Kisvizit Londonban

Arról legutóbb dinnyehéjban már írtam, hogyan zajlott az otthon eltöltött másfél hét szabadságunk. Most a maradék részéről írok pár bekezdést, amit a húgommal, Enikővel közösen Londonban töltöttünk.

Elöljáróban csak annyit fűznék a dologhoz, hogy amikor még hónapokkal ezelőtt kitörpöltem, hogyan is lenne a legjobb kihozni a húgomat, akkor arra gondoltam, ha Tibivel és velem utazik ide Londonba, akkor talán nem fog annyira félni élete első repülésétől. Nos, ez jó gondolat volt, csak akkor még azzal nem kalkuláltam, hogy hazafelé szegénynek egyedül kell majd repülnie, ráadásul egy londoni reptérről, ami kb. ötször akkora, mint a debreceni, és ott nem a magyar az alap nyelv. No de arra később visszatérek, hogyan boldogult mégis Enikő a lutoni reptéren.

Január 28-án, szerdán délelőtt indult a gépünk Debrecenből. Ahogyan egymás között fogalmaznánk, a húgom egyenesen hero (hős) volt, még a felhőkben is mert gyönyörködni. Sőt, landolásnál, amikor is mindkét tenyerem igen élethűen elkezdte utánozni a Niagara vízesést, még ő nyugtatgatott engem, hogy ne féljek annyira. Azt még hozzáteszem, hogy ne tűnjek annyira gyávának, hogy magát a repülést élveztem, főleg a felszállást és az irányváltásokat! És az ablakon nem csak hogy ki mertem nézni, egyenesen belefeledkeztem a felhők és az alattunk elterülő táj lélegzetelállító látványába.

Á, amíg el nem felejtem, egy érdekesség: a Debrecen-Luton repülőút 2 óra 15 percig tartott, míg a reptérről az út hazáig tömegközlekedéssel 2 óra 40 percig. Vicces. Jó, hozzáteszem, utóbbi meglett volna 2 óra alatt, amennyiben nem késik a vonatunk 40 percet…

Délután sikeresen megérkeztünk albérletünkbe, ahol is rögtön leadtuk magunkról az életjelet az otthoniaknak. Az uzsonnának valót a fagyasztóból szedtük össze, majd kicsit megpihenve, jóllakottan Enikővel felnyaláboltuk magunkat, és elindultunk a közeli Sainsbury-be, hogy feltankoljuk a hűtőt.

Másnap (csütörtökön) reggeli és szendvicsgyártás után elindultunk Enikővel a Madame Tussauds Múzeumba, onnan egy szuvenír-boltba, majd onnan a London Eye-hoz. Rengeteget fényképezkedtünk, és szerencsére az időjárás is a kegyeibe fogadott minket. Amíg haza nem értünk, ragyogóan sütött a nap, ám alig tettük le magunkat a konyhaasztalhoz a korai vacsorához, odakint máris terítékre került a borsó nagyságú jégeső, amit egy kiadós, frissítő zápor követett.

Vacsora után Tibi, Enikő és én egy egyfelvonásos műsor erejéig eljátszottunk egy mai modern családot: a szobánkba visszavonulva én az asztali gépen egy blogot kezdtem el gépelni, a húgom a laptopon chatelt, Tibim pedig a táblagépen játszott. Megért volna egy fényképet az a jelenet… 😅

Felvirradt a következő nap is. Reggeli után Enikővel elugrottunk az ügynökségemhez megérdeklődni, hogy hétfőtől visszamehetek-e dolgozni a Ted Baker-hez, majd a közeli Asdában vásároltunk némi élelmiszert. Otthon összeütöttünk egy finom ebédet, addig Tibi a neten megrendelte másnapra a vonatjegyünket Lutonig, amelyekért Enikővel el is buszoztunk a jegyirodához, de szigorúan a tradicionális, térdkoptatós emeletes busszal. A délutánt nézelődéssel és vásárolgatással töltöttük a közeli plázában, a napot pedig pakolással és fényképek böngészésével zártuk.

Szombat hajnalban az összes környékbeli kakast megelőztük, ugyanis hajnal 4-kor keltünk, hogy Enikő idejében elérhessen a repülőhöz, ami 7:40-re volt kiírva, és persze nem akkor indult. De erről később. Ide még annyit fűzök, hogy amikor kiléptünk a lakásból, nem kevés riadalommal konstatáltam, hogy az utakat (és minden egyebet) leheletnyi hólepel borít. Ez azért rémisztett el olyan nagyon, mert már tapasztaltam, hogy egy ilyen kis semmiség mennyire meg tudja bénítani a londoni tömegközlekedést, ám szerencsénkre aznap nem fogott ki az ily téren tapasztalatlan sofőrökön az a fél centis hóréteg.

Ahogy azt már az elején említettem, meglehetősen aggódtam amiatt, hogy Enikőnek egyedül kell hazarepülnie. Na jó, ez így nem teljesen igaz, nem egyedül lett volna a gépen, hiszen ott volt még a két pilóta, stewardessek és még vagy 160 utas is rajta kívül. Inkább attól féltem, bepánikol, és rossz gépre száll, vagy egyáltalán fel sem mer szállni.

Igyekeztem persze felvértezni őt mindennel indulás előtt: rajzoltam neki térképet a belső utasváróról, arról is, hogy az információs tábláról hogyan kell leolvasnia, melyik kapuhoz menjen, valamint a beszálllókapu előtt, ahol nekem ugye véget ért az utam, erősen füleltünk, és amikor magyar szót hallottunk, akkor a húgom megkérdezte, csapódhat-e a Magyarországra tartó utasokhoz.

Mint utólag kiderült, hála a gondviselésnek, Enikő épségben megérkezett magyar honba, és a gép is mindösszesen 1 óra 5 perces késéssel indult el Lutonból, a szárnyak jégtelenítése miatt.

Nos, így rápillantva az irományomra, olybá tűnik, ez a történet sem fért bele egy dióhéjba. A végére már csak egy fényképet tartogatok, ami a húgomat és engem ábrázol, londoni háttérrel.