Roppant vicces e-mailt kaptam a minap. Pontosabban, először megdöbbentem, majd szíven ütött a tartalma, ám végül jót nevettem az egészen.
Amikor megjelent a mesekönyvem, olyan boldog és lelkes
voltam, hogy arra gondoltam, szétküldök egy-egy dedikált példányt a
rokonságban, baráti körben. A nagy-nagy távolság miatt az egyik nőrokonom csak
nemrégiben kapta meg a könyvecskét. Kérdésemre, hogy épségben megérkezett-e
hozzá az “elsőszülöttem”, csak nagy sokára érkezett válasz, mégpedig a
következő: “Igen, megkaptam a füzetet, elkezdtem olvasni, de nagyon gagyi. Most
már értem, miért nem akarsz gyereket, mert te magad is egy nagy gyerek vagy.”
És egy mosolygó fej a végén. Mindenesetre díjazom az őszinteségét, manapság
ritkaságszámba megy.👊
Csak zárójelesen jegyezném meg, hogy ez az a nőrokonom, aki egy időben rendszeresen azzal zaklatott, hogy miért nem szülök gyereket. Úgy gondolom, az okához a férjemen és rajtam kívül senkinek nincs köze.
Szóval olvasom az e-mailt, kétszer is, és hiába keresek
benne egy ‘köszönöm’-öt, mindössze ezt a dupla lefikázást kapom.😏
Persze belátom, nem tetszhet minden embernek egyformán
minden, és én kérek elnézést, amiért a történetek ártatlanok, nincs bennük
erőszak, verekedés, gonoszkodás, ármánykodás; valamint azt is belátom,
valószínűleg ott hibáztam, hogy egyszerű nyelvezetet használtam, és nem úgy
írtam meg egy mesekönyvet, mintha a doktori disszertációmra készülnék.
A könyvemet egyébként nincs szándékomban megvédeni vagy dicsérgetni, mert nincs rá szükségem. A legtöbben, akik olvasták és képesek voltak felfogni a lényegét, máris a folytatást várják tőlem.
Abban pedig nem tudom, mi lehet a gyerekes, ha fogom az
összes akaraterőmet és önfegyelmemet, és nekiülök, hosszú-hosszú órákat és
kitartó munkát arra áldozva, hogy összehozzak egy olyan könyvecskét, ami
reményeim szerint minél több embert elszórakoztat. Azt sem hinném, hogy egy
gyerekes felfogású ember el tudná intézni sok-sok utánajárással és komoly
egyeztetésekkel, hogy az ötlete és az álma kézzel fogható formába kerüljön. Az
is rejtély számomra, hogy egy “nem felnőttes felfogású" ember hogy a
manóba tudna egy felnőtteknek szóló könyvet is megírni (Út a férjemhez)? Bár meglehet, ezekre a
dolgokra azért nem tudom a választ, mert gyerekes vagyok…
Lám, az írás micsoda terápia! Máris sokkal jobban érzem
magam. Akiknek pedig esetleg mégis tetszenek eddigi irományaim, azokat
megnyugtatom, hogy még sok ötlet lapul a buksimban és a noteszemben, amelyek kikívánkoznak belőlem. Tehát vigyázat, lesz “Nagyon Gagyi Mesekönyv 2.” !😄
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése