot tett! Így a saláta egy egyszerű frissen őrölt borsos-kefires mártást kapott. Sebaj.

Már-már félve vallom be, de még egy barátot szereztem a diéta idejére, méghozzá méregtelenítő teakeveréket. A patikában vettem, elvileg segíti a fogyást valamint a méreganyagok távozását a szervezetből. Azért félek ezzel a vallomással, mert még a végén megkapom, hogy biztos csak emiatt sikerült fogynom.😏 Egyébként amikor átböngésztem, miféle gyógynövények vannak a teában, hangosan felröhögtem. Ilyenek többek között, hogy “kukoricabajusz, kutyabengekéreg, katángkóró herba.”

Jut eszembe az életmód változtatásáról. A minap olvastam egy cikket egy amerikai sztárszakácsról, aki úgy dobott le magáról egy év alatt harmincnyolc kilót, hogy “csak” a főzéshez használt alapanyagokon változtatott. Például elhagyta a cukrot és a fehér lisztet, valamint a rántott, tehát bő olajban sült dolgokat; lecserélte a zsíros vörös húsokat sovány fehér húsfélékre; rengeteg friss zöldséget és gyümölcsöt evett a sok tészta, krumpli és kenyér helyett, szóval ilyenek. Az egyik mondata nagyon megtetszett, idézem: “ Ha teleeszem magam jó kajával, nem marad hely a rossznak.”

Végezetül még egy fontos gondolat. A húgomnak volt egy igen okos észrevétele, miszerint írtam ugyan, hogy mennyi a kezdő súlyom, de azt nem, hogy ehhez hány centi társul. Nagyon nem mindegy ugyanis! Tehát akik még nem láttak engem teljes hosszanti terjedelmemben, azoknak elárulom, hogy kereken 180 cm magas vagyok. Na igen, sokat álltam kiskoromban az esőn.😄

Egy hét múlva ismét jelentkezem.