Baleys-ben sült derelye

Nem vagyok egy tökéletes konyhatündér, szóval nekem is félresikerül néha ez-az, ám szerencsére megvan az a képességem, hogy boszorkányos ügyességgel mentsek meg elfuserált dolgokat. Így történt életem első derelyéjével is.

Egyik nap kitaláltam, hogy meglepem Tibimet házi készítésű derelyével, mivel azt nagyon szereti. Akkor még nem volt konyhai mérlegem, így sacc per kábé dolgoztam össze az alapanyagokat, amit előzőleg a netről néztem ki. Láttam én már nyers derelyetésztát, így tudtam, mikor kezdhetek el dolgozni vele. Annak rendje és módja szerint kinyújtottam, rápötyögtettem a lekvárt, összehajtottam, végül szaggattam. Addig-meddig főztem őket lobogó sós vízben, amíg a derelyécskék abbahagyták merülésüket, és felúsztak a vízfelszínre. Következett a záróakkord: serpenyőben egy kis vajban megpirított porcukros zsemlemorzsában való vidám hempergőzés.

Jöhetett a kóstolás! Szerencsére tele volt a szám az első falat derelyével, ennek köszönhetően nem tudott rajta kicsúszni egy cifrázott káromkodás... Sajnos nem főtt meg kellőképpen a tészta, kissé nyers hatású volt belül, elkezdtem hát vadul törni a fejem, mihez kezdjek a félnyers csemegékkel. A legnagyobb gond az volt, hogy már az összeset meghempergettem az édes morzsában, így nem lett volna egy szakácskönyvbe illő, de talán még egy hétköznapi tányérra sem illő látvány, ha én azt úgy még egyszer megfőzöm.

Ekkor valami isteni sugallatra eszembe ötlött, hogy belepakolhatnám őket tepsibe, és a sütőben készre süthetném, mint akármilyen mezei süteményt. Csakhogy az is átvillant az agyamon, hogy valamiféle finom, folyékony halmazállapotú segédanyag is kellene, aminek köszönhetően alufólia alatt átgőzölődhetne az egész cucc. Mivel már néhány hete szomorúan magányoskodott egy fél üveg Baleys a konyhaszekrényünkben, arra jutottam, segítek eme nemes nedűnek valami jó célt szolgálni, így alaposan nyakon öntöttem vele a tepsiben sorakozó tésztákat. Ezek után nem volt más dolgom, mint készre gőzölni őket a sütőben.

Mivel nem gondoltam arra, hogy eme “remekmű” születéséből egyszer még blogbejegyzés születik, így nem készítettem róla képet, pedig az hűen tükrözte volna, hogy bizony érdemes volt megmentenem azokat a kezdetben elfuserált derelyéket.