Igenis a méret a lényeg! (második rész)

Az előző részben alaposan kiveséztem a recepteket, valamint azok szörnyű hiányosságait, amelyek működésképtelenné tettek egy-egy étket. A következőkben Ibronka írói stílusáról ejtenék néhány szót.

A szakácskönyv úgy épül fel, hogy a receptek leírása előtt Ibronka megpróbál, ismétlem, megpróbál az adott ételhez kapcsolódóan poénkodni. Nem vagyok egy sótlan ember, arra azonban mégsem bírtam sehogyan sem rájönni, mi abban a mókás, ha valaki anyósviccel igyekszik humorizálni, amiben ráadásul szerepel a halál. Egy szakácskönyvben! Bár meglehet, a fordítás volt csapnivaló, nem tudom.

Az sem fér a fejembe, miért kell egy ételeket leíró könyvben testnedvek cseréjével, akarom mondani párosodással foglalkozni? Ámbár ha azt vesszük, hogy Ibronka előszeretettel viccelődött a receptleírások előtt a fosás-hányás témakörével, akkor nincs is min csodálkozni, amikor hirtelen előáll az egyik desszertnél azzal, hogy neki egy marcipános csokirúdhoz hasonlítva mekkora a farokmérete… Mégis, a legjobban az bosszantott, amikor Ibronka olyan saját viccekkel vagy szófordulatokkal próbálkozott, amelyeknek semmi értelmük nem volt! Ahogy böngésztem a felvezető sületlenségeit, gyakran vissza-visszaolvastam egy-egy sort, összehúzott szemöldökkel, értetlenül felkiáltva, imígyen: - Mi vaaan??!

Nem tartom magam különösebben nehéz felfogásúnak, és az értő olvasással sem voltak soha gondjaim, ám Ibronka egy-egy gondolatmenete bizony feladta nekem a leckét. Sajnos volt olyan mondata, amit többszöri olvasásra sem tudtam értelmezni. Ez akkor volt különösen bosszantó, amikor a receptből akartam kihámozni, hogy akkor most mégis mit kellene csinálni az alapanyagokkal. Volt, hogy elveszítettem a fonalat, és inkább nem is próbálkoztam a recept tesztelésével.😒

Megfigyeltem viszont egy érdekes dolgot. Alapvetően kétféle írói stílus ütközik ki a könyvben. Az egyik, a követhetetlen és sokszor értelem nélküli minden bizonnyal az Ibronkáé. A másik fajta kifejezésmód viszont gyanúsan igényes, értelmes mondatokba foglalva tárul az olvasó elé. Ebből arra következtetek, lehetséges, hogy Ibronka összekeverte a dolgokat, és mégsem egy profi szakáccsal, hanem egy rátermett és szakmájához értő béríróval dolgozott együtt. Pedig az elsőként említett szakemberre égetőbb szükség lett volna, és akkor nem kell a palacsintát kétségbeesésemben sűrűn imádkozva tepsiben megsütnöm…

Egyvalamit azonban el kell ismernem. Ibronkának kitűnő üzleti érzéke van! Mivel lehet ezen a földgolyón bármit eladni? Női mellekkel! Na, azokból a szakácskönyvben nem volt hiány. Ibronka okosan kitalálta, hogyan is lehetne kelendően illusztrálni a recepteket. Fogta az asszonykáját, és úgy szemléltette, mennyire finom ételeket készített/készíttetett - vagy csak ír le kipróbálás nélkül -, hogy jó sűrűn telerakta a könyvét a nője képeivel, amint éppen bekapja a… őőő, süteményt, mindezt kéjesen félig lehunyt szemmel, és egy olyan kivágott felsőben, amiből majd’ kibuggyannak a mellei. Hát igen, Ibronka meg is jegyezte az egyik pulykamelles receptnél, mennyire odavan a cicikért. Látszik. Csak nem biztos, hogy illik egy szakácskönyvbe több olyan kép is, amin a hölgy hatalmas domborzata látható a teljes érhálózatával együtt…

Érdekes dolog az is, mennyi mindent elárul egy ember jelleméről néhány apróság. Jó példa erre, amikor Ibronka az egyik sütemény receptjénél óva inti az olvasót, hogy aszalt szilvát használjon a friss gyümölcs helyett, merthogy előbbiben borzasztó brutál módon koncentrálódik a gyümölcscukor. A nyomatékosítás kedvéért Ibronka felkiáltójelek hatványozott használatával igyekszik minket elrettenteni az aszalt gyümiktől. Ezek után sehogyan sem értem, hogy néhány oldallal később a göngyölt húsnál miért ír elő 25 dkg aszalt szilvát? Három dolog jutott eszembe magyarázatként:

a) ketten írták a könyvet, holott a borítón kizárólag Ibronka neve szerepel szerzőként

b) Ibronkának súlyos amnéziás zavarai vannak

c) "oda se neki" alapon Ibronka ellentmond a saját elveinek

Nem tudom, melyik a szomorúbb.

Sajnos ez az elv-ütközés nem egyedi eset volt a könyvben. Az egyik oldalon Ibronka egy csirkés receptnél már-már ráförmed az olvasóra, hogy a szárnyasokról a bőrt szigorúan el kell távolítani, mert az juj és fúj, zsíros! Lapozok párat, és mit látok? “Eh, rá se ránts, nem tragédia, ha megeszed a ropogósra sült csirkebőrt, nem tétel.” 👏👏👏

Ha jobban belegondolok, a kettős elveket valló Ibronka mégiscsak szenvedhet amnéziában, ugyanis néhány receptje gyanúsan sokszor ismétlődik. Összeszedett a lelkem egy csokorra való rakott ételt, de azokban csak annyi a különbség, hogy az egyikbe kell gomba, a másikba meg nem. Vagy a desszertjeinél: az alapanyagok és az elkészítési mód kb. négynél ugyanaz, csak az egyikbe ilyen gyümölcs kell, a másikba meg olyan. Így ám könnyű jó vastag szakácskönyvet jó pénzért eladni. Főleg női mellekkel illusztrálva.😏

Hihetetlen, de kezdek kifogyni a hibák felsorolásából. Már csak egyetlen picurka zavaró tényt fogok felemlegetni: képtelenség, hogy a brokkoli két perc alatt puhára, netán ehetőre főjön! Legalább húsz perc kell neki. Nem mindegy! De hát ez is vagy gépelési hiba, vagy pedig újabb bizonyíték arra, hogy Ibronka úgy adja el jó pénzért a receptjeit, hogy előtte cseszett kipróbálni őket.

Mindezzel tehát hová is akartam kilyukadni? Mindössze oda, hogy ha másban nem is, egyvalamiben igenis számít a méret, avagy ez esetben másképp fogalmazva a mértékegység: a konyhaművészetben.

Végezetül néhány képillusztrációval mutatom be, hogyan képzelem el Ibronkát a konyhában tüsténkedni, vagyis szakácskodni.