2016. január 7., csütörtök

Tudatlan szilveszteri állatkínzók


Eddigi életem során nem túl gyakran töprengtem el azon, vajon mire jó a szilveszteri őrült petárdadurrogtatás és tűzijáték. Idén azonban, látva kutyuskánk szenvedését, alaposan elgondolkodtam a dolgon.

Férjemmel múlt év májusában alakítottuk ki fészkünket, amelyhez “járt” egy kutya is.🐶 Sejtettük, hogy a szilveszteri csinnadratta halálra fogja rémíteni szegénykét, ezért alaposan átnéztük az udvart és a kertet, az után kutatva, van-e a rémült jószágokra (kutya, cica) veszélyes csapda. Nem találtunk ilyet. Sajna vérbeli pacsirta típusú emberekhez méltóan komoly megpróbáltatást jelentett számunkra, hogy fenn bírjunk maradni éjfélig, ezért a Gondviselőre bíztuk kutyánkat.

Újév reggelén kipattantam az ágyból, felkaptam a pizsamámra egy nadrágot és a kabátomat, és száguldoztam is kifelé a házból, hogy népszámlálást tartsak. A cica már a konyhaablak párkányán nyávogott, így követelve jogos jussát: a reggelijét. Oké, cica: pipa. Kutya: ...sehol!😰 Csak a nagy csend az udvaron. Na, gondoltam, szerencsétlen öreg ebünk acut myocardialis infarctus-ban, magyarán szívinfarktusban elpusztult magányosan az éjszaka folyamán. Fejben listát készítettem a lehetséges helyekről, ahová elvonulhatott diszkréten kimúlni. Az udvarunk utolsó szegletében, néhány félretett autóalkatrész és egyéb vas jellegű limlom között végre megpillantottam Bogarat! Szegény párám a régi kutyakennel oldala és a félretett lomok között talált egy rést, csak sajnos miután befurakodott, elé dőlt egy vasdarab, elzárva az útját. Sajgó szívvel szabadítottam ki a kis drágámat, miközben a fogaim között néhány nem túl gondosan megszűrt szitokkal illettem a tűzijátékon élvezkedő embereket. Szerencsére nem észleltem poszttraumatikus stresszt a kutyuskánkon. Úgy viselkedett, mint máskor is: habókosan, vidáman. Megfogadtam azonban (és ezt neki is megígértem), hogy jövőre együtt vészeljük át a szörnyű mesterséges égzengést, bent a házban!

Szóval mindezzel oda akarok kilyukadni, hogy nem tartom ugyan magamat különösebben gyengeelméjűnek, mégsem bírok rájönni, mire való a hosszú percekig tartó durrogtatás, ami köztudottan nagyon káros hatással van az állatokra?! Vegyük csak azokat a jószágokat, akik halálra rémülten futnak ész nélkül az úttestre, ahol elgázolhatják őket; vagy világgá szöknek; vagy felakadnak a kerítésre, és megfulladnak? Ám mindez mit sem számít, hisz' azok csak oktondi, lélek nélküli állatok? Mi pedig mindent tudó, mindenható emberek vagyunk, és ha kedvünk tartja, hagyományból vagy poénból, vagy mert van pénzünk és a szomszédot le akarjuk nyűgözni vagy irigységbe taszítani, égi háborút rendezünk az éjszaka kellős közepén? Most komolyan, mit fejeznek ki az emberek a tűzijátékkal és a petárdázással?

Azt egyébként már meg sem merem említeni, hogy a részegebb vagy szimplán hülyébb “robbantgatók” legalább amiatt hagynának fel ezzel, hogy ne szaggassák cafatokra a kezüket-lábukat. Na tessék, mégiscsak megemlítettem…

Nyilván vannak olyan tűzijáték-rajongók, akik most legszívesebben engem lőnének fel az égre. Nem baj, vállalom a véleményemet: szerintem ez egy felesleges néphagyomány, ami sajnos nem csak az állatokat, de a gyengébb idegzetű vagy szívbeteg embertársainkat is meggyötörheti. Még jó, hogy csak egyszer van ilyen egy évben.

2016. január 2., szombat

Kiskarácsony, nagykarácsony


Meglehet, hogy vannak emberek, akiknek csendesen, szerényen, mindenféle nagyobb rákészülés vagy felhajtás nélkül telt el a karácsonyi időszak. Nos, Vargáéknál (férjem és én), ez egy kicsit máshogyan alakult.😅

Kezdem azzal, hogy az amúgy alap dolgaim mellett - úgy mint takarítás, sütés-főzés -, nagyüzemi mézeskalács-gyártással is készültem. Nálam ugyanis már-már hagyomány, hogy a rokonságot, családot szívvel-lélekkel készült, személyre szóló kalács-figurákkal lepem meg.

Eljött tehát a rokonlátogatások ideje. Pénteken és szombaton csak itt a környéken, Békés megye határain belül jártuk végig szeretteinket, vasárnap azonban nagyobb út várt ránk: Nyíregyházára indultunk az enyéimhez. Természet Anyánk szerintem úgy gondolta, illő dolog lenne meglepnie minket valamivel, így végig a puha és csendes Köd ölelő karjaiban utazhattunk.

A húgommal már előzőleg megbeszéltük, hogy mivel úgyis jött volna hozzánk pár napra a karácsonyi szünetben, így visszafelé velünk utazott, megspórolva ezzel magának egy buszutat.😏

Szóval, a ködben való utazás nappali fényviszonyok mellett még nem is annyira vészes dolog. Ám mivel télen hamar sötétedik, és egy napba sűrítettük az oda-vissza út hatórás időtartamát, elkerülhetetlen volt, hogy sötétben vezessünk haza.

Amikor ebéd után elindultunk Nyíregyházáról, a GPS-en a “gyors” elérési útvonalat választottuk ki. A sűrű köd és az útközben ránk telepedő sötétség miatt azonban ezt Tibi igyekezett arra módosítani, hogy “biztonságos hazaérkezés”.

Debrecent elhagyva kietlen pusztaságon vezetett az utunk, majd kanyargós, döcögős, toldott-foldott “aszfaltozott csapáson”, melyet egy-egy közbeeső falucska tarkított. Az ötvenes sebességhatár miatt lett volna lehetőségünk nézegetni a szép kis falusi házakat, már ha láttunk volna bármit is… Lakott területen kívül sem mentünk sokkal többel, itt azonban már azért nem láttunk semmit, mert jobbra-balra nem is volt semmi! Csak a ködbe vesző pusztaság.😂

Eredetileg úgy volt, hogy a férjemmel felváltva vezetünk, ám ő hősiesen végigküzdötte az utat. Addig mi a húgommal a hátsó ülésen nyugodtan tudtunk trécselni. Egyszer-egyszer azonban érdekes párbeszédek zajlottak le hármunk között. Például Enikő a hátsó ülésről aggodalmasan megjegyezte:
- Nem sokat látok.
- Én sem, nyugodjatok meg - hangzott a magabiztos válasz a sofőr szájából.
Hozzáteszem, Tibi végig óvatosan és odafigyelve vezetett, csak feldobta a hangulatot egy kis higgadt ijesztgetéssel. Egy ízben nagy lelki nyugalommal megjegyezte:
- Olyan döcögős az út, hogy észre sem venni, ha lemegy róla az ember… Párszor már lementem az útról, nem vettétek észre? 🙈😅
Én a jobb hátsó ülésről próbáltam szakmai tanáccsal ellátni Tibimet:
- Az is segít, ha a felezőt nézed - ám letesztelve tanácsomat rögtön hozzá is tettem -, mondjuk akkor is csak egy méterre látsz…

Szerencsére azonban - és persze hála a gondos sofőrnek - lassacskán megérkeztünk végállomásunkhoz. Már csak egy településre voltunk szeretett fészkünktől, amikor Tibi bátyja telefonált. Ki volt hangosítva a telefon, ezért hátul a húgommal a következő kedves kis párbeszédnek lehettünk fültanúi:
- Rendben van minden?
- Rendben van, csak nem lehet látni semmit.
Na jó, ez enyhe költői túlzás volt, de számunkra már elég viccesen hangzott. Végül sikeresen hazaértünk, vacsora és a kutya-cica vacsoráztatása után pedig nyugovóra tértünk.

Dióhéjban összefoglalva, amíg a húgom itt volt: finomakat ettünk, plázáztunk, házimoziztunk, volt kártyacsata, volt még állatsimogatás, és persze sok-sok beszélgetés. Összességében véve jól éreztük magunkat.💗

A szilveszterünk csendesen telt: férjemmel elmentünk barátokhoz kártyázni-társasozni, de éjfél előtt, pontosabban tizenegykor nekünk a tűzijáték helyett a pizsamát lőtték fel.

Következő beszámolómban arról írok majd, milyen hatással volt kutyuskánkra a szilveszteri tűzijáték.

2015. december 31., csütörtök

EKG-jel


Gondoltam, életjelet adok magamról, hisz’ úgy eltűntem az utóbbi időben, mint szürke szamár a szürke ködben. Bizony, az ünnepi előkészületek engem is utolértek, nem beszélve arról, mennyit mászkáltunk a férjemmel az ünnepek alatt. A karácsony és a szilveszter közötti időszakban pedig nálunk volt vendégségben a húgom. Szóval nem sok időm volt tollat ragadni.

Amint lecseng a szilveszter is, ígérem, nekiülök, és kanyarítok egy jó kis élménybeszámolót ünnepi kalandjaimról. Addig is minden jót mindenkinek, és nagyon Boldog, Szeretetteljes, Egészségben és Örömökben Gazdag Új Évet kívánok Mindenkinek!

2015. december 22., kedd

Töltekezés, költekezés


Már több mint egy hónapja annak, hogy egy hétvégét az unokanővéreméknél (Gabi és párja, Imi) töltöttem Pesten. Kiruccanásom mozgatórugója az a sok-sok kedvezmény-kupon felhasználása volt, amit a novemberi Joy magazinból nyirbáltam ki.

Pénteken reggel indultam el busszal, de csak miután elköszöntem a két rosszcsonttól, Bogártól (kutya) és Tornádótól (cica). Természetesen, mielőtt a férjem elindult volna munkába, tőle is elbúcsúztam.

Gabi 2-kor végzett a munkahelyén. Mivel én kicsivel fél 2 előtt érkeztem a célzónába, a büfében vártam meg őt.

Az önfeledt üdvözlés után rögvest megkezdtük hétvégi programunkat. Először betértünk egy hatalmas lakberendezési boltba, ahol jó sokáig csatangoltunk a sorok között. Ezután elbuszoztunk az Árkádba, ahol bekaptunk egy könnyű salátaebédet. Kisvártatva beneveztük magunkat egy spinning órára. Eleve úgy készültem, hogy még péntekre beiktatunk egy jó kis cangázást, így a táskám tetején ugrásra készen várakozott a tornacuccom.

A pénteki napból a tekerés után nem is maradt más hátra, mint hogy hazamenjünk, és egy könnyű vacsora után eltegyük magunkat másnapra.

Szombaton aludt mindenki, amíg fel nem ébredt, majd egy kiadós reggeli után Gabival ismét elindultunk az Árkádba, immár célirányosan vásárolgatni.

Pihenésképpen kora délután beültünk a moziba megnézni A kis herceg című animációs mesét. Sajnos volt egy kis epizód, ami enyhén megzavarta önfeledt nyugalmunkat.

Gabival az utolsó sor közepén foglaltuk le a helyet, előttünk terült el a lépcsősor. Már túl voltunk az előzeteseken, éppen elkezdték a mesét vetíteni, amikor egy család (anyuka, apuka, két kisgyerek) trappolt fel a lépcsőn, majd pont előttünk megálltak, hogy anyuka a vaksötét teremben leolvashassa a nyüzüge jegyéről, hogy mégis hová kellene ülniük. Az nem zavarta, hogy egyrészt minket zavar, másrészt pedig jobbra és balra is annyi üres szék volt, mint égen a csillag. Ha gondolkodott volna, rájön, bárhová leülhetnek, hiszen annak a matematikai valószínűsége, hogy a filmkezdés utáni öt percen belül érkezik a nézőközönség kilencven százaléka, egyenlő a nagy mínusz nullával!😅 Ám anyuka inkább leállt pörlekedni félhangosan apukával. Ezeket a “kedves” szavakat intézte hozzá cinizmustól elfúló hangon: “Hát megint nagyon ügyes voltál!” A tisztelet azért megvolt részéről, nem mondom… Nem elég, hogy idegenek, de még a saját kölykei előtt is sárba tiporta apjuk önbecsülését azzal, hogy leminősíti a problémamegoldó képességét. Csak azt nem értem, ha anyuka ügyesebbnek találta magát apukától, akkor miért nem volt figyelme még odakint, a világosban megnézni, hogy hová üljenek?😏 Nem, ő inkább megmutatta a gyerekei meg persze idegenek előtt, hogy ki viseli a nadrágot a családban…

A mese szuper volt, és bár popcornoztunk közben, azért a végére megéheztünk egy finom ebédre. Az Ikea étterem részébe mentünk át Gabival, ahol igen finomakat ettünk: zöldségfasírtot, krumplipürét, amihez Gabi hollandi-, én áfonyamártást választottam, desszertnek pedig egy-egy szelet mandulatortát fogyasztottunk el a kávénkhoz. Én annyira magasztaltam a tortát, hogy Gabi volt olyan rendes, és lemondott az utolsó két falatjáról a javamra!😇

Mivel a délután lassacskán estébe hajlott, elindultunk haza, ahol Iminek elújságoltuk a nap eseményeit, majd alukálni készülődtünk.

Vasárnap volt a hazautazásom napja. Vegyes érzésekkel szálltam fel a buszra: szívesen maradtam volna még, viszont már rettentően hiányzott a férjem! Kissé elcsigázva érkeztem haza: hosszú volt az út, éhes is voltam, ráadásul idegen helyen nem alszok olyan “felszabadultan”, mint a saját fészkemben, így estére már elég morci voltam, dünnyögve kolbászoltam fel-alá a lakásban.🙈 Egyszer csak nevetve megszólalt Tibim: “Na, visszakaptam az én kis nyűgöskémet!”💕

Összefoglalva: egy szuper hétvégét töltöttem el unokanővéreméknél, és sikerült beszereznem mindent, ami a listámon szerepelt. Hogy pontosan mennyit költöttem végül, azt inkább még magamnak sem vallottam be, de legalább vígasztal a tudat, hogy semmi felesleges dolgot nem vásároltam.

2015. december 12., szombat

Ebem emberi érzései


Amikor idén májusban férjemmel hazaköltöztünk Londonból, megörököltük apósomék kutyusát, Bogarat. Tizenegy éves a lelkem, de annyira habókosan viselkedik, mint egy rosszcsont kölyökkutya.😅

Kíváncsisága  határtalan, és hihetetlenül ki vannak élezve az ösztönei a rongydarabok elcsenésére. Illetve, amit ő szétrágni való rongynak vél… El kell ismernem azonban, hogy remek házőrző kutya!

Múlt hétvégén a férjem odakint szöszmötölt a garázsban, és barkácsolás közben purhabot is használt. Én odabent tettem-vettem a konyhában, így amikor Tibi bejött, és azt mondta, hogy Bogár kicsit beleszagolt a purhabos vödörbe, arra gondoltam, szeleburdi ebünk csak kicsit összemaszatolta az orra hegyét.

Ebéd után én is kimentem a kertbe, ám amikor megláttam a kutyánkat, veszettül elkezdtem röhögni.😂 De úgy, hogy a könnyem is kicsordult, és kétrét kellett görnyednem. Néhány perc elteltével már nem fuldokoltam a nevetéstől, így be tudtam szaladni a házba a fényképezőgépért. Annak ellenére, hogy továbbra is rázott a nevetés, sikerült egy-két jó képet készítenem, és közben megjegyeztem Bogárnak: “- Jaj, kis Manócskám, hát hogy nézel ki?” - és cseppet sem kedves és jó gazdihoz méltóan a képébe vihogtam. Egyszóval szörnyen viselkedtem.🙈

Egy percre bementem a garázsba a férjemhez, hogy megnézzem, mit bütyköl, ám észrevettem, hogy addigi szokásával ellentétben Bogár nem szaglászik körülöttünk. Hívtam is, de nem bukkant fel. Elindultam hát, hogy megkeressem. A fásólban akadtam rá. Felkuporodott a lignites zsákok tetejére, lesunyta a füleit és befúrta a buksiját két zsák közé. Na, én ekkor szégyelltem el magam!😕 Szegénykém, hát ennyire megbántottam az érzéseit? Amikor odahajoltam hozzá, és simogattam a buksiját, nagy nehezen erőt vett magán, és határozatlanul elkezdte csóválni a farkát. Közben folyamatosan beszéltem hozzá. Elmagyaráztam neki, nincs mit szégyellnie, csak a kíváncsiskodása miatt néz ki mókásan, és azért mulattam rajta. Azt is elmondtam, milyen jót tett a gazdival, hiszen ilyen jót már rég nem nevettem. Persze folyamatosan simogattam kutyusom buksiját. Nagy nehezen felengedett, kicsit még nyüszögött nekem, de végül is sikerült kicsalogatnom Bogarat a fásólból.

Az a döbbenetes az egészben, hogy a zsákokra addig is felugrált, de csak azért, hogy vadul körbeszimatolhasson mindent. Még soha nem kuporodott fel úgy oda.

Három képet is mellékelek ehhez a történethez. Az első kettőn Bogár látható, miután jól összekente magát, a harmadikon pedig kinevetésemre adott válaszreakciója figyelhető meg.



2015. december 11., péntek

Írta és rendezte...


Muszáj kiírnom magamból, mi késztetett arra, hogy habár nem tudok rajzolni, mégis én készítsem el a mesekönyvemhez az illusztrációt.

Magát a történetet még Londonban megírtam, így amikor májusban végre hazaköltöztünk, már “csak” a képekre maradt gondom. Először felkértem férjem egyik ismerősét, aki igen jól rajzol. Elvállalta ugyan, de amikor úgy két hét elteltével kíváncsiskodni kezdtem, hogy jól halad-e, akkor töredelmesen bevallotta, nem lesz ideje befejezni az illusztrálást, inkább keressek mást. Oké. Következett a kettes számú jelöltem, aki az én ismerősi körömből került elő. Eleinte hihetetlenül lelkes volt a lelkem, nem győzte köszönni, hogy rá gondoltam.

Miután minden részletet leegyeztettünk, és azt is nyomatékosítottam, hogy a munkáját természetesen nem ingyen várom el, máris eltelt egy hónap. Ekkor finoman érdeklődtem, hogy hol tart az illusztrálással. Válasz semmi. Újabb egy hét elteltével ismét írtam az illetőnek, hogy ha mégsem tudja vállalni a munkát, legalább vallja be, hogy elővehessem a C-tervemet (merthogy ő volt a B-terv). Rögtön jött a válasz: nyugi van, következő héten lesz két szabadnapja, akkor be is fejezi. Jó.

Eltelt újabb két hét. Már-már féltem a mester urat érdeklődésemmel zaklatni a rajzok állását illetően, ám ekkor felbukkant az úriember magától, és töredelmesen bevallotta, hogy megerőltette a kezét, így nem tudja befejezni a munkát. Azt is hozzátette, hogy még sok lett volna hátra a befejezésig, így inkább szól, hogy ez a rajzolás valamennyi ideig felejtős dolog.

Nem jó, nagyon nem!😬 Mindez a felkérésétől számított két egész hónap után bukott ki. Csak magamtól, csendesen és persze abszolút higgadtan kérdezem meg: akkor mi a manót csinált az illető két hónapon keresztül?!😏

Ekkor érkezett el az idő arra, hogy kétségbe essek. Nem akartam egy harmadik embert is felkérni, attól félve, hogy ő is csak az időmet rabolná. A kiadónál is érdeklődtem, de azt a választ kaptam, vállalják ugyan a könyv illusztrálását, ám a grafikusuk annyira el van havazva, hogy nem tudják, mennyi időbe telne.

Néhány nap után jött a megvilágosodás. Hiszen én tudok rajzolni!😀 Na jó, nem fejből, hanem ha látok egy képet, azt úgy-ahogy át tudom másolni. Tehát fogtam magam, a történetek állatszereplőit beállítottam a jelenetek szerint, lefényképeztem, és átmásoltam. A végeredmény nem is lett annyira vészes, sőt, a húgom megdícsért, milyen aranyos, gyermeteg a rajzom.😅 Ezt tőle bóknak vettem.

És most elárulom, mennyire “időrabló” dolog megrajzolni pár képet. Amikor rádöbbentem, hogy csak magamra számíthatok, nekiültem, és a fényképek alapján megrajzoltam öt egész képet egy órán belül. Való igaz, nem művészi rajzok lettek, de számít ez egy mesekönyvnél? Jó, hozzáteszem azt is, még nem színeztem ki őket, ezek még csak a vázlatok voltak. Na de végül is megrajzoltam az összes képet (kilenc darabot) egy hét alatt, és nem nyolc órákat görnyedtem felettük napi szinten. Igaz, nem nyernék velük rajzversenyt, kivéve, ha az ötéveseknek meghirdetett korcsoportban indulnék…😄

Mindenesetre köszönöm a leckét, amit az Élet ismét adott nekem. Megtanultam, hogy bármiben számíthatok magamra, és ha akarok, akkor mindent meg tudok csinálni. Még rajzolni is. Ráadásul, minden jó, ha jó a vége alapon, a könyvem hátulján nem kevés büszkeségre adva okot ez szerepel: Írta és illusztrálta: Oszlánszky Rita.

2015. december 2., szerda

Cukorhorror!


Sokat gondolkodtam azon, milyen kíméletes felvezető szöveggel tudnám előkészíteni a terepet az alább felsorolásra kerülő borzalmak megemésztésére. Sajnos azonban nem tudok szépíteni a dolgon: ha kedves az egészségünk, bizony fokozatosan minél inkább ki kell iktatnunk életünkből a cukrot!
Lássuk, mi mindent mazsoláztam össze kutatómunkám során a cukorról.

“Ha ma új termékként vezetnék be a cukrot, soha nem engedélyeznék, mint élelmiszert. Erős méreg, és a gyógyszertárban a helye. Gyengíti az agyat, és befolyásolja a viselkedést. Az egyszerű cukor arra kényszeríti a szervezetet, hogy túl sok inzulint termeljen, és ezzel csökkentse a vércukorszintet. A lecsökkent vércukorszint azonban farkasétvágyat ébreszt, és ezzel ördögi kört indítunk el!”

“A cukor ugyanúgy hat a szervezetre, mint az alkohol! A cukorból alkohol képződik, ami károsítja a májat. A máj méregtelenítő munkája során képes az alkohol átalakítására egy bizonyos szintig, de így a szervezet normális működéséhez szükséges enzimeket von el az alkohol semlegesítésére. Lehetséges májnagyobbodás olyan embereknél is, akik egyáltalán nem fogyasztanak alkoholt, de sok édességet esznek. Akik finomított cukrot fogyasztanak, alkoholisták anélkül, hogy tudnának róla!
A májkárosodással együtt jár a haj, a látás és a bőr épségének a romlása. A cukor fogyasztása továbbá B vitamint és Kalciumot von el a szervezettől.”

“Tény még, hogy a rákos sejtek ideális tápanyaga a cukor! Egy PET CT vizsgálat során a beteggel izotópos cukoroldatot itatnak, és máris látják, hogy hol zabálnak a rákos sejtek. A túlzott cukorfogyasztás összefüggésbe hozható a szívinfarktussal, cukorbetegséggel, súlyos emésztőrendszeri megbetegedésekkel, a vitamin- és nyomelemhiánnyal, és nem utolsósorban az elhízással.”

“Orvostudományilag (is) igen fejlett világunkban végre rájöttek a szakemberek, hogy a cukor bizony számos olyan betegség kiváltó oka, amely idővel lassan, de biztosan halálhoz vezet, mint például az érrendszeri betegségek, a szívkoszorúér-betegségek, és a jó öreg cukorbetegség.”

Volt idő, amikor a sóra mondták, hogy "lassan ölő fehér méreg". Sajnos azonban inkább a finomított fehér répacukorra kellene ráhúzni ezt a vészes jelzős szerkezetet, amivel egyáltalán nem esnénk túlzásba!

Hadd idézzek most néhány bekezdést a Cukor Blues című könyvből (szerzője William Dufty), amely teljes egészében a cukorról szól. 220 oldalas a mű, a szerzője gyerekkorától kezdve súlyos cukorbeteg volt. Inzulinnal lőtte magát nap mint nap, ám hosszú és fáradságos munkával megtalálta a módját, hogyan szabaduljon meg betegségétől. Egyszerűen kiiktatta az életéből a cukrot, szőröstől-bőröstől! Azt eddig is tudtam, hogy a cukor finoman szólva nem egészséges, de az alábbi tényeket olvasva egyszerűen elborzadtam!

"A cukorfüggőséget és a kábítószerfüggőséget lényegében csak a mértékük különbözteti meg. A kis mértékű narkotikum gyorsan változtatja meg a szervezet és az agy viselkedését. A cukrok valamivel lassabban: az egyszerű, folyékony cukor, mint az alkohol, percek alatt hat, míg a másfajta cukrok csak évek alatt."

"Az ember addig nem is tudja, hogy rabja valaminek, amíg a fejébe nem veszi, hogy többé nem csinálja - és akkor rádöbben, hogy nem az akarata irányítja." (Erre a szerző akkor jött rá, amikor le akart szokni a cukorról.)

"Az elhízást a XX. századi Amerika betegségeként emlegetik és tartják számon. Pedig az
elhízás nem betegség, hanem egy tünet, egy jelzés, egy figyelmeztetés arra, hogy szervezetünkben valami nincs rendben.”

"A finomított cukor anti-tápanyag, halálos az emberi szervezetre, mert a táplálkozástudósok értékelése szerint csak üres kalóriákat tartalmaz. Ráadásul a cukor fogyasztása rosszabb, mintha semmit sem ennénk, mert megemésztéséhez, méregtelenítéséhez és kiválasztásához a szervezettől értékes vitaminokat és ásványi anyagokat von el!"

"Mit tartalmaz a cukor? Kalóriákat és szenvedéllyé váló ízt! Minden ételben van valamiféle
tápanyag: fehérje, szénhidrát, vitaminok, ásványi anyagok - vagy mindegyik. A cukor azonban kizárólag kalóriákat tartalmaz, semmi mást! A cukor a finomítás során elveszti tömegének 90%-át, és teljes vitamin és ásványianyag tartalmát. A finomított cukor legfőképpen éppen emiatt károsítja a szervezetet. Ahhoz, hogy a szervezet fel tudja szívni ezt az "előemésztett szénhidrátot", vitamin- és ásványianyag készleteiből kell merítenie, amitől a szervezet egyensúlya felborul. Mivel cukorban gazdag étrend esetén a jelenség állandó, végül krónikusan rossz egészségi állapot alakul ki!"

"Minden természetes táplálkozás ott kezdődik, hogy lemondunk a cukorról és a fehér lisztről, és teljes értékű gabonaféléket, zöldségeket és idényjellegű gyümölcsöket fogyasztunk helyettük. A szénhidrátok megváltoztatása megváltoztathatja egészségünk és életünk minőségét. Ha jó minőségű, természetes ételeket eszünk, a mennyiség kérdése magától megoldódik. Senki nem fog megenni fél tucat cukorrépát vagy egy egész láda cukornádat. De még ha megeszik is, az sem lesz olyan veszélyes, mint egy marék kockacukor."

"Már egyetlen kockacukor is elég a szendvics utáni kávéban ahhoz, hogy erjedés induljon meg a gyomorban. Már egyetlen üdítő is elég arra, hogy szeszfőzés kezdődjék a gyomorban. A cukorral ízesített gabonafélék - akár készen, dobozban vesszük meg, akár mi adjuk hozzájuk a cukrot - szinte garantálják a savas erjedést."

Szerintem elgondolkodtató, hogy hiába ennyire káros a cukor, mégis szinte minden
élelmiszerbe úgy szórják, mintha az hasznos dolog lenne. Pedig dehogyis! Az a lényeg, hogy az emberekben kialakuljon a függőség, utána pedig már gondolkodás nélkül vásárolni fogják a termékeket, vagyis virágzik az élelmiszerüzlet. A rengeteg cukor pedig olyan pusztítást végez a szervezetben, ami szépen virágoztatja a gyógyszerüzletet is. Jól ki van ez találva, kérem szépen!👏👏👏

Érdekességként szeretnék elmesélni egy egyszerű, hétköznapi példát. Adott egy családi szülinapi ebéd: húsleves, rántott hús, rizs-burgonya köret, és természetesen torta. Hagyományosan elkészítve, vagyis fehér liszt-cukor kombóval. A négyéves kislánykának nincs ínyére a leves, de még a második sem, ő inkább a tortát célozza meg, annak is a tetején lévő tömény cukormázat. A családtagok persze mosolyogva tolják elé saját tortájukról a ropogós cukorcukrot, hogy a gyerek gyomrába még véletlenül se kerüljön egy kevéske tészta sem. Bár, az a vacak, tápanyagmentes, fehérlisztes-cukros tészta már mit sem javítana a cukorbomba szervezetben elvégzett terrortámadásán! És a gyermek mivel öblíti le “ebédjét”? Egy-két pohár kólával. Ezek után mi történik? Az irtózatos mennyiségű cukorbevitel következtében hihetetlen módon megemelkedik vércukorszintje, felpörög, meghülyül, hisztizik-vergődik, közben a szervezete máris azon van, hogy túlságosan sok inzulin termelésével igyekezzen csökkenteni a vércukorszintet. És mi történik, ha hirtelen leesik ennek a kisgyereknek a vércukorszintje? Beájul. Vagyis a szülő mókásan megjegyzi, hogy biztosan szörnyen álmos volt, azért “nyűgösködött” szegény gyermek. Én inkább úgy mondanám, a szülő hagyta, hogy alaposan bedrogozza magát a csemetéje, aki miután kiőrjöngte magát, minikómába esett. Én is jártam már hasonlóképpen, felnőtt fejjel. A negyvennapos édességböjtöm után hirtelen visszatértem a cukros édességek majszolására, aztán meg csodálkoztam, amikor egy-egy sárkányszerű kitörésem után magamba zuhantam...

Ennyi horror után zárásként hadd vidítsalak fel egy kicsit, Kedves Női Olvasóm! Ha jelentősen csökkented a cukorfogyasztásod, hihetetlen mértékben könnyebbé fognak válni "nehéz napjaid". Ezt több ezer hölgytársunk bizonygatta a fent említett könyvben, akik már sikeresen leszoktak a cukorról.

Továbbá még egy apróság, ami már az Uraknak is szól: a szúnyogok is édesszájúak, így ha kifekszik a napra egy olyan ember, aki elhagyta a cukrot, és egy olyan, aki viszont nagykanállal habzsolja, biztosak lehetünk benne, hogy a szúnyogok a finom cukros vért fogják nagykanállal habzsolni!